Csapataink svarcban állnak

Csapataink svarcban állnak. A „belkülpolitikai” helyzet így írható le leghívebben. Miközben az önmérsékletet mind kevésbé ismerő öntörvényű szuperhatalom a Magyar Köztársaságot hű háborús szövetségesei között listázza, az ország vezetői igyekeznek ezt a státust választóik elől eltitkolni. Háborúzunk tehát, de „svarcban”. Minden idők leghazardírozóbb magyar kormánya abban bízik: a túl sok információ éppúgy elleplezi a lényeget, mint a túl kevés, az emberek a permanens háborúsditól előbb-utóbb megcsömörlenek, s nem firtatják majd, mi keresnivalónk van nekünk az olajra éhes kardcsörtetők között.
A hazai radikális bal- és jobboldal egyaránt háborúellenes, ám ez csak eltereli a figyelmet arról, hogy a mérsékelt bal- és jobboldal is az. Szavakban ugyanez áll a kormányzatra – bár Lendvai Ildikó árulkodó fogalmazása, miszerint a békéért kell harcolni, jóleső nosztalgikus érzéseket kelthet a hidegháborúban szocializálódott munkásmozgalmi káderekben. A szocialisták ettől függetlenül jócskán kapnak hideget-meleget az istenadta néptől, kevesebb figyelem jut azonban az oktondi militarizmushoz feltétel nélkül asszisztáló szabad demokratákra. Aki esetleg furcsállta volna Magyar Bálint nagy médiacsinnadrattával kísért zarándokútját a Don-kanyarban elesett magyar honvédek temetőjében, annak már nem kell azon tépelődnie, hogy liberális jobbra áttal van-e dolgunk: nem kizárt, hogy egyszerű helyzetgyakorlatról volt szó, s a főpróbát hamarosan követi az előadás.
De félretéve a keserű tréfát: még a szellemileg kiskorúsított választói tömegekről is botorság feltételezni olyan fokú amnéziát, hogy ne volnának képesek összekötni a doni katasztrófát és az iraki virtuális kalandot. Ugyanazok az emberek, akik évtizedeken át szajkózták, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt több ezer kilométerre a Kárpát-medencétől, most nem hivatkozhatnak arra, hogy Szaddám Huszein rezsimjét mindenáron – a földrajzi távolságtól függetlenül is – meg kell dönteni, s ezért a régi racionális elvek is sutba dobhatók. Ugyanezek a demokraták korántsem olyan kényesek az előrehaladott szenilitás jegyeit mutató Fidel Castro virulens rendszerére; igaz, Bagdadban nem is olyan finomak a koktélok.
Önök közül sokan megérik még, amikor Kuba mintademokrácia lesz, s nem mellékesen (újfent) az amerikai befektetők paradicsoma. A fél évszázados kommunista kalandot a gyümölcsöző turisztikai folklór részévé teszik, s ehhez a kuriózumokra fogékony tőke is bőséggel rendelkezésre áll majd, mint Kelet-Németországban. Irak hasonló jövőben reménykedhet: csak napolaj helyett ásványi olaj kategóriában. Nem kizárt, hogy jövendő, abszolút demokratikusan megválasztott elnökét a kies Taszáron képezték ki, a fegyveres közigazgatási tanfolyamon. S amikor ünnepélyesen hazánkba látogat, hogy az újjáépítési szerződésekről megállapodjon felelős vezetőinkkel, talán már ismerősek is lesznek egymásnak: ha nem lesz túl sok kamera a közelben, még cinkosan össze is kacsintanak. S akkor a hálás magyar nép imába foglalja a balliberális kormánytagok nevét, hogy így előre látták a bekövetkezendőket.
Persze akkor talán már egészen más lesz a szereposztás. Meglehet, a honvédelmi miniszter javában a pártelnöki székben ül, a külügyek vezetője meg az államfői bársonyszékre aspirál. Az iraki kaland minden értelmi szerzője és lebonyolítója elnyeri méltó jutalmát. Az amerikai üzletet összehozó kormányfőnek a hűbéresei iránt mindig hálásnak mutatkozó Bush elnök eljön kampányolni (csak össze ne tépje Medgyessy beszédét!), s immár nem csak nagyköveti szinten ejtik meg a margitszigeti békesétát. A magyar név megint szép lesz: mi képviseljük az amerikai érdekeket az EU-ban; végre elszakadhatunk kontinentális röghözkötöttségünktől…
Az amerikai óhajokat szervilis módon teljesítő magyar külpolitika (az iraki diplomaták operettértékű „ki nem utasításától” ezúttal talán tekintsünk el) azonban nem magyarázható a kockacukor-effektussal, a beígért busás jutalommal. Az önfeladásnak e mértéke azt sejteti: egyéb indokoknak is lenniük kell a háttérben. Az emberek mindenfélét spekulálnak, de két potenciális magyarázat eléggé határozottan kikerekedik a találgatásokból. Az egyik az, hogy a magyar kormányzatnak lelkifurdalása van a Gripen-üzlet miatt, s emiatt megtérdepeltették őket; ezt a bűnt teszik jóvá mostanság. A másik sokkal aggasztóbb: hogy a CIA-nak esetleg megvannak a vonatkozó KGB-dossziék másolatai, amelyek nyilvánosságra hozatala néhány magas polcon lévő döntéshozónknak katasztrofális következményekkel járna, valószínűleg közéleti karrierjük végét is jelentené. A páncélszekrényben tartásuk viszont kellemes zsaroló pozíciót biztosít – s talán elérkezett az idő, amikor Virág elvtársék tényleg kértek valamit Pelikántól…
Én ebben az utóbbi verzióban nem hiszek. Nem azért, mintha minden egyes összeesküvés-elmélet alaptalan lenne (ezt a hitet a mindenkori összeesküvőknek áll érdekükben terjeszteni), hanem azért, mert az ilyesfajta zsarolási kísérlet a magyar rögvalóság mélységes meg nem értéséről tanúskodna. Medgyessy Péter és asztaltársasága ugyanis nemhogy meggyengülve, de megerősödve jönne ki egy ilyen botrányból. Legendagyárosaik a valóságshow-k szintjén pillanatokon belül készen lennének a legújabb hősiességkovácsoló történettel: lám, kedvenceink most már nemcsak a moszkvai szörnyeteggel, de az egész világgal szembeszállnak. Milyen fineszesek: látszólag a lelküket teszik ki, hogy belavírozzanak az Európai Unió hívogató állóvizébe, miközben másutt épp ők kotorják a medret! A gázárakat is az unió miatt kell emelni – halljuk mostanság szótagolva; legalább a benzinkutaknál nyerjünk vissza valamicskét…
S hogy továbbmenjünk: a parttalan pragmatizmusra berendezkedő „nemzeti közép” az amerikai csatlós szerepköréből is csak profitálhat: megszabadulhat a liberális minimumba legalább elméletileg görcsösen kapaszkodó „hű szövetségesétől”. A maradék kunczei hitel a háború kitörése óta is sokat morzsolódott már, a szabadságjogokkal takaródzó, legitimitását ezekből származtató párt korifeusai Washington arcátlan nemzetközi jogsértéséről egyelőre gondosan hallgatnak, azt azonban a vak is látja, hogy a kettős mércét világpolitikai szintre emelő Bush elnökkel a túlélés érdekében előbb-utóbb ütközniük kell. Azt sem Konrád György, sem Tamás Gáspár Miklós nem tudja megmagyarázni, miért derék dolog az iraki katonák megadásáról szóló amerikai tévétudósítás, s miért jogsértő, ha az iraki média teszi ezt az elfogott amerikai katonákkal. Talán sérül a nyugati civilizáció felsőbbrendűségébe vetett hit? Talán az amerikai kispolgár rádöbben: mégsem háromdimenziós videojátékról van szó?
Ez persze legyen a tengerentúliak problémája. Bennünket jobban izgat, mikor kap a fejéhez a magyar kispolgár: jé, csapataink svarcban állnak…