Másfél dollár

Bevezetésként egy nagy emberi küzdelemre szeretném felhívni a részvétlen tömegek figyelmét. Gál J. Zoltánról essék szó, akivel víg cimborái valamikor a kormányváltás idején elhitették, hogy ő a kormányszóvivő, és azóta Gál J. Zoltán ebben a hitében erősen megfeneklett. Keményen hozza és viszi a szót, nem lehet lelki felindulás nélkül hallgatni őt, egy gigászi, érettségizett elme harcol itt a világ rideg tényeivel, Leonidászként védelmezi irodájának szűk szorosát a rohamozó információk vad, szőrös hordáitól. Egyebek mellett ezért is helyes a kormányzati kommunikációt a munkásosztályra bízni, ez a lelkesedés holmi képzéssel aligha pótolható.
Most utoljára azt bírta vélni Gál J. Zoltán, hogy az a bizonyos tizenötmillió dollár, amit az Egyesült Államok utal át hazánknak, nem áll összefüggésben az iraki háborúval. Nem bizony. Elképzelem a tanácstalan George W. Busht, amint összeállítja az Egyesült Államok háborús költségvetését, izzad, forog, összecsődíti egész apparátusát, kiabál, hogy ő márpedig 70 milliárd dolláros főösszeget jelentett be, itt meg tizenötmillió dollárnak még nincs gazdája, majd a homlokára csap, és azt mondja boldogan, hogy hát adjuk ezt Magyarországnak, ő arról az országról már sok jót hallott, szép kis csendes-óceáni királyság, adjuk nekik, persze nem a háború miatt, nekik nem, nekik csak úgy, hogy fogyjon.
Ez nehezen elképzelhető. Gál J. Zoltánnak azért kell ilyen szellemi tornamutatványokat bemutatnia, mert Medgyessy Péter kormányfő és Kovács László külügyminiszter váltig ragaszkodik ahhoz, hogy hazánk nem hadviselő fél, míg a budapesti brit és amerikai nagykövet ugyanilyen lendülettel nyilatkozza az ellenkezőjét. A párhuzamosok Gál J. Zoltánnál találkoznak, akinek alighanem öszsze kell szednie minden tudását (no, ezzel ugyan hamar végez), amikor elbeszéli, hogy az Egyesült Államok háborús költségvetéséből kapott tizenötmillió dollár nincs összefüggésben a háborúval.
Ebben a bizonyos költségvetésben hazánk neve a Barátok és partnerek fejezetcím alatt tartózkodik, mellette pedig a tizenötmillió dolláros tétel. Ennyiért veszünk részt ebben a háborúban, amelyet az ENSZ, a NATO és az Európai Unió vezető államai is elleneznek. Tizenötmillió dollár végtére is nem csekély fájdalomdíj azért, hogy a Taszáron forgató al-Dzsazíra hírtelevízió jóvoltából az egész arab világ megtanulja a gyehennára való Magyarország nevét és koordinátáit. A bolondnak is megéri. Miközben más országok, például Izrael vagy Törökország kénytelenek voltak beérni egymilliárd dollár készpénzzel és több milliárd dolláros kedvezményeshitel-kerettel. Háborús jutalomként, ha úgy tetszik vérdíjként, most minden magyar állampolgárra jut valami másfél dollár. Ez a miénk, ezért sodortak minket háborúba, ennyiért segédkezünk ahhoz, hogy a világ szemében Szaddám Huszein, ez a civilben amúgy infernális figura lassan afféle globális hérosz legyen. Meg azért, hogy Medgyessy Péter beírhassa az önéletrajzába, hogy a KGB után Szaddám Huszeinnel is szembeszállt.
Ez a háború legalább annyira véres a kommunikáció frontján, mint az iraki sivatagban. A kommunikációs csatatér egyes pontjain, bármilyen különös, mi is az amerikaiak ellenfelei vagyunk.
Az Egyesült Államok alapvető érdeke, hogy összetákolt koalícióját egyben tartsa, és amilyen mélyen lehet, belevonja a háborúba.
A magyar kormány ehhez több fogódzót is adott Washingtonnak. Innen nehéz a visszaút. Meg aztán érdekes küzdelem is lenne: Gál J. Zoltán kontra CNN.