Kifejező hangulatábrázolás, élénk, harmonizáló és karakteres színvilág, szavaknál és konkrét ábráknál jóval beszédesebb nonfiguratív formák, kiegyensúlyozottságot és lelki békét tükröző arányok jellemzi Latifa Yousef palesztin festőművésznő alkotásait. Latifa művei témáját a palesztin nép mindennapjaiból és szülőföldje mesés természeti képeiből meríti, amelyet ötven éve hazája Izraellel való állandó háborúskodása árnyékol be. A festmények mélyén ott rejtőzik a háború és az értelmetlen véráldozatok fájdalma, az elnyomás keserűsége, ám ezek felett győzedelmeskedik az a reménység, szeretet-, béke- és szabadságvágy, amely Latifa egész személyiségéből sugárzik. A most megtekinthető képek közül a legkifejezőbbek a menekülttáborokat megörökítő festmények, valamint az Önarckép című alkotás, amely a palesztin nép öszszetartó egységében világossárga színeivel kiemelten képviseli a nőket és szerepüket a társadalomban.
A palesztin művészek nehéz helyzetben vannak: többségüknek soha nem adatik meg az a hírnév és elismerés, amely könnyedén az ölükbe hullana, ha más országban születtek volna. Talán kevesen tudják, hogy a palesztin filmkészítés a háborús nehézségek ellenére világszínvonalú, egy első és egy második helyezést nyertek korábban a cannes-i filmfesztiválon. A palesztin művészélet másik nagy buktatója az a sok előítélet, amely a térségbeli terrorcselekmények miatt alakult ki s formálta a világ közvéleményét. Latifa ennek ellenére küzd, és már a világ számos országában bizonyította a kortárs palesztin festőművészet értékeit. A kiállítás, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a palesztin állam budapesti nagykövetsége fővédnöksége alatt a Magyar–Palesztin Baráti Társaság rendezett, a Lurdy Galériában tekinthető meg április 9-ig.
*
– Sokszor előítéletekkel közelítenek az amerikai és az európai emberek az iszlám országok felé, elsősorban azért, mert a tájékoztatás főként a terrorcselekményekre reflektál, és a többség abból általánosít. A legtöbben azt hiszik, az arab nők csadorban, tanulástól, művészettől, kultúrától elzártan élnek. Ön viszont megjelenésében és műveiben egyaránt igazi modern nő, s csöppet sem emlékeztet erre a képre. Milyenek a lehetőségei művészként mint nő?
– Én palesztin vagyok. A palesztin nőknek különleges a helyzetük, mivel jóval nehezebb körülmények között élnek és sokkal nagyobb nehézségekkel kell találkozniuk életük során, mint más népek szülötteinek. A sok szenvedés azt váltotta ki belőlünk, hogy megtanuljunk szembenézni a kihívásokkal, és a saját eszközeinkkel aktívan harcoljunk az igazságtalanság ellen, ami nemcsak a nőket, hanem az egész társadalmat sújtja. A harcot természetesen nem katonai értelemben, fegyverekkel szeretnénk megvalósítani. Mindenki úgy küzd, ahogy tud. Én a művészetemmel harcolok úgy, hogy az alkotásaimmal hívom fel a figyelmet a palesztin nép elleni igazságtalanságra.
– Hogy viszonyul hazája az ön művészetéhez? Mekkora megszólalási lehetőséget kapnak a plaesztin művészek szülőföldjükön?
– Egyre jobban érzi a palesztin társadalom, hogy szüksége van a művészetre, a festészetre, annak ellenére, hogy sokat nélkülözünk, rengeteg nehézséggel kell szembenéznünk, és még az alapvető emberi jogokat sem kapjuk meg. Így mostanában egyre több kiállítást rendeznek, és igyekeznek lehetőségeket teremteni a hazai művészeknek a bemutatkozásra. Azonban a megszállók nemcsak mint művésznek, hanem mint embernek korlátozzák a lehetőségeimet, sokszor nem mehetek oda, ahova szeretnék. Így sajnos sok terv meghiúsul. Az izraeli megszállók az egyszerű embereket is igyekeznek mindenben meggátolni, de a művészeket még fokozottabban ellehetetlenítik. Állandó akadályokat gördítenek elénk, hogy ne tudjunk érvényesülni a szakmánkban. Azonban még ennél is rosszabb, hogy Palesztinában minden ki van téve a megszállók pusztításainak, rombolásainak. Az én műveimet is többször tönkretették, megrongálták.
– Akkor biztosan átérzi, mekkora kár éri az emberiséget, ha a régi Mezopotámia területén az Irak elleni támadás során elpusztulnak a műemlékek és az ottani művészek alkotásai.
– Ebben a háborúban nemcsak a szobrok és a műkincsek vannak kitéve a rombolásnak, hanem minden, ami emberi. Ártatlan polgári személyek, nők, gyermekek, öregek. Elszomorítónak tartom, hogy Amerika a demokrácia követeként, nevetséges ürüggyel bombázza az iraki népet. A pozitív folyamatokat és a jó irányú változásokat, a demokráciát és a szabadságot soha nem lehet erőszakkal – tankokkal, vadászgépekkel, bombákkal –, ártatlan emberek vérén keresztül közvetíteni. Mélyen átérzem az iraki nép szenvedéseit és az ellenük folyó igazságtalanságot.
– Sokat hallani az izraeli–palesztin konfliktusról. Hogyan „személyesül” meg ez a mindennapokban? Vannak önnek izraeli barátai?
– Természetesen jó néhány izraeli barátom van, mivel a másik oldalon is sokan helyesen látják a helyzetet, és mindent megtesznek a békéért. Egyik barátnőm egy izraeli újságírónő, akivel kifejezetten jó és őszinte a kapcsolatom.
– Milyen befolyással van az iraki háború az ön művészi életére?
– Mivel a térségben élek, én is ki vagyok téve a háború következményeinek. Hasonlóan sok palesztin művészhez, akik már ötven éve élnek folyamatos háborúban, a művészi életet, az alkotást és a bemutatkozást kihívásként élem meg. Szó volt arról, hogy a háború miatt elhalasztjuk a budapesti kiállításom megnyitóját, de végül mégis megtartottuk. Úgy gondolom, hogy a háborús körülmények között is tudni kell élni és alkotni, s igenis, ilyen helyzetekben is meg kell mutatni az életünket és a művészetünket.
origo.hu
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő
