Újabb csalódás előtt

Európa. Ez a szó jelentette a reményt, az álmot, a csodát a féktelen nacionalizmussal tarkított kommunista diktatúrákban minden olyan magyar közösségnek, melyet a sors az anyaország határain túlra vetett. Európa, a nyugat-európai társadalom, az Európai Unió, az európai intézmények jelentették a szomszédos országokban élő magyaroknak a kisebbségi jogok szavatolásának, a nemzeti identitás megtartásának tartópilléreit, az igazságosabb világ garanciáját. Ebbe a szilárd hitbe vernek éket egy ideje brüsszeli és strasbourgi tisztségviselők. A sort a holland Erik Jürgens kezdte, aki az Európa Tanácsban olyan jelentést állított össze a magyar státustörvényről, amelyben még a nemzet és az állampolgárság fogalmainak szétválasztását is megkérdőjelezi. Mi több, két különböző angol kifejezést használ a Magyarországon, illetve a szomszédos országokban élő magyarokra („hungarians” és „magyars”). Ilyen ostoba hibákat elkövető „szakértő” elemzi Strasbourgban azt a jogszabályt, amely az utóbbi fél évszázadban először igyekszik a pozitív diszkrimináció elve alapján segíteni a kisebbségben élő és szülőföldjén az élet számos területen hátrányosan megkülönbözte-
tett határon túli magyarokon. Ezt a segítséget, annak gyakorlati megvalósulását kifogásolja Günter Verheugen EU-bővítési biztos, aki némi cinizmussal a Magyarország által nyújtott kedvezményeket nevezi diszkriminációnak, s nem a Romániában, Szlovákiában, Szerbia-Montenegróban vagy Ukrajnában napi gyakorisággal fellelhető jogtiprásokat. E két „európai” úriember jóvoltából ma már a határon túliak körében is megcsappant a bizalom az Európai Unióval, az európai intézményekkel szemben.
De mit is nyújt Brüsszel a kisebbségben élő nemzeti közösségeknek? Jóformán semmit. Az Európai Uniónak nincs egységes kisebbségpolitikája. A tagállamok saját hatáskörben szabályozhatják kisebbségi politikájukat, s míg egyes államok területi autonómiát biztosítanak nemzeti kisebbségeiknek, addig mások még jelenlétüket sem ismerik el országaikban. Az EU által három évvel ezelőtt elfogadott Alapvető Jogok Chartája mindössze két helyen tartalmaz nemzeti kisebbségekre vonatkozó jogokat: a 21. cikk (többek között) a faji, a nyelvi alapú, illetve az etnikai származáson és a nemzeti kisebbséghez tartozáson alapuló diszkrimináció tilalmát, a 22. cikk pedig a kulturális, a vallási és a nyelvi sokszínűség tiszteletben tartását fogalmazza meg.
A kisebbségvédelem újabban az uniós alkotmányozás kapcsán került napirendre. A Kevésbé Használatos Nyelvek Európai Irodája (EBLUL) nevű szervezet (amelyet eredetileg az unió hivatalos szerveként képzeltek el) többször felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, miszerint az Alapvető Jogok Chartájától eltérően az EU alapszerződésében a diszkrimináció tilalmáról szóló 13. cikk nem tartalmazza a nyelvi alapú megkülönböztetés tilalmát, holott eddig ez jelenti az EU diszkriminációellenes programjainak jogi alapját, mivel a charta jogilag nem kötelező erejű. Az EBLUL szorgalmazza, hogy a charta váljon az EU-szerződés jogilag kötelező érvényű részévé. A szervezet ugyanakkor úgy látja, nincs politikai szándék a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét előíró koppenhágai kritériumoknak az európai alkotmányba vagy az alapszerződésbe való beépítésére. Az EBESZ nemzeti kisebbségi főbiztosa, Rolf Ekeus egyébként egy, a nemzeti kisebbségekről rendezett konferencián szintén azt hangsúlyozta, hogy a kibővülő Európában szükséges a kisebbségek védelme. Hangsúlyozta, hogy a tagjelölt államokkal szemben támasztott úgynevezett koppenhágai kritériumoknak univerzálisan alkalmazhatóknak kell lenniük, azaz az unió jelenlegi tagállamaiban ugyanúgy következetesen alkalmazni kell őket.
Eckstein-Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátora, Románia egyik képviselője az új európai alkotmány kidolgozására összehívott konventben a közelmúltban néhány, a kiebbségek jogainak tiszteletben tartásáról szóló módosítást nyújtott be. Hazánkból az uniós konventben Szájer József vetette fel egy kisebbségi struktúra kialakításának szükségességét. A fideszes politikus szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmének mind az EU joganyagában, mind az intézményrendszerében jobban kellene tükröződnie, illetve meg kellene jelennie. Szájer József nemrég az Európai Parlamentben ismertette azt a javaslatát, amelyet az Európa jövőjével foglalkozó konventben tett egy új uniós intézménynek, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Bizottságának létrehozásáról. A javasolt intézmény az EU már létező két tanácsadó szerve, a gazdasági és szociális bizottság, illetve a régiók bizottsága mintájára jönne létre, hozzájuk hasonló felépítéssel és jogosítványokkal. Az új uniós szerv létrehozásakor gyakorlati problémát jelenthet, hogy az egyes kisebbségek létszáma között igen nagy eltérések vannak. A képviselő szerint ezt a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazásával kellene áthidalni, vagyis a kisebb létszámú csoportok viszonylag erősebb képviselettel rendelkezhetnének, mint a nagyobbak. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a legalább 15 ezer fős kisebbségek delegálhatnának a bizottságba egy küldöttet, majd minden százezer fő után további egyet, de legfeljebb ötöt, mert a bizottság létszámát is korlátok között kellene tartani. A jelenlegi tagállamok és tagjelöltek kisebbségeit tekintve ez azt jelentené, hogy közelítő számítások szerint a bizottságnak 200-220 tagja lenne. Létszámát azonban Szájer József szerint célszerű volna 250 főben korlátozni. Arról, hogy egy adott tagországban pontosan mely kisebbségek hány képviselőt küldhetnek, az EU miniszteri tanácsa döntene egyhangú szavazással, a rendelkezésre álló statisztikai információk alapján. Az így kiválasztott kisebbségek képviselőit pedig az egyes tagországok jelölnék ki. A többségi nemzetek képviselői is jelen lehetnének a bizottságban, két-két küldöttel. Azok a kisebbségek viszont, amelyek létszámaránya az adott országban meghaladja a harminc százalékot, a bizottságba delegálandó küldöttek jelölése szempontjából már nem számítanának kisebbségnek.
Ez volt az első olyan javaslat, amely érdemi előrelépést irányoz elő az unió kisebbségpolitkájának kialakítása felé. A magyar kormány ugyanakkor nem mutatott nyílt és egyértelmű elkötelezettséget az ügy támogatásában. Medgyessy Péter miniszterelnöktől vagy Kovács László külügyminisztertől még egyetlen uniós állam vezető politikusával folytatott egyeztetést követően sem hallottunk a határon túli magyarok helyzetéről vagy az EU kisebbségpolitikájának jobbításáról szóló nyilatkozatokat. A kormány jelét sem mutatja annak, hogy a csatlakozást követően politikai offenzívát indítana az unióban egy közös kisebbségpolitika kidolgozására. Márpedig a jelenlegi uniós jogrendszer még a legnagyobb politikai jóindulat mellett is képtelen megvédeni a csatlakozó államok magyar közösségeit, általában a nemzeti kisebbségeket. Félő, hogy újabb csalódások várnak a határon túli magyarokra. Az Európai Unióban is.