Ray Bradbury, az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusa egyik novellájában meghökkentő ötlettel áll elő. Amennyiben az embert – a biológiaórákon tanultaknak megfelelően – olyan sejttársulásként fogjuk fel, amelynek egyes sejtjei, alkotóelemei a sok százmillió év óta tartó evolúció során azért „fogtak össze” ilyen formában egymással, mert így nagyobbak az esélyeik a túlélésre, mi a garancia az ellen, hogy „pár mikroba összeáll, mert társulást akar alkotni, reprodukálja magát… és elszánja magát arra, hogy átvegye a hatalmat egy ember fölött”? Bradbury hagymázas látomásszerű novellájában egy beteg kisfiú hiába bizonygatja orvosának, hogy sejtjei, keze, lába fölött már átvette a hatalmat a nagyra törő, gyilkos kór, a doktor természetesen nem hisz kis betegének, Charlesnak, aki egy éjszaka – csakúgy, mint Kafka hőse – átváltozik. Ellentétben azonban Gregor Samsával, aki más alakot öltött, de Gregor Samsa maradt, Charles külseje mit sem változik, sőt másnapra „egészséges” lesz, és senki sem tudja majd, hogy ő már „valaki más”.
Az ötlet hátborzongató, szerencsére valóban csak fantazmagória. A betegségek java részéért felelős kórokozókat ugyanis nem emberi képzetek vezérlik, hanem egyetlen cél: a táplálékszerzés és a túlélés, nem is saját maguk túlélése, hanem a magukban hordozott és tulajdonságaikat meghatározó genetikai információ továbbörökítése – bármi áron.
Adott esetben tehát, amennyiben a kórokozó, a hozzánk társult mikroba érdeke úgy kívánja, lehet békés ez az együttélés, de lehetnek súlyos következményei is. Mindenesetre évmilliós küzdelem az, amelyet az ember vív ezekkel a betolakodókkal szemben, olyan háború, amelyben – a tuberkulózis ismételt felbukkanása és most a Távol-Keleten megjelent atípusos tüdőgyulladás (SARS) rá a legfrissebb példa – nincs esélyünk a végső győzelemre. Egyre több kutató figyelmeztet arra is: a globalizáció korában, amikor gyakorlatilag nem létezik a földgolyón elzárt terület, amikor a járványok az intenzív közlekedésnek köszönhetően pillanatok alatt világméretűvé válhatnak, ideje lenne stratégiát váltani ebben az elhúzódó háborúban. (A veszély nagyságát mutatja, miként regisztráltak néhány napon belül SARS-megbetegedéseket kontinensnyi távolságokra: a kór a dél-kínai Kuangtung tartományban ütötte fel a fejét, a világsajtó néhány hete először a hongkongi megbetegedéseket jelentette, innen a betegség pár nap alatt Kanadába ért, szerdán pedig már Brazíliából is jelentették az első atípusos tüdőgyulladásos esetet.)
Szun-ce, minden stratégák atyja klasszikus művének már első soraiban figyelmeztet: „Minden csatát megvívni és mindegyikben győzedelmeskedni nem jelenti a legfőbb érdemet; a legfőbb érdem abban áll, hogy úgy törjük meg az ellenség ellenállását, hogy közben nem harcolunk.”
Paul W. Ewald, az amerikai Amherst College biológiaprofesszora egyike azoknak a kutatóknak, akik új megközelítést sürgetnek a fertőző betegségekkel szemben, és láthatólag megszívlelték a kínai mester tanácsát is. Ewald könyvét, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg magyar fordításban (Járványok kora, Vince Kiadó, 2002), így indítja: „Mi vagyunk az eledelük. A jelen mikrobái azok, amelyek a múltban a legnagyobb hatékonysággal alakították át a mi testünket az ő testükké. A jelen mikrobái közül pedig azok lesznek a jövő mikrobái, amelyek a legnagyobb hatékonysággal alakítják át a mi testünket az ő testükké.” Ewald szerint olyan kegyetlen és rafinált ellenféllel állunk szemben, amelynek legyőzéséhez nem alkalmas az a szemlélet, amely a hatvanas évek népegészségügyében uralkodott el, és hadászati kifejezést használva az „utolsó háború megvívására”, a „betegségek legyőzésére” koncentrált. A nagy programok rengeteg sikert felmutattak (például a gyermekbénulás esetében), ám teljes győzelmet csupán a himlő elleni küzdelemben hoztak, amelynek kórokozója gyakorlatilag eltűnt a föld színéről. Az amerikai kutató úgy véli, a sakkpartiban, amelyben évezredek óta csatát vesztünk bizonyos kórokozókkal szemben, van egy másik lehetőség is: „Ahelyett, hogy a mestert a játékban próbálnánk megverni, változtassuk meg a játékot, vagy változtassuk meg az ellenfelet.”
Hogyan lehetséges ez? Nem egyik napról a másikra, annyi bizonyos.
Ewald két stratégiát különböztet meg a kórokozók túlélési technikájában. Az egyik arra törekszik, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb utódot hozza létre a gazdaszervezetben, akár annak teljes elpusztítása árán is. A sietség érthető, hiszen – a stratégiából adódóan – a kórokozó továbbörökítésére rövid az idő, mert a gazdaszervezet előbb-utóbb belepusztul a betolakodók ténykedésébe. A súlyos, rendkívül fertőző betegségekre jellemző stratégia ez, például az olyanoké, mint a malária, a kolera vagy a sárgaláz. A másik stratégia szerint a kórokozó inkább arra törekszik, hogy minél hosszabb távú együttműködést alakítson ki a gazdaszervezetben, utódait lassabban, de biztosan juttassa át egy másik szervezetbe. A kórokozók szempontjából nézve tehát érthető, miért oly veszedelmesek azok a betegségek, amelyek terjedéséhez a vírushordozóknak nem kell kapcsolatba kerülniük egymással: a maláriát például a szúnyogok képesek átvinni még a nagyon súlyos, mozgásképtelen, ezért környezetével már nem érintkező betegről is, a víz útján terjedő kórokozók pedig a nem kielégítő higiéniás viszonyokból húznak hasznot. Ezeket a mikrobákat tehát nem akadályozza meg céljaik elérésében, ha nagyon rövid időn belül „felélik” a gazdaszervezetet. Ehhez képest a különféle légúti fertőzések – például a nátha – enyhébb tünetekkel járnak, hiszen itt a kórokozók „érdeke” az, hogy a beteg minél tovább megőrizze mobilitását, és így terjessze a fertőzést.
A dolog ott válik érdekessé, hogy evolúciós szemszögből nézve nemcsak az ember és a mikrobák küzdenek egymással, hanem harc dúl a különféle sikeres és kevésbé sikeres kórokozók között is. Sőt egy adott betegséget terjesztő mikroba különféle variánsai is részt vesznek a küzdelemben: a sikeresek elterjedtebb betegségeket okoznak, azok a mutációk pedig, amelyek nem tudják a javukra fordítani a körülményeket, eltűnnek a föld színéről.
Paul W. Ewald szerint a fertőző betegségekkel szembeni küzdelmünk sikerének kulcsa nem a betolakodók elpusztítása, hanem sokkal inkább a megszelídítésük. A kutató szerint arra kell összpontosítanunk energiáinkat, hogy olyan „szelekciós nyomást” gyakoroljunk a kórokozók egyes variánsai között folyó küzdelemben, amely a számunkra kevesebb veszélyt magában rejtő mutációnak kedvez. Ennek többfajta módja van, ezek közül a legkézenfekvőbb, ha olyan tudatosságot teremtünk a társadalomban, amely arra készteti az embereket, hogy fertőző betegségeiket ne hurcolják be a munkahelyükre, az iskolába, hanem maradjanak otthon a gyógyulásig. Ne legyen dicséretes érték az, ha valaki akkor is munkába megy, amikor beteg. A fertőzött „izolálása” – ideértve a szúnyogoktól való védelmet is – ugyanis önmagában már szelekciós nyomást jelent, súlyos csapást azokra a kórokozókra, amelyeknek rövid időn belül kell átjutniuk az egyik gazdaszervezetről a másikba. (Ewald a dohányzás elleni kampány sikerét idézi, amikor azt mondja, hogy nem lehetetlen vállalkozás megteremteni ezt a fajta tudatosságot.) Az amerikai professzor speciális esetként kezeli a nemi úton terjedő betegségek csoportját, ám könyvében itt is kimutatja: az „evolúciós megfontolás arra a fontos előrejelzésre vezet, hogy a nagy szexuális aktivitású populációkban a szexuális úton terjedő kórokozók virulenciája növekedni fog”. Ewald itt is a védekezést és a megfelelő életmódot tartja a legegyszerűbb eszköznek a kórokozók evolúciójának befolyásolására.
A kutatók részéről is más hozzáállást követel meg ez az új stratégia. Nekik arra kell összpontosítaniuk, hogy vakcináikat és antibiotikumaikat „finomabbra hangolják”. Azaz tudatosabban tervezzék egy-egy kórokozó ellenszerét: ne az adott betegségért felelős kórokozók minden variánsát, hanem csak a legveszedelmesebbeket célozzák meg. Ezzel elősegítik azt a folyamatot, hogy a kevésbé veszélyes variánsok idővel olyan irányba fejlődjenek, amely az emberrel való békésebb együttélésükhöz vezet: a betegség alig vagy egyáltalán meg se mutassa magát a fertőzöttön. Ez lehet az útja az AIDS és a malária elleni küzdelemnek is (mindkét betegség olyan jellegzetességeket mutat, amelyek miatt aligha kerülhet sor hatékony vakcina bevetésére ellenük).
Paul W. Ewald mindazonáltal „evolúciós analfabetizmusnak” nevezi azt a széles körben elterjedt vélekedést, hogy a kórokozó a gazdával való békés együttműködés felé fejlődik. Szerinte ez csak akkor lesz így, ha az ember aktívan beavatkozik a mikrobák evolúciójába, úgy, ahogy annak idején a vadállatok háziasításával, a növények nemesítésével tette. Ha ahelyett, hogy átengednénk a hatalmat sejtjeink felett, kiválasztjuk azokat a variánsokat, amelyekkel tartós együttélésre rendezkedhetünk be, a képzeletbeli sakktáblát úgy alakítjuk át, hogy a ránk veszedelmes kórokozóknak ne legyen rajta helye.
A növények kórokozókkal szembeni védekezéséről szólt a Mindentudás Egyetemének e heti előadása .
