A csalódottak főnöke

Richard B. Myers tábornok hat nappal azelőtt lett az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, hogy a New York és Washington elleni terrortámadások következményeként az amerikai haderő lecsapott az afganisztáni rezsimre. Azóta folyamatosan egy hadban álló fegyveres erő első embere, ám a háború megvívásában közvetlenül nem vesz részt. Myers Washingtonban dolgozik, így lényegesen kisebb a mozgástere abból a szempontból, hogy esetleges kritikai észrevételekkel éljen a politikai döntéshozókkal szemben, akik egy olcsó és gyors háborút reméltek. Hiába „első a katonák közt”, politikai jelentősége túlontúl kicsi ahhoz, hogy látványosan szembeforduljon Donald Rumsfeld védelmi miniszterrel vagy a héjákkal, akik a háború legaktívabb szószólói voltak, ám a „számla” kifizetésére már nem mutattak hajlandóságot: míg 1991-ben több mint félmillió katona volt az öbölben, addig most „mindössze” háromszázezer, és közülük körülbelül százezren vesznek részt közvetlenül az Irak belsejében zajló szárazföldi ütközetekben.
Myers annak ellenére csöndben marad, hogy az amerikai hadtörténelem egyik „nagy generációjának” tagja, együtt Franksszel, Colin Powell-lel vagy éppen Wesley Clarkkal. Ők, akik mindannyian megjárták Vietnam poklát, átélték kudarcát, szembesültek a hazatérő katonákat leköpő civilekkel, alighanem mindenképpen levonták a nagy tanulságot: háborút csak teljesen tisztázott politikai célkitűzésekért, elsöprő erőfölény birtokában szabad indítani. A Powell-doktrínaként ismertté vált nézetet (amellyel összhangban Clark is megírta a maga könyvét) azonban mind a mai napig nem tették magukévá a politikai döntéshozók, akik a háborús számla végösszegéért a karrierjükkel fizethetnek. Az „olcsó háború” így továbbra is vezérelv maradt, veszélyeivel, hosszú távú kockázataival együtt, amint azt az Irak ellen vívott háború mozzanatai, a váratlanul erős és nem várt jellegű ellenállás is jelezték.
Tagadhatatlan azonban, hogy Myers hallgatásában nemcsak politikai megfontolások játszanak szerepet, hanem egyfajta „kárörvendés” is, amely a haderőnemek közti rivalizálásban gyökerezik. Egykori pilótaként (Vietnamban 600 órát repült Phantomokkal) aligha nézte jó szemmel, hogy a szárazföldi hadsereg és tengerészgyalogság légi előkészítés nélkül mélyen nyomul Irakba, majd megakad a hátában hagyott ellenállási gócpontok miatt. Ezzel szemben Franks, a szárazföldiek tábornoka talán bizonyítani akarta, hogy a modern háborúkban is képesek önállóan tevékenykedni, ám az események nem őt igazolták.
2003-ban Irakban még nem dőlt el a háború végkimenetele, ám máris leszögezhető, hogy ha amerikai győzelem születik, azt nem a politikusok bölcsességének, a tábornokok stratégiai látásmódjának és tehetségének köszönhetik majd. Egyes-egyedül az amerikai haderő volumenének, technikai fölényének és alkalmazkodóképességének, hogy az ellenfél gyengeségét ne is említsük.