A tiltás-tűrés vita nagyjából két táborra osztja a társadalmat és a szakértőket. Ön melyik oldalon áll?
– Rengeteg betegem van mindig, a jogszabályoktól függetlenül. A tiltásnak minden társadalomban fontos pszichológiai szerepe van: igenis legyen a drog megvetendő, illegális, ami nem illeszkedik a társadalom normális életvitelébe. De az is igaz, hogy megtiltani nem lehet. Felhívnak kétségbeesett szülők, hogy mit csináljanak a gyerekkel. Általában elfelejtik, hogyan viselkedtek ők, amikor szerelmesek voltak. A narkózás első periódusa kritikátlan, boldog nászút.
– Hány éves kortól kezdődik a veszélyeztetettség?
– Vannak tíz-tizenkét éves betegeim is. Azonkívül egyre több kokainista jelenik meg a terápiában, tehetős vállalkozók, üzletemberek, ügyvédek, sőt orvosok. Negyven év fölé emelkedett a felső korhatár.
– A konszolidált marihuánafogyasztás nem jelenthet alternatívát? Szakemberek is mondják, hogy az lágy drog, és nem lehet rászokni…
– Akik ezt hangoztatják, egy dolgot nem vesznek figyelembe: a magyar mentalitást. Duhaj, féktelen, pusztai nép vagyunk, harcban és mulatozásban egyaránt. Nem véletlenül kering egy csomó szólás és kifejezés erre vonatkozóan: amíg a part szakad, orrvérzésig, sárga földig, kifulladásig… És ahogy régebben virtus volt asztal alá inni a másikat, most az megy, hogy ki bír többet elszívni. Ma már a zöldet másképp trágyázzák, hallucinogénekkel kombinálják. A holland termesztők jöttek rá, hogy jobb üzletet csinálnak, ha a hatóanyag-tartalmat megnövelik. Ez eredetileg három–öt százalék volt, az újfajta szernél tizenöt–húsz százalék is lehet. Már a szaga is üt. A kezdeti mérgezéses tünetek után sokkal gyorsabban kialakul a tolerancia és ezzel együtt a függés. A spangli kinyírja a rövid és hosszú távú memóriát. Ha az ember közben főiskolára vagy egyetemre jár, akkor vége, meg fog bukni. Ha szellemi munkát végez, előbb vagy utóbb kirúgják. Idővel kialakul az úgynevezett amotivációs szindróma: az embert nemigen érdekli más, mint a fű megszerzése és elszívása. És létezik fizikai elvonás is, akárhogy tagadják. Ez kézremegéssel, sokáig tartó izzadékonysággal, alvászavarral jár.
– S ha valaki tudja a határt – mondjuk csak hét végén narkózik?
– A hét vége elkezdődik pénteken délután, és tart vasárnap estig. Ilyen igénybevétel után két nap kell a regenerálódásra, tehát a hétfő ugrott – tanárok is mondják, hogy a hét első napjaiban a teljesítmény csökken. Szerda-csütörtökre helyreáll az ember, de pénteken már lázasan készül a hét végére. És divatba jöttek az afterpartik, hogy hétfőn még egyszer rá lehessen tölteni. Ezt nevezik elnéző mosollyal hét végi drogozásnak.
– Beetetés folyik?
– Figyelje meg, mit sugall a reklám a tizenéveseknek. Fáradt vagy? Vedd be a bogyót, és fellépdelsz egy gyönyörű piramison, s a teniszütő tökéletesen elüti a labdát. Konfliktusod van az iskolával, a tanáraiddal, önmagaddal, a családoddal? Ők is beveszik a bogyót, te is beveheted. Iszonyú hazug világban élünk, nagyon sokat alakoskodunk, és rejtegetjük valódi arcunkat. Az alkohol, a narkó, bizonyos esetekben a gyógyszer: a diszfunkcionalitás csúcsai. Menekülés. Van, aki szociálisan menekül, van, aki befelé. Van, aki szorongását kompenzálja – a nők gyakran vásárlással; ez is válhat kényszeressé, amikor tíz pár cipőt vesznek értelmetlenül. A gyógyszer is ilyen. Funkcionál, egy ideig. Elmegy az ember a dokihoz, aki felírja a nyugtatót. A páciens megnyugszik, mert megkapta a bogyóját. Én nem írok fel gyógyszert. Ha valaki gyógyszert akar, menjen drogambulanciára. Én „konfrontatív paradox” technikát alkalmazok.
– Azt mondják, gorombáskodik a betegekkel.
– Az őszinteség mindig zúzós. Bejött a múltkor egy páciens, keményen lejattolt velem, és amikor föltettem egy személyes kérdést, azt mondta: nem tudom. Megkérdeztem, akkor most ki hazudik, a keze vagy a szája? Sok betegnek meg kell mondanom, nem tud őszinte lenni önmagához. Beszélgetünk, és tíz percen belül két ellentétes dolgot állít. Akkor megkérdezem: hazudik önmagának? El szokott menekülni a konfiktusok elől? Ki az erősebb, maga vagy a cucc? Maga az erősebb?! Akkor mit keres itt nálam?! Menjen és élvezze! Köszönöm, hogy eljött, felesleges volt!
– Nem szoktak megsértődni?
– A konfrontáció nagyon komoly ügy. Sokkoló, ha találkozunk valakivel, aki rövid időn belül megmutatja, milyenek vagyunk. Nem fogom azt mondani, amit a tisztelt beteg elvár tőlem. Nem mondom, hogy ne narkózzon. Narkózzon, de egye meg, amit ezzel főz. Üldözi a rendőrség? Vállalja. Megbélyegzi a társadalom? Vállalja! Mentálisan szétesik, nem lesz munkája, kiég emberileg, érzelmileg, tönkremegy a családja, a kapcsolatai?! Vállalja! Nem mondhatom egy fülig szerelmes srácnak, hogy „veszélyes az a csaj”. Meg se hallaná. Azt kell mondani: menjél, legfeljebb leszakítja a töködet, na és? Erre felkapja a fejét. Ez más, mint amit mindenki mond. Azok ellen már kiépítette stratégiáit, és morális, érzelmi manipulációs játszmákkal védekezik.
– Nem szöknek meg olykor?
– Az elején elmondom, mire lehet számítani. Nem követelem meg, hogy részt vegyek az életükben. Ha viszont megpróbálnak bevinni az erdőbe, akkor ezért rájuk terhelem a felelősséget. A huszonkilenc éves Ági jut eszembe: három hétig be kellett járnia az intézetbe a terápiát megelőzően, hogy bebizonyítsa, igenis akar változtatni. Nem mindenki akar leszokni, aki azt állítja. Először bizonyítsa be, elsősorban önmagának, hogy tényleg akarja. Ági öt évig ingázott kórházak és rehabilitációs intézetek között. Az imént beszéltem vele, és megmondtam: nincs ennek értelme, a fene egye meg! Ha ez után a kezelés után visszaperecel, megy a levesbe. A szülei sem bírják már, én pedig látni sem akarom többé. A hülye libikókázással csak egymás idejét pazaroljuk. Mindent tud már, ami a talpra álláshoz vagy a pusztuláshoz kell. Fél órája mondtam ezt el neki. Egy hét múlva megy haza.
– Szurkol neki, igaz?
– Nem én, ezt is a szemébe mondtam. Nekem mindegy, hogyan dönt, elfogadom. Az ő életéről van szó, nem az enyémről. Öt év alatt ígért már mindent, itt a cselekvés ideje. Elmeséltem neki egy másik lány esetét, akit tavaly rúgtam ki. Több mint egy évig foglalkoztam vele én is, más kollégák is. Havonta, kéthavonta jött vissza, hogy szeretne változni, bocsánatot kér, hogy megint beleragadt a heroinba. Tőlem ne kérjen bocsánatot. Azt mondtam, elég a játékból, fél évig felejtsen el. Négy hónap múlva meghalt. Benyomta magát, és belecsúszott egy kád vízbe.
– Elszámította magát?
– Nem az én kudarcom. Többet nem tehettem. Mondtam neki, le fogja darálni a város. Menjen vidékre, rehabilitációs intézetbe. Nem, nem, majd ő megmutatja. A nagy erős. A rohadt életbe.
– Azt a belső hiányt, amit az anyaggal igyekeznek betömködni, ön nem tudja betölteni.
– De igen, azzal, hogy megmutatom: tudok tisztán élni. Tudok hinni és lelkesedni anyag nélkül. Mindenkinek van egy hatalmas fegyvere: önmaga.
– Adjunktus úr, ön is heroinista volt?
– Igen. Húszéves koromban kezdtem öngyógyításként. Orvostanhallgató voltam, Jugoszláviában éltem. A szüleim orvosok.
– Rövid volt a póráz?
– Persze, óvtak a széltől is. Sok narkósnak ilyenek a szülei. Problémáim voltak az önértékelésemmel, és szabadulni akartam. Az anyag kezdetben jó volt, szép volt. Az illúziót megadta. Aztán be kellett ismernem, hogy baj van. Kielemeztem a menekülés anatómiáját, és rájöttem törvényszerűségekre. Külföldre jártam anyagért. Amikor kezdtem leállni, direkt tönkretettem az útlevelemet, hogy ne utazhassam. Jött a vizsgaidőszak, tanultam, mint az állat. De hogy ténylegesen talpra álljak, öt-hat év kellett. Most harminchét vagyok, tizenhat éve absztinens. De nem elég leállni a drogról. A gyógyulás nem az, amikor az ember absztinenssé válik, és kap egy szép zárójelentést. Az a gyógyult ember, aki a sikereit és kudarcait napról napra, nem nyugtatóval, nem alkohollal, megfelelően tudja kezelni. A szenvedélybetegek azok az emberek, akik ezerrel menekülnek önmaguk elől.
– S miközben leszoknak az anyagról, elkezdenek öntől függeni.
– Csakhogy én egy idő után eloldozom ezeket a szálakat. Létrehoztunk egy talpra állást segítő alapítványt Magadért Alapítvány néven. Itt a leszokott drogos olyan embereket talál, akik már leálltak, és közösséget alkotnak. A visszaesés nagyon sokszor a fel nem dolgozott kudarcok látszólagos megoldása. Ha valaki csiszolja önmagát, és tud a kudarcairól folyamatosan beszélni, az már majdnem győzelem.
– Irodájának fala tele van hálálkodó képeslapokkal.
– Minden gyógyulás a nővéreknek, a kollégáknak, az osztályvezető professzor úrnak is érdeme, akik lehetővé teszik, hogy dolgozzam.
– Visszatér a beteg önbizalma attól, hogyha ön a szemébe vágja, hogy folyton hazudozik? Én ettől egy kupac trágyának érezném magam.
– A legtöbb narkós előbb-utóbb kiböki: igen, egy kupac trágya vagyok. Én azt mondom erre, hogy üres kifogás. Amikor az anyagra vagy piára kellett a lóvé, meg tudta szerezni? Mindig? És akkor rászólok, ugyan, adja már nekem ennek az akaraterőnek a felét! Lehet, hogy a riporter úr bedől nekik, mert csak a saját fejével tud gondolkodni. Senki nem trágya! Hihetetlen ereje van, csak nem mindegy, hogy mire használja! Azt mondom: fordítsuk másfelé ezt az energiát! Kimondta a kudarcait? Király! De akkor ennek vége, gyerünk tovább! Megvezette a szüleit, a beteg édesanyját? Igen? Könnyű volt kizsigerelni a mamát, igaz? Mond magának az a szó valamit, hogy lelkiismeret?! Belátja, hogy hibázott, persze. De itt az irodában, énelőttem? Vállalja az anyja előtt! Vállalja a környezete előtt! Ez is megvan? Tovább! A főnöke előtt! Volt itt egy srác, a szülei elváltak, az apjával mély konfliktusa volt, a fater nem is tudta, hogy a gyerek évek óta heroinfüggő. És eljött a pillanat, amikor azt mondtam: itt a telefon, most felhívja az édesapját, és megmondja neki, jöjjön be a fiához a Lipótra. Bejött az apja, és itt hidalt le, amikor a gyerek elmondott neki mindent.
– Nem színészkedik, amikor rámordul a betegekre?
– Ez belülről jön. Valahogy azonnal reagál bennem valami arra, ahogy velem viselkednek. Ha maga most elkezdene pimasz kérdéseket föltenni, én is pimasz lennék.
– Tükörember?
– Azt hiszem, igen. Eszköz vagyok, használható akarok lenni. A narkósok nagy baja, hogy környezetük elnyeli hazugságaikat. Én azonnal reflektálok. Van, akinek gratulálok, hogy a dumája nagyon jó, de hozzáteszem, hogy a kézfogás még szar, mert izzad a tenyere, mintha most fürdött volna.
– Az ember mindenre képes?
– Bármire, amit a fejébe vesz.
– De a céljai gyakran rosszak.
– Nekem egy nagyon öreg Golfom van, és néha elnézem, hogy nálam sokkal tehetősebb embereknek milyen kocsijuk van. De lehet, hogy másik síkon én vagyok a gazdagabb, ezért már nem frusztrál ez a dolog. Nem az a célom, hogy jó autóm legyen.
– Hanem mi?
– Hogy jól érezzem magam a bőrömben.
– Boldog?
– Mi az, hogy boldogság? Harcos ember vagyok. Nem nyírok ki magam körül embereket, ha nem feltétlenül szükséges, vagy nem történik akaratlanul, úgy, hogy nem is tudok róla. A bejáratott utakon nem érzem jól magam. Nekem krízis kell, óriási tét, amikor röpködnek a villámok. Meccs közben érzem a legjobban magam.
– Mit érzett, amikor meghalt az a lány?
– Káromkodtam dühömben. Egy időben nagyon nehezen viseltem az ilyesmit. Sokan meghaltak már a kezeltjeim közül. Nem jó, ha egy segítő mindenhatónak hiszi magát. Én csak magamat tudom megmenteni. Ha ezt a hitet át tudom adni az embereknek, elértem hivatásom célját.
– Szeretik a betegei?
– Tisztelnek és tartanak tőlem. Szándékosan nem tegeződöm velük, még akkor sem, ha nagyon fiatalok. Mert nagy a tét, egy méltóságteljes emberi élet, vagy a korai, emberhez nem méltó halál, amit én megdöglésnek hívok. Óriási dolgok ezek, nincs helye tegeződésnek.
– Mi a maximum, amiben hisz?
– A paradoxonok. A polaritások, a nappal-éjszaka, édes-savanyú. Az, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant. Mindig döntésekre vagyunk kényszerítve, választásra jó és rossz között. Ha nem döntök, rá fogok fázni, mert mások döntenek helyettem.
***
Csernus Imre pszichiáter 1966-ban született a délvidéki Verbászon. Orvostanhallgatóként lett a heroin rabja. Gyógyulása után, 1993-tól 2001-ig az Országos Alkohológiai Intézetben dolgozott. 2001-től az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben terapeutaként tevékenykedik. Adjunktus.
origo.hu
Szellemváros lett az egykori sármelléki laktanya – fotó
