A virtuális Kurdisztán

Az elmúlt hetekben Törökország ügyesen kimaradt a legújabb közel-keleti válságból. Kezdetben a legtöbb hírforrás még egy esetleges észak-iraki török beavatkozásról számolt be. Ankara szokatlan visszafogottsága kapcsán a legtöbb elemző az Egyesült Államok hathatós diplomáciai munkájára hívja fel a figyelmet. A két ország közti háttéralkuk igazi fedezetét azonban minden bizonnyal a kilátásba helyezett amerikai dollárjuttatások jelentik. A török kormány három kiskaput is nyitva hagyott, amin át az események változása esetén mégiscsak beavatkozhat a ma még „nem a saját háborújának” nevezett iraki konfliktusba. A nagyobb méretű menekülthullám, az Irakban élő türkmének védelme, illetve az önálló Kurdisztán megalakulása esetén Törökország fenntartja magának a jogot, hogy a térség legerősebb hadseregének mondott katonai erejével biztosítsa saját és környezete stabilitását.
A háború beláthatatlan politikai következményekkel járhat ugyan, de a kurdok évszázadokon át szövögetett álmának megvalósulását, egy önálló államiság létrejöttét a legtöbb elemző a science fiction kategóriába sorolja. A Törökországban, Irakban, Iránban, Szíriában és a volt Szovjetunió utódállamaiban viszonylag összefüggő etnikai tömböt alkotó, 15 és 30 millió közöttire becsült népesség jelenleg a világ legnagyobb állam nélküli kisebbségeként tartja a hazátlanok Guiness-rekordját. A számokat illetően egymásnak igencsak ellentmondó vélemények okát leginkább a kurdoknak otthont adó országok kisebbségi politikájában kereshetjük. Pontosabban ennek hiányában. A török hivatalos állásfoglalás szerint „hegyi törököknek” nevezett kurdok egy másik országban ugyanis már „hegyi iráninak” számítanak. Szabó András ironikus megfogalmazása szerint olyan népcsoportnak tartják őket, akik „muzulmánok, de nem arabok, nem törökök és nem is perzsák, de ez még nem ok arra, hogy kurdok legyenek”.
A négy éve februárban, Kenyában letartóztatott hegyi török népvezér, terrorista és gerillaharcos, Öcalan is csak felnőtt fejjel tanulta meg „anyanyelvét”. Elfogása és halálra ítélése, amit később életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítettek, egyben a majd húsz éve folyó kurd felszabadítási harcok végét is jelentette. Legalábbis az ankarai külügyminisztérium szerint a terrorizmus immár nem állapot, hanem csupán veszélyforrás. Öcalan már egyetemi évei alatt kitűnt nacionalista érzelmeivel, amit ráadásként erős szocialista eszmeiséggel kevert. A fiatal politológushallgatónak jó oka volt a társadalmi egyenlőtlenség elleni harcra. Szülőföldje, Anatólia Törökország máig legelmaradottabb térsége. Az isztambuli turisták által megcsodált modern Törökországnak arrafelé nyomát sem látni. A földből alig kiemelkedő kunyhókban élő kurdok egyesítik az etnikai szegénység minden velejáróját, a civilizációs elmaradottságtól az aluliskolázottságig.
A merész becslések szerint tizenkétmilliós törökországi kurdság létezése az atatürki örökség tömeges tagadása is egyben. Az első világháború után felbomlott szultánság helyébe lépő modern állam megteremtője Kemal Atatürk, a törökök atyja államát az iszlámizmus helyett a török nemzeti nacionalizmusra alapozta. A törökök atyjának szelleme jóval tapinthatóbban és életszerűbben őrködik Törökország egységén, mint azt Lenin tette a Szovjetunióban. Művészi és kevésbé művészi portréi nemcsak a közintézmények és az iskolák termeiben díszítik a falakat, de kávézókban is akad hely Atatürk képmásának. A török nagyvezírek mitikus hagyományába illő Kemal Atatürk egyébként egymaga képes volt szertefoszlatni a kurdok reményeit saját államukról, amit pedig a britek az 1920-as sévres-i szerződésben már megígértek. Helyette három évvel később Lausanne-ban megalakul a véres tömegmészárlások útján egységesített modern Törökország. Két évre rá kitör a kurdok első fegyveres felkelése, ami a kurd szellemi elit gyakran szó szerinti lefejezésével ér véget. Nem csoda hát, hogy a kurdok nem tartják atyjuknak a Thesszalonikiben született államalapítót. Öcalant nem is haboztak saját „apókájuknak” nevezni, bár a negédes elnevezés mögött egy eszközeiben nem válogató – s ebben a törökök atyjára ütő – népvezért ismerhetett meg a világ. Az 1984-ben útjára indított gerillaháború mintegy 30 ezer emberéletet követelt. A kezdetben Anatóliára kiterjedő rajtaütések később kiterjedtek Törökország egész területére. Majd a világ érdektelenségét látva a PKK (Kurd Munkáspárt) exportálta tevékenységét Nyugat-Európába is. Németországra esett a választás, ahol a legnagyobb, mintegy félmilliós nyugati kurd diaszpóra él. Ennek eredményeként az emberjogi szervezetek addigi nyílt kurdbarátságát a kilencvenes évek közepére árnyaltabb megfogalmazások váltották fel.
A helyzet paradoxona, hogy a különböző kurd nemzeti mozgalmak éppen azoktól az országoktól számíthatnak a leghathatósabb támogatásra, ahol egyébként szintén el nem ismert kisebbségként élnek. Így Öcalan legfőbb szövetségese a Törökország hatalmi törekvéseivel nyíltan szemben álló Szíria lett. „Az ellenségem ellensége az én barátom” politikája azonban sokkal inkább nemzetközi szövetségek kialakulásához, mint a kurd szabadságjogok elismeréséhez vezetett. Szíria a PKK-t és a palesztinokat egyaránt támogató politikája megteremtette a közös nevezőt az izraeli–török katonai együttműködéshez, aminek eredményeként Hafisz el Asszád szír elnök 1998-ban kénytelen volt kiutasítani Öcalant Damaszkuszból. Közben a nemzetközi szervezetek kitiltották Irakot saját, kurdok lakta területeiről, ahol Bagdad harci gázokat vetett be „kísérleti jelleggel” saját polgárai ellen. Törökország ettől kezdve szabadon átjárhatott rendet teremteni keleti szomszédjához.
A külső támogatástól megfosztott PKK hamarosan vezérét is elveszette, amikor Öcalant Kenyában a török titkosszolgálat elfogta. A komikus elemeket sem nélkülöző tárgyaláson a vad terroristavezér pacifistákat megszégyenítő jámborsággal ítélte el egykori akcióit, és a két nép közötti örök barátság szükségességét hangoztatta. A gyónásnak is beillő vallomása sem menthette azonban meg sorsától: a kurdok legnagyobb reményű vezetője török börtönben kénytelen letölteni hátralevő életét.
Ha netán szabadon is eresztik egyszer Öcalant, aligha fogja megtalálni egykori harcosait, akik az ő felszólítására tették le a fegyvert négy évvel ezelőtt. A harcokban vereséget szenvedett gyengébb fél szokásos taktikáját alkalmazva a kurdok mostanában a politikai megoldást, tárgyalásokat és kulturális jogokat követelnek maguknak. A hivatalosan el nem ismert nyelvnek ma a legnagyobb bázisát a külföldről sugárzott Med tévé jelenti. Az Anatóliát megjárt utazók szinte mindegyike beszámol a különös modernizációról, amit a háznak alig nevezhető vityillók tetején megjelenő rengeteg parabolaantenna látványa nyújt. A „hegyi törökök” így igyekszenek befogni nemzeti csatornájukat. Az ókori birodalom nevét viselő tévéállomás így nemcsak a kulturális egység, de a virtuális ellenállás szimbólumává is vált egyben.
Ám ez a virtuális Kurdisztán a mostani háborútól sem remélhet túl sok jót. Sikeres amerikai háború esetén ugyanis párhuzamosan megnő Törökország szerepe is, amely a Közel-Keleten Izrael után Washington legfontosabb szövetségese. S bár az EU-tagságról ábrándozó törökök rendszeresen átvehetik az európai intézmények emberi jogokról értekező bírálatait, Ankarában Atatürk nemzeti öröksége még mindig sokkalta erősebb, mint a brüsszeli diplomaták dorgálásai.