Április 4-ről szólt az ének

Nem is oly régen még április 4. volt – hivatalosan – az ország legnagyobb ünnepe. Már a nap kijelölése is azt jelentette, hogy nekünk magyaroknak tulajdonképpen csak elméletben létezhetnek nemzeti igényeink. „Nehezebb egy lelket felépíteni, mint egy házat” – írja Ilja Ehrenburg az októberi szocialista forradalom 30. évfordulójára megjelent munkájában (Európa országútjain), utalva arra, hogy a magyarságnak könnyebb lesz az anyagi veszteségek pótlása, mint „átgázolnia a Szálasi és Horthy nyomán tátongó szellemi pusztaságon”.
A felszabadulás ünnepét, az „új lélek felépítését” tehát nehéz volt megkoreografálni, de még az időponttal is alapvető baj volt. Szmirnov tábornok Harcban Budapestért című könyve bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy „1947. április 5-én, amikor a fiatal magyar népi demokrácia második évfordulóját ünnepelte annak, hogy felszabadult a hitleri rablók igája alól, a magyar fővárosban, Budapesten új, fenségesen szép emlékművet lepleztek le”. A gellérthegyi felszabadulási emlékműről van szó, a központi nőalak Kisfaludy Stróbl Zsigmond jóvoltából a béke pálmaágát tartja a kezében: a szobor első megformálásban a pálmaág még repülőszárny volt, a keleti fronton gépével lezuhant Horthy István kormányzóhelyettes emlékére. Bár Szmirnov az ország felszabadulásának nevezetes dátumaként 1945. április 4-ét jelöli meg, Nemesmedvesről, ebből az akkor 360 fő körüli, Szentgotthárd környéki kis faluból csak április 12-én vonultak ki a Brandenburg hadosztály utolsó katonái. Hogy miért éppen április 4., Pozsony – s itt történelmileg helyén való a szó – felszabadulásának napja lett „legnagyobb nemzeti ünnepünk”, rejtély. Az viszont nem, hogy a Legfelső Szovjet Elnökség – a kollektív államfői testület – 1945. június 9-én a „Budapest bevételéért” és „Berlin bevételéért” alapított, kék csíkos narancsszínű, ezrével kiadott bronz érdemérmével a történelem szégyenpadjára ültette le Magyarországot, egyenesen a III. Birodalom mellé.
Megszületett az „utolsó csatlós” mítosza, amely oly kedves volt az utódállami füleknek. Holott Szlovákia Németország oldalán ott aszszisztált Lengyelország lerohanásában, ami pedig a háború végét illeti, a győzelem napján hullottak csak le Zágrábban az usztasák és a német birodalom zászlai, Horvátország és Szlovénia hódoltatását csak 1945. május 15-re fejezték be Tito partizánjai. A csatlósmítosz a honi kommunistáknak és szociáldemokratáknak is kedves volt: minden baj okaként Horthy rendszerét hozták fel. Április 4-ét pedig kodifikálták, s amint az Új magyar lexikon szócikkében olvasható, „1950-ben a Magyar Népköztársaság legnagyobb nemzeti ünnepévé nyilvánították. (Munkaszüneti nap.)”
A zárójeles rész – munkaszüneti nap – igen lényeges. Az átlagember ezen a napon megszokhatta és évtizedeken át élvezhette, hogy csekély anyagi igényeit legalább tavasz elején kielégíthette. Az áprilisi jutalmakkal számtalan nehézség tűnt áthidalhatónak, még akkor is, ha az ünnep varázsa sohasem volt teljes. A pártállam ezen a napon (s még egyszer a téli napfordulóhoz közeledve, november 7-én) a törvényileg is szentesített megszorításokat legalább bizonyos fokig felfüggesztette, s szemet hunyt a megnövekedett konyhai költségek felett.
Igaz, 1945-ben volt földreform, volt államosítás. Csakhogy az elsietett és átgondolatlan földreformot – az ötholdasok tömegének létrehozását – Vorosilov marsall azzal kényszerítette ki az ideiglenes kormánytól, hogy amennyiben elodázzák, a szovjet fél nem tárgyal a hadifoglyok visszaadásáról. Mesterséges tömegbázis kellett a kommunista pártnak vidéken. A városokban is, hiszen tízezrével vették fel a kisnyilasokat a kommunista pártba; a Terror Házában az „átöltözések” terme erre is emlékeztet. Az államosítás valóban tönkretette a burzsoáziát, de a tönkremenés folyamán a zsidóság legalább annyi vagyont veszített, mint korábban az árjásítás idején.
A vendéglősök csalánfőzeléket, hús nélküli fasírtot hirdettek, úrinők pórázon legeltették a csirkét a pesti belvárosi parkokban, s a vonatok tetején utazó „batyuzók” nélkül nem indult volna meg az élet a fővárosban. Az utóbbi történeti értelemben pusztán csak érdekes mozzanatokat írhatjuk a háború rovására – miközben Jugoszláviában és Ukrajnában éhínség pusztított –, de aligha érezhette magát feszabadítottnak az a nép, amelynek fővárosából az ostrom után az orosz adatok szerint 80–100 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra. Székesfehérvárott például az asszonyok és lányok kétharmadát erőszakolták meg a „felszabadítók”. Márai Sándor Szabadulás című regényének hősnője kérdi önmagától, mit csinálnak a nők, ha ilyesmi történik velük? „– Van, aki öngyilkos lesz, van, aki férjhez megy vagy orvoshoz megy… Mert ez most megtörtént – gondolja nyugodtan.”
Nyugodtan, akár a politikusok. Mint a Népszava írja a minket a trianoninál is megalázóbb párizsi békeszerződésről 1947. február 11-én, hogy ezzel „Magyaország visszanyeri teljes szuverenitását, részese lesz a nemzetközi politikai életnek, odaviheti problémáit az Egyesült Nemzetek fórumára, bekapcsolódhatik a világ gazdasági vérkeringésébe és megmutathatja, hogy nem kell területben, emberszámban nagyhatalomnak lenni ahhoz, hogy egy nemzet valóban és elismerten nagy legyen.” Szép, ám hamis illúziók. Ugyanakkor Szabó Zoltánnak a párizsi béketárgyalásokról szóló, az Új Magyarországnak illúziók nélkül írott cikksorozatát megcenzúrázták. Egy gondolat a cenzúrázott részekből: „A békekonferencia a legnagyobb fegyvergyáros. Ő termeli a háborús indulatokat, amelyekkel egymás ellen fordulnak azok a kis népek, amelyeket messze maga mögött hagyott a haditechnika.” (Mint ez nemrég történt, az 1945-ben befejezettnek hitt szerb–horvát háború kiújulásakor.)
Végül is „legnagyobb nemzeti ünnepünk” koreográfiája – ellentétben a Népszava cikkírójával – nem egy morálisan emelkedő, hanem egy kicsinységébe belenyugvó népet célzott meg. S amikor az április 4-i jutalmakra gondolunk, nem árt emlékeznünk arra sem, hogy az 1946-os új forint végső célja az volt, hogy a bérkiáramlás ne legyen nagyobb, mint az annyit átkozott Horthy-korszakbeli munkabérek ötven százaléka.