Atomvillanás balról

Az amerikaiak akár katonai erő alkalmazásától sem riadnak vissza, hogy állítólagos atomprogramjuk feladására kényszerítsék a phenjani kommunista rezsimet.

Észak-Korea esetében sincs meggyőző bizonyíték az Egyesült Államok kezében arra, hogy a kommunista ország előrehaladott atomfegyverprogram megvalósításába kezdett. A szerdán Pekingben Észak-Korea, Kína és az Egyesült Államok között kezdődött tárgyalások legfőbb célja mégis e program leállítása.
Washington mindeddig csak titkosszolgálati forrásokra és kósza hírekre hivatkozott Phenjan állítólagos nukleáris fegyverkezéséről. Már-már megmosolyogtató „bizonyíték” például a pekingi tárgyalásokat vezető James Kellynek, az amerikai külügyminisztérium távol-keleti ügyekért felelős vezető diplomatájának az értesülése. Állítólag még az ősszel egy észak-koreai vezető bizalmasan közölte vele, hogy Kim Dzsong Il kifejlesztette saját atombombáját. Phenjanban tagadták, hogy elhangzott ilyen kijelentés. A hírek egyébként is ellentmondásosak. Amikor például arról esik szó, hogy az észak-koreaiak „fűtőanyagrudakat raktak teherautóra”, az elszállított hasadóanyagot pedig katonai felhasználás céljából dúsítják vagy elrejtik, párhuzamként a kudarcba fulladt iraki fegyverzet-ellenőrzés juthat eszünkbe.
A washingtoni döntéshozókat azonban aligha befolyásolják a sovány bizonyítékok. Ha Amerika fenyegetve érzi magát – márpedig az észak-koreai rezsim kiszámíthatatlansága miatt aligha megalapozatlan a veszélyérzete –, és ha úgy látja, támadnia kell, nem fog habozni. A Bush-doktrína a következő elnökválasztásig mindenképpen érvényes, s ennek megfelelően a „latornak” bélyegzett államok nem zárhatják ki, hogy Washington „megelőző csapást” mér rájuk.
Az észak-koreai–amerikai viszony az ősszel romlott meg látványosan, miután a kommunista ország egyszemélyes „vezetősége”, Kim Dzsong Il úgy döntött, hogy újraindítja az 1994-ben üzemen kívül helyezett jongbjoni atomerőművet. Az erőmű megnyitása körül fellángolt viták hátterében több évtizedes politikai, műszaki és titkosszolgálati háborúskodás dúl. Az északiak már a hatvanas években élénken érdeklődtek az atomenergia iránt, s a kor kívánalmainak megfelelően annak „békés felhasználásáról” szónokoltak. Szándékaik komolyságáról sokat mond, hogy 1961 és 1967 között háromezer észak-koreai szakembert képeztek ki a Szovjetunióban. Az amerikai hírszerzés már 1986-ban jelezte, hogy Észak-Korea néhány éven belül kiépítheti saját nukleáris arzenálját. Növelte a gyanút, hogy az atombombával rendelkező – és Indiával rivalizáló – Pakisztán műszaki segítséget nyújtott az ázsiai országnak. Iszlámábád akár évtizedeken át is bábáskodhatott az észak-koreai atomfegyver kifejlesztésén. A nagyvilág 1993 márciusában szerzett tudomást Phenjan titkos munkálkodásáról: ekkor Észak-Korea felmondta az atomsorompó-szerződést. A Clinton-adminisztráció részletes terveket dolgozott ki a legfeljebb plutónium előállítására alkalmas jongbjoni erőmű lebombázására. Figyelemre méltó, hogy egy ausztrál lap minapi értesülése szerint most Bush elnök is tervbe vette, hogy alkalomadtán légicsapást mér az atomerőműre. Annak idején politikai megoldás született: 1994-ben sikerült bezáratni a jongbjoni létesítményt. A megállapodásnak megfelelően 1997-ben amerikai, japán és dél-koreai finanszírozással megkezdték két új könnyűvizes reaktor építését, hogy biztosítsák az ország energiaellátását. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok olajat is szállított a kommunista országnak.
Tavaly év végén nyilatkozatháború robbant ki: Észak-Korea tárgyalásokat sürgetett, és követelte, hogy az Egyesült Államok dokumentumban szavatolja, nincsenek támadó szándékai az ázsiai országot illetően. Amikor az amerikaiak elzárkóztak a kéréstől, Phenjan újraindította lezárt atomerőművét, Washington pedig gazdasági büntetőintézkedést léptetett életbe Észak-Korea ellen.
Szakértők szerint Kim Dzsong Il már az őszi tárgyalásokon arra készült, hogy normalizálja viszonyát az Egyesült Államokkal. Az északiak gőzerővel építették a két Korea közötti kapcsolatokat, túl voltak Koidzumi Dzsunicsiro japán miniszterelnök phenjani látogatásán, hozzájárultak korábban elrabolt japán állampolgárok hazalátogatásához. Phenjan az alábbi taktikát követte: minden korábban tagadott vádat elismert, folyamatosan bocsánatot kért, és új alapot keresett a megegyezésre, miközben közönséges zsarolást folytatott, mégpedig az egyetlen szóba jöhető eszközzel, állítólagos atomfegyverével.
Szerencsétlenségére azonban Washington komolyan vette az állítást, és elhitte, hogy az ország hamarosan valóban szert tehet atombombára. Hogy Washington valóban meg akarja-e buktatni emiatt Kim Dzsong Ilt, arról egyelőre csak találgatások folynak. Bár az amerikai hadvezetés Alexander Downer ausztrál külügyminiszter szerint „minden bizonnyal” rendelkezik katonai tervekkel Észak-Koreával kapcsolatban, egyelőre nem világos, hogy röviddel az iraki intervenció után az Egyesült Államok vállalná-e egy újabb katonai akció kockázatát. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter mindenesetre már hetek óta köröztet egy bizalmas feljegyzést, amelyben egy amerikai–kínai közös fellépés terve szerepel az észak-koreai rezsim megbuktatására. Ha mégis háborúra kerülne sor, Washington számíthatna a Dél-Koreában állomásozó 37 ezer katonájára. A Pentagon héjái szerint egy Észak-Korea elleni támadás annyira megroppantaná a sztálinista rezsimet, hogy nem kísérelne meg ellencsapást.
Kevesebb szó esik arról, hogy a közelmúltban Dél-Korea is kidolgozta a maga nukleáris programját. Szöul már a hetvenes években is folytatott kísérleteket, majd 1991-ben Ro Te Vu elnök létre akarta hozni a dél-koreai atombombát. Senki sem tudja, meddig jutottak el a déliek a terv megvalósításában, de feltételezhető, hogy Phenjanéhoz hasonlóan a szöuli program is eredményeket hozott.
A katonai megoldás tehát legalábbis kétséges, a propagandaháború azonban máris gőzerővel zajlik. Washingtonban egymás után fedik fel a sztálinista észak-koreai rezsim bűneit. Ha amerikai nyomásra a nemzetközi közösség bűnösnek mondja ki Phenjant tömegpusztító fegyverek kifejlesztésében, mindenekelőtt bizonyítékot kell szolgáltatni, majd pedig alapos indokot arra nézvést, miért kellene katonai erővel „megreformálni” egy országot pusztán azért, mert a világ megannyi részén folyó atomkísérletezők széles táborát gyarapítja. Észak-Korea ugyanis semmivel sem jelent nagyobb veszélyt a világbékére, mint egy sereg ázsiai és afrikai ország – csakhogy míg ez utóbbiak sok esetben Washington stratégiai szövetségesei, az elszegényedett Észak-Korea súlytalan és védtelen a világpolitikában.
Ha az amerikai–brit erők következő célpontja valóban Kim Dzsong Il országa lesz, azoknak kell igazat adnunk, akik az iraki háború kitörése előtt és alatt a világ politikai instabilitásának növekedésére, az erőszakos amerikai térfoglalás kiszélesítésére, végső soron a jelenlegi nemzetközi rendszer gyökeres átalakulására figyelmeztettek.