Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
A semmitőszék jogi fogalom, most pedig van a semmiipar. A semmipar. A semmipar: a bulvársajtó. Eddig csak buzgó fogyasztója voltam a bulvársajtónak, most viszont már magam is fogyasztási cikk vagyok. Cikk. Termék. Micsoda előrelépés ez a tegnapi állapothoz képest.
Britney Spears melle és Michael Jackson orra mellett most már ott szerepelhet az én fekete keretes szemüvegem is. Egy régi csontkeret elnyerte méltó súlyát. Lépett a pehelysúlyú örökkévalóság felé.
Két dudás egy csárdában nem fér meg a szólás szerint. És láss csodát, két semmipar-specialista nagyon is jól megfért a Big Brother-házban.
Vujity Tvrtko tudniillik ugyancsak nagy gyűjtő, még talán nálamnál is nagyobb. Én inkább a történelmi sorseseményeket archiválom a napi sajtóból, például a ’91-es öbölháborút és a koszovói NATO-csapást, mégpedig napról napra, Kádár halálát, Nagy Imre temetését, a berlini fal leomlását, a szovjet kivonulást és ezeregy más eseményt, szálat – Vujity Tvrtko viszont kifejezetten a semmiparra bukik. Ő a bulvársajtó semmitmondó nagyotmondásait gyűjtögeti egybe. Az állomány immár halad a vészes ötezer kivágat felé, ebből ezer: Zámbó Jimmy.
Nem véletlen, hogy két olyan ember, aki a maga módján szembesült a mélységből kiáltók szavával – kiáltsanak azok akár a csernobili mélységből, akár a Zöld Pokol, az amazonasi őserdő indián falvaiból –, felfigyelt a lényegtelenre, és bizonyos értelemben a lényegtelen megszállottjává vált.
Hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen, az folyamatosan változik. Ugyanúgy az is változik, hogy mi a kultúra és mi az, ami nem. Vujity Tvrtko s jómagam provokatív semmipar-orientációnkkal a kultúra lényegére és határaira kérdezünk rá óvatlanul és óhatatlanul. Olvasva a bulvársajtó sorai közt, fölmerül bennem a kérdés, hogy milyen jogon soroljuk a kultúrához a boulevard Saint Michele-t, ahol Ady sétálgatott rég múlt őszökön, és milyen jogon iktatjuk ki, írjuk ki a kultúra köréből, a kultúrkörből a bulvárt?
Extra Hungariem non est vitae – Magyarországon kívül nincs élet. Van-e élet a Földön kívül, és a kultúrán kívül mi van?
Illyés Gyula zsarnokságról mondott sorai visszhangoznak bennem, és íródnak át a következőképp:
Kultúra nem csak a múzeumok falai közt,
és nem csak a közgyűjteményekben,
nem csak színházakban,
nem csak a mozikban
és nem csak a kiállításokon.
El kell fogadni, hogy amiben élünk, ami körülvesz bennünket, az kultúra, pontosabban fogalmazva, most ilyen a kultúra. Észre kell vennünk, hogy a kultúra maga-maga nem érték. Nincs etikai és esztétikai relevanciája, így nem is határolható le. Nem földelhető. Akár a telepátia, árnyékolhatatlan erő. Nem lehet keretek közé szorítani.
Hankiss Elemérrel értek egyet, aki a reklámokban, a designban és sok más, a magas műveltség korifeusai által ex cathedra kultúrán kívülinek minősített tárgyban felismerte a kultúrát. A mackó például harminc-negyven éve még a gyerekekre tartozott. Addig volt érvényes, amíg föl nem nőttél. Utána fiatalabb testvéreid kapták meg, vagy elnyelte a kuka. Ma, rövid ötven-hatvan évnyi fejlődés eredményeként, a teddy bear kultusztárggyá vált. Régi mackókért igen nagy pénzeket fizetnek. Kialakult a gyűjtői kör.
A gyűjtői kör megjelenése mindig mutatja, hogy valahol valami inkulturálódott. Ahogy az alternatív tudományban léteznek Hartmann-pontok, láthatatlan csomópontok a térben, ugyanígy a szellemi térben is léteznek. A szellem Hartmann-pontjai az archivációs pontok. A gyűjtőpontok. Gyűjtőtáborok? Ahová egyszer csak valami áramlani kezd, legyen szó bélyegről, gyufaskatulyáról, telefonkártyáról, mackóról vagy Barbie babáról.
A régi Barbie babáknak ma már jó áruk van. A Beatles-relikviáknak is. Ki mer különbséget tenni egy Picasso-kép és egy Beatles-relikvia között? Milyen alapon kategorizálunk? Milyen alapon mondjuk az egyikre, hogy kultúra és a másikra, hogy már nem az? Különböző értékek – olykor egymásnak szögesen ellentmondók is – megjelenhetnek a kultúrán belül.
A tálib rendszer, amely saját hite szerint a legtisztább iszlámot képviselte, gépágyúval támadt a bamijani óriás Buddha-szobrokra. Írtam is annak idején sokszor, hogy micsoda dolog az, ha az egyik kultúra semmibe veszi a másikat. Hogy a hagyomány semmibe veszi az örökséget. Tiszteletlen iránta.
Valójában a Hartmann-pontok, a terminátor-archivátor jellegű gyűjtőpontok az emberi civilizációban csak a felvilágosodás termékei. A régebbi értékek a kultúrán belül minden skrupulus nélkül vették egymást semmibe. A hódító seregek fenntartás nélkül költöztek be az általuk elzavart ellenség templomfészkeibe. A mór sólymok a katolikus templomokba, a katolikus sasok a mór mecsetekbe. Az őrizet szándékának részükről semmi jele.
Ha a Műemlékvédelmi Főfelügyelőség írta volna az Ószövetséget, az aranyborjú beolvasztatlan marad. Műtárgyként őriznék mindmáig, de jaj: próféták írták az Ószövetséget, így ma egy aranyborjúval szegényebbek vagyunk. A világörökség új. A múlt ennél régebbi.
Tegnap giccs, ma sikk. Tegnap sitt, ma kincs. A szecesszió tegnap giccs volt, ma sikk. Mátyás király kályhacsempéje a barokknak sitt, ma: kincs. A hatvanas évek dobozházai ma dömperért, buldózerért kiáltanak. A millendorfi Vénuszra pedig a szépségversenyek zsűritagjai jótékony leereszkedéssel néznek mint történetileg érdekes, de hasznavehetetlen ízlésficamra.
A bizánci császárok képrombolásától a giccsen és sikken át egész a kereskedelmi televízió képernyőépítéséig terjed az a tér, amely kultúrának minősíthető és annak is minősítendő.
Mindez messze nem jelent kulturális relativizmust, éspedig épp azért nem, mert a kultúra maga nem érték – amint mondottam. Benne jelennek meg az értékek.
Itt van például az ábrahámi fordulat. A kultúrán belül általa az emberáldozat mint érték válik egyszer csak érvénytelenné. Kegyvesztetté. A kultúra maga ehhez semmit se szól. Rezzenéstelen. Az emberáldozatot éppúgy közvetítette, mint az ábrahámi fordulatot, mi több, a damaszkuszi utat is, ha már itt tartunk.
Akkor tehát, amikor én a Fekete Gyula által kultúrmocsoknak tekintett valóságshow-t besorolom a kultúra szférájába, a szféra estéibe, ez nem jelenti, hogy eleve minden értékről lemondtam, s kapituláltam a Nagy Testvér előtt. Épp ellenkezőleg: ez azt jelenti, hogy felismertem a jelenkor kulturális természetét. Felismertem, hogy az az értékválság, amelyben élnünk s halnunk kell, nem oldható meg olyan módon, hogy bármely nekünk nem tetsző elemet kultúrán kívülinek minősítünk, s így a kultúrát visszaszorítjuk a múzeumok és a kulturális intézmények rezervátumába.
Ha így teszünk, oda jutunk, hogy a kultúrából magukat száműzők zárt és önkörű indián törzset fognak alkalmasint alkotni abban a kultúrában, melynek létét folyamatosan tagadják.
Ehelyett én úgy gondolom, hogy miként a határtalan kultúrán belül létezhet Ábrahám előtti és Ábrahám utáni erkölcs, ugyanígy a mostani konzumkultúra egészén belül is megtestesíthetők különböző értékek. Csak nincs emberáldozat.
In medias res. A nagy hal állítólag megeszi a kis halat. A médiacápa nagy hal. A bálna nagyobb a cápánál. A bálna nem hal, hanem emlős, és nem kis halat eszik, hanem planktont. Én akkor médiabálna vagyok. Nem hal, de nagy. Se hús, se hal? Szelíd óriás, aki senkit sem akar kiszorítani a tengerből.
Akkor vajon Bayer Zsolt, amikor összefutottunk a Magyar Nemzet folyosóján, miért köszöntött úgy, hogy:
– Szevasz, te médiamogul!
Részlet a Kossuth Kiadónál megjelenő Földfelkelte című könyvből.
