Mert mi is volt április negyedike? Az egyik akkori költő szavaival nem volt más, mint: „A fasisztákat üldözve, a Szovjet Hadsereg / végzett a magyar úrirenddel! / 1945! / A nagy nap április negyedike! / Október a szovjet tankokon / robogva érkezett ide! / Felkelt a nép a nyomorból, / merre a Szovjet Hadsereg haladt: / földet osztott, s az országot birtokba vette
a proletár akarat!”*
… és így tovább. Az is nyilvánvaló volt, hogy április negyedikét méltóképp megünnepelni csak a szocialista néphatalom erejének felmutatásával, azaz: katonai díszszemlével lehetett.
A helyszín adott volt, a budapesti Aréna, majd a Dózsa György út, vagyis a Felvonulási tér – szóval a Városliget melletti széles útszakasz. Az a terület, ahol a szakszervezeti székházakból kitekintőket nem sokáig zavarta a Regnum Mariánum egykor gyönyörű templomának törmelékhalma sem, hiszen eltakarították, és nem messze tőle csakhamar ott emelkedett a Generalisszimusz hatalmas szobra, egészen 1956-ig, amikor … de ez már egy másik történet.
Díszszemléink többsége már a csonkolt emlékmű díszemelvénynek használt alsó fele előtt zajlott. Ott persze csak a legfelső párt- és állami vezetés foglalhatott helyet – megfelelő szintű külföldi vendégeikkel –, de a „fapados” részre sem engedtek be akárkit. A hatalom csatolt szerveinek – szakszervezet, népfront, nőtanács – képviselői, valamint az egész országból az élenjáró dolgozók, kiemelkedő teljesítményt nyújtó munkások, parasztok, esetleg egy-két haladó értelmiségi kapott jutalmul meghívást a csővázas alkalmi tribünökre. Gondos kiválasztásuk már hónapokkal a jeles nap előtt megkezdődött – gondolhatnánk, hogy néhány helyet juttattak a díszalakulatokban részt vevő katonák hozzátartozóinak is.
– Szóba se került ilyesmi, semmiféle családtagot, rokont nem lehetett hívni – mondja erről Dajka József, aki alezredesként szerelt le 1989-ben, jelenleg vállalkozó, és annak idején tíz év különbséggel két alkalommal is: 1965-ben és 1975-ben részt vehetett a szemlén.
– Ez elé a válogatott közönség elé hogyan válogatták a díszmenet résztvevőit?
– A kiválasztásnál a fizikai adottságok, gyakorlatilag a méretek számítottak. A gyalogos kötelék, amelyben kétszer is részt vehettem, tizenhatszor tizenhat fős alakzat volt. Az első alkalommal még mint katonai főiskolai hallgatók meneteltünk, és természetesen úgy kezeltek minket, mint a sorkatonákat. A szükséges tizenhatszor tizenhat fős díszzászlóaljat háromszoros létszámból válogatták ki, úgy, hogy lehetőleg se a két méter három centis, se a százötvenhat centis ne kerüljön be.
– Mikor kezdődött a felkészülés?
– Úgy január vége felé válogattak ki minket, és attól kezdve heti két-három óra alaki foglalkozást tartottak nekünk az akkori Dobi István úton, aztán kétszer volt a helyszínen, reflektorok fényében éjszakai főpróba, alakzatban, zenével, ahogy kell. Mi alapvetően műszaki jellegű dolgokkal foglalkoztunk, én például lokátoros voltam, ezért aztán enyhén szólva nem kedveltük az ilyen alaki jellegű kiképzést. Mondták, hogy ez nagy megtiszteltetés meg muszáj.
– Akkor ez valóban nagy megtiszteltetésnek számított, nem?
– Így is meg lehet közelíteni, de ajánlanám, hogy aki ezt komolyan gondolja, próbáljon meg nyújtott lábbal, gyakorláskor még bakancsban órákon át trappolni, úgy, hogy közben a sorok egyenesek maradjanak, a lábak pedig egyforma magasra emelkedjenek. Esetleg közben esik az eső, vagy a januári szél havat kavar az ember szemébe. Meghatódást tehát egyáltalán nem éreztünk, inkább csak állandósult fáradtságot a pluszmacera miatt, mert a főiskolán az utolsó hét kivételével semmi tanulmányi kedvezményt sem kaptunk.
– De valamilyen kiemelt juttatás csak járt a résztvevőknek…
– A gyakorlás végén uzsonnát kaptunk, ami nagy szó volt, mert a tiszti iskolán csak napi háromszori étkezés volt. Az étkezési helyzetünket minősíti, hogy szinte állandóan éhesek voltunk, és ennek csillapítására feltaláltunk egy különleges szendvicset; kétkilós kenyérből készült, hosszában szeleteltük fel, erre jött a zsír meg a hagyma. Ja, és a díszszemle végén kaptunk egy díszebédet, amelyen az elöljárók megköszönték a részvételt.
– A díszszemléhez kaptak külön öltözéket is?
– Természetesen vadonatúj ruhában és cipőben kellett vonulni. 1965-ben tiszti iskolásként még központi ellátmányból kaptunk egy öltözet kimenőruhát, de 1975-ben, amikor már rendfokozatom volt, akkor főhadnagyként meg kellett venni az öltözetet, igaz, kaptunk valamennyi ruhapénzt. Mindegyik alkalommal keményen ellenőrizték, valóban új ruhában-cipőben vagyunk-e. Például fel kellett mutatni a tiszti társasági ruha számláját. Ezenkívül mindkét esetben kaptunk egy-egy arany színű díszövet is, amit természetesen a szemle után le kellett adni.
– Valamilyen dicsőségérzés mégis kellett, hogy legyen, hiszen nem mindenki kapott ilyen lehetőséget, hogy az ország színe előtt felvonulhat…
– Amikor egy alakulat nyolcadik sorában századszor menetel valaki, esze ágában nincs dicsőségre gondolni, legfeljebb arra, hogy ne rontson el semmit. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy a személyének nincs semmi jelentősége, csak része egy alakzatnak. Ráadásul második alkalommal már meglehetősen magas szintű műszaki képzésben részt vevő, második diplomáját szerző tisztként kellett trappolnunk, úgyhogy sok mindent éreztünk, de lelkesedést nem.
– Mi volt a legnehezebb?
– Egyértelműen az, amikor a frissen kapott, be nem járatott bőrtalpú cipőben kellett vonulni, és főleg állni. Aki nem próbálta, nem is tudja elképzelni, milyen az, amikor az ember várakozik egy alakzatban, mert az idő nagyobb részét álldogálással kellett tölteni, és csak arra figyel, hogy roszszul ne legyen, el ne ájuljon. Megvolt persze erre a technika, kicsit roggyantott térd, kicsit széjjelebb a sarkakat, így a sapkám nem billegett, ezt nézték ugyanis felülről, a tribünről. Ha a legkisebb rezdülést észlelték, azonnal szólt a hangszóró, hogy hányadik sor hányadik embere szedje össze magát, álljon rendesen.
– Voltak rosszullétek?
– Voltak, elsősorban az új, bőrtalpú cipők miatt. Ebben a trappolás annyira fájt, hogy én is attól féltem, kidőlök a sor közepén, és mint a dominóban, döntöm az egész sort. Ezért aztán megszerveztem, hogy az állatkerti sétányon, ahová érkeztünk a busszal, várjon rám a feleségem egy nejlonszatyorral, benne a régi, kitaposott, műanyag talpú, de szépen kipucolt cipőmmel.
– A felső katonai vezetés részt vett a felkészítésben?
– A kiképzési főcsoportfőnök, Pacsek József vezérőrnagy egyszer megjelent a gyakorláson, kinn, a BNV előtti széles úton, Kőbányán. Először csak nézett minket, aztán felállt egy kis emelvényre, és bejelentette, hogy átveszi a parancsnokságot. Megfelelő vezényszavakkal pillanatok alatt jó másfél méternyi távolságra állított minket egymástól, aztán közölte, hogy most meg fog ismerkedni velünk. Nem sok időnk volt ezen csodálkozni, mert már ott is termett a sorok között. Sorban, egyesével mindenkinek keményen, katonásan a szemébe nézett, aztán gyors léptekkel visszament az emelvényre, és közölte: „Elvtársak, én most megismerkedtem önökkel.”
*Részlet Hegedűs Zoltán: Óda a fővároshoz
című verséből
