Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
Legyen-e kereszt a közös Európa-házon? Vajon említse-e szövegszerűen az európai alkotmány a keresztény örökséget, mely nélkül az európai teljesítmény elképzelhetetlen mind gazdasági, mind kulturális értelemben? Hónapok óta ehhez hasonló kérdések hangzanak el külföldi és itthoni lapokban jobb- és baloldalon egyaránt. A kérdések a mai brüsszeli adminisztráció és a történelmi európaiság kapcsolatának, illetve az Európai Unió mint fogadó közeg mentális állapotának tisztázására irányulnak. Megközelítően helyes választ adni csak az európai kultúra összetevőinek pontos ismeretében lehet. Noha a csatlakozást előkészítő tárgyalásokon vagy akár az Európai Unióval kapcsolatos rendezvényeken a kultúra szerepe mintha lábjegyzetbe kerülne. Az európai kultúra a magyar társadalom számára is kulturális hovatartozást jelentő középpont, azonfelül a világ történéseire gyakorolt közvetett hatása még napjainkban is jelentősebb, mint a térképen számára kijelölt hely.
Az európai identitás összetevői
Az európai műveltség azon népek kulturális együvé tartozásának kifejezője, amelyeknek a rétegkultúrái és kulturális rétegei döntő többségben és meghatározó mértékben azonosságot mutatnak. E rétegeket a történelem érlelte önálló entitássá az európai kultúrát meghatározó zsidó, antik keresztény, humanista örökségből.
Az európai kulturális identitás mélyen a zsidó hagyományokban gyökerezik. Az erkölcsi alapvetés a mózesi kőtáblákon nyugszik, miként az európai művészettörténet is lehangoló sivatag volna a gazdag bibliai enciklopédia nélkül. Az üldözött nép motívuma évezredeken át erkölcsi tartást és erőt adott számos európai nép nemzeti szabadságküzdelmeihez. Európai kultúránk zsidó eredetű.
Az antikvitás adta meg e kultúra máig érvényes jellegét, fazonját, arculatát. Míg a szép emlékű hellének előtt a társadalmakat általában az egyneműség (homofónia) jellemezte, addig az athéni polgárok rátaláltak a társadalomszervezés polifon technikáira, az ellenpontozó többszólamúságra, mely e kultúra életképességének, szakadatlan megújulásának titka. A minőség, az érdekeltség és a verseny szentháromságának következetes jelenlétével együtt, az élet minden területén. E többszólamúság kiküzdött érték. Kemény harcok, egyezségek és egyeztetések árán létrejövő kényes egyensúly országok, egyházi és világi hatalmasságok, központi és helyi hatalmak, uralkodók és arisztokráciák, földbirtokos és parasztság, nemesi vármegye és szabad királyi város, céhek és kontárok, tanárok és tanulók, családok és egyének között. Az ellenpontozó többszólamúság játékszabályait a demokrácia partitúrája foglalja össze, amely máig az európai politikai intézményrendszer alapja. Tanúsítva, hogy a demokrácia Athénban született, bölcsőjét Rómában ringatták, és felnőtté Európában lett, kultúránk vezércsillagaként.
Keresztény az európai kultúra, mert kétezer év keresztény univerzalizmusa tisztította meg azt az életfomát, amelyet a mai napig azonos kultúraként élünk át a déli harangszó övezte térségben. Kultúránk elképzelhetetlen az evangéliumok, a gótika templomai, a római katolikus miserend nélkül. A görögség emberképe Jézus példájával lett egyetemes erkölcsi alap és értékrendet meghatározó mérték. A keresztény Európa középkori városai pedig civilizációs, műszaki-természettudományos fejlődésünk útnak indítói. Ezért is féltett kincseink e hangulatos polgárbölcsők Avignontól Salzburgon keresztül egészen Kassáig.
Ugyanakkor humanista a kultúránk: Európa szekularizált, felvilágosodott, haszonelvű, pragmatikus, liberális és ateista a XVII. századtól napjainkig. Ez az európaiság vándorolt azután Amerikába, s bővült euroamerikaivá. Létrehozva a XIX–XX. században a civilizációs fejlődés ama teljesítményét, amely minden elemében szerves kapcsolatban áll történelmével, noha ellentmondásai épp elég teendőt adnak a cselekvő embernek az új évezredben is.
Hagyományaiból következően az európai kultúra teljesítményelvű, többlet termelésére képes, produktív és nyitott. A dinamika a görög demokratáktól kezdve alapvető követelmény. Az energiaforrás a világ gazdasági és katonai fölhalmozásában jól ismert pozíciót biztosít Európának. Ez a mentalitássá rögzülő hagyományegyüttes lett a motorja az európai típusú társadalomszerveződésnek. E kulturális sajátosságok jelentőségét kiváló elmék sokasága hangsúlyozta Alexis Tocqueville-től Max Weberen, Bibó Istvánon keresztül Francis Fukuyamáig.
A multikulturális terjeszkedésről
Vajon kiket és miért zavarhat az európai szellemi hagyomány négy tiszta forrásának jelképes megjelenítése most és a megújuló európai jövőben egyaránt?
Ismeretes: az euroamerikai térség helyzete a nagyhatalmak hierarchiájában egyre nehezebben elviselhető a „helykövetelő” és a folyamatosan erősödő kultúrákhoz tartozó népek számára. Erre a tragikus ázsiai és arab jelek mind agresszívabban figyelmeztetnek.
Zavaró az európai kulturális hagyomány azok számára is, akik pusztán bűnös és terhes képződményt látnak és láttatnak benne; akik látszólag a kultúrák teljes egyenlőségét hirdetik, természetesen az európai kultúra kivételével, valójában az ellen. Ezek az amerikai gondolkodók a XX. század hetvenes–nyolcvanas éveiben határozták meg mozgalmuk fő célkitűzését, az európai kultúra állítólagos kizárólagossága ellen mozgósítva más kultúrákat.
Az önmagában hasznos és az európai kultúra nyitottságától nem idegen természetes multikulturalitás e mozgalom térnyerésében mégis súlyos problémákkal járt. Egyrészt Európa-ellenességük elfogadhatatlan („meg kell szabadítani az amerikaiakat a bűnös európai hagyománytól”), másrészt erős „etnocentrikus és szeparatista problémakezelésük” (A. M. Schlesinger) a legsötétebb etnikai megosztottság gerjesztője. E veszélyekre időben felhívták a figyelmet a multikulturális agresszivitást elutasító, jórészt amerikai társadalomtudósok és politikai elemzők. Ennek ellenére a – zászlóbontása idején maroknyi értelmiségi csoport fejében kipattant – multikulturális mozgalom a mögötte fölzárkózó gazdasági erő, hatalom és média támogatásával alig egy évtized alatt világméretűvé duzzadt. Ma az amerikai közvélemény formálásában meghatározó a szerepük, jelentős pozícióik vannak az Európai Unióban, és hatásuk komoly Magyarországon is.
A multikulturális mozgalom kettőssége mind módszereiben, mind eszmerendszerében tetten érhető. Az aktivisták – túlreprezentált nyilvánossággal és elszánt céltudatossággal – demonstrálnak mint polgárjogi harcosok, jogvédők, tisztázatlan pénzügyi forrásokból fenntartott megfigyelő központok. Ezt követően a legkülönfélébb entitások – kulturális, etnikai, szexuális, migrációs stb. – szálláscsinálóivá válnak szerte a világban, de mindenekelőtt az euroamerikai térség államaiban, nagyvárosaiban. Az amerikai polgárjogi mozgalmak hatvanas években elért sikere, valamint a Szovjetunió összeomlása után a térségünkben erőltetett jogvédő aktivitás valójában már „csak arra jó, hogy fedezze azokat az önző egyéneket, akik a környező közösségeket semmibe véve törekszenek céljaik megvalósítására” (Fukuyama).
A multikulturális mozgalom európaikultúra-ellenessége (ami nem egyenlő unióellenességgel, sőt!) végül is negatív megkülönböztetésen, mélységesen antiliberális doktrínán alapul. (Ne tévesszen meg senkit, hogy a mozgalom hazai vezéregyéniségei is a liberalizmus klasszikus értékeit használják jelszavaikban, ürügyként, legitimációs fügefalevélként.) Az eltérő kultúrák találkozásakor a másság elismertetését és elfogadását szelektív módon csak az európai kulturális hagyományok képviselői számára jelölik meg követelményként. Az aktivisták a legkülönfélébb csoportok számára igényelnek jogelőnyt, pozitív diszkriminációt, amellyel végeláthatatlan konfliktusláncolat elindítói lesznek. Etnikaivá színezett kulturális feszültségek tömkelegét gerjesztve a globalitásban éppúgy, mint a lokalitásokban.
Rokonítható az általuk védett és képviselt „másságokban”, hogy közös értékeik, hagyományaik, azaz kultúrájuk meglehetősen belterjes, sőt agresszíven kirekesztő. Jelképes értékű, hogy a multikulturális mozgalom számára a kereszt, a kereszténység a legfőbb kirekeszteni való elem az új Európából. Hiszen e kulturális forrásban jelenik meg – az általuk gőzerővel sulykolt, importált értékrend európaivá erőltetése és elfogadtatása mellett – mindaz a minőség, amelynek leépítése a mozgalom aktivistáinak fő célkitűzése.
A multikulturális aktivisták szélsőséges liberalizmusa valójában a klasszikus liberalizmus ezredfordulóra beteljesülő általános válságának a következménye, mondhatni immanens tartozéka, mely válság a liberalizmus alkonyaként lesz történelmünk szerves része.
Az európai kultúrpatriotizmus alapjai
Ez a harc lesz a végső… avagy elképzelhető tertium datur, harmadik lehetőség a kulturális másságok kezelésében a nacionalizmus és a liberalizmus bántó szélsőségei között? Sajnos nincs üdvözítő válasz, különösen nincs megnyugtató konklúzió. Az alább pontokba rendezett gondolatmenet a jövő iránti felelősség tudatában csak elveket rögzíthet. Kiindulópontul az európai kulturális hagyományokon alapuló társadalmi cselekvéshez és egyéni stratégiákhoz, az európai kultúrpatriotizmus öntudatos vállalásához.
1. Minden kultúra kisebbség a többi (más) kultúrához képest. Mindegyik kultúra más a többihez viszonyítva, és kisebbség a többi mellett. E viszonyok önkényes minősítésére nincs felhatalmazása senkinek. A nagy kultúrákat nem lehet és nem is kell értékelni. Nincs semmilyen objektív mérce a nagy kultúrák összevetésére. A kultúrákhoz kizárólag viszonyulni lehet. Természetes, ha elsősorban azt a kultúrát becsülik az emberek, melyben szocializálódtak és otthonosan érzik magukat.
2. Kulturális önbecsülésünk emberi jogaink közé tartozik. Kinek-kinek a saját kultúrájához való jog alapvető emberi joga. Miként el kell ítélni és természetellenesnek tartani minden olyan törekvést, amely a másik kultúrát pusztulással, sorvadással fenyegeti, zaklatja, kulturális konfliktusokat gerjeszt.
3. A másság elfogadása csak kölcsönös lehet. Nem létezik egyirányú megértés. Az egyirányú tolerancia elvárása, sőt megkövetelése nem más, mint a „megértő” mássággal szembeni agresszív fellépés. Minden kultúrának joga van öntudatra, megfelelő életre, minden kultúrának joga van mássága elismertetésére, és minden kultúrának joga van a másik tiszteletére. Természetes joga ez az európai gyökerű kultúrának is.
4. Az európai politikai elit egyetemes, másra nem hárítható felelőssége az európai kultúra örökségének óvása, jövőbeni fejlődésének elősegítése. Ezt a felelősséget következetesen számon kell kérni minden fórumon a lehető legváltozatosabb formában. Talán nem túlzás, ha Európa mai vezetőitől, politikai döntéshozóitól várunk elkötelezett kiállást kulturális hagyományaink mellett és azok fejlődése érdekében. Hasonlóan a másság és a más kultúrák iránti – az utóbbi évtizedekben egyre markánsabban megnyilvánuló – tolerancia elvárásához.
5. A szélsőségek tudatos kizárása elemi fontosságú a kulturális konfliktusok sikeres kezeléséhez. A szélsőséges irányzatokra jellemző etnikai-faji csoportokat preferáló vagy elítélő problémakezelés újabb konfliktusok szülője és tartósítója. Csak a szélsőségektől mentes együttműködés eredménye lehet, hogy az európai kultúra másságát a jövőben is az emberi méltóság feltétlen tisztelete és megkövetelése határozhassa meg.
Az európai kultúrpatriotizmus öntudatos és szükséges vállalása soha nem volt ilyen fontos és sürgető, mint éppen felvételünk előestéjén. Nem utolsósorban a hamis doktrínákat honosító multikulturális terjeszkedés alternatívájaként. Kultúránk méltósága tanít meg minket nem csupán Európában, de európaiul is élni. Ez pedig egyaránt feltételez történelemben kikristályosodott értékrendet, felelősséget és viselkedésmódot. Nem kizárva, sőt elősegítve a kultúránkat éltető tiszta források jelképeinek megjelenítését az európai közösség szintézisre mindig képes gondolatvilágában.
A szerző kultúrakutató
