Én nem tudom...

Én nem tudom, ki a felelős az ország, jobban mondva a magyar népesség megosztottságáért, amelyet már-már kettészakadásnak is nevezhetünk. Bizonyos törésvonal mindig, minden társadalomban létezik, például a gazdagok és a szegények között, az úgynevezett osztályharc azonban kétségkívül kommunista lelemény, ez uralta a XX. századot, s hosszú időre valóban kettészakította azt. Az úgynevezett értékkonzervatív világszemlélet – legalábbis a múltban – nem forradalmakra és ellenforradalmakra épült, sosem szorgalmazta a radikális változásokat, normálisnak mindig a törvénytisztelő rendet és a nyugalmat tekintette.
A magyar társadalom azonban, bár a polgári Európát kívánja követni, a rendszerváltozás kezdete óta – legalábbis a felszínen, a politikában, a médiában és a kultúrában – forrongani látszik, és kibékíthetetlen ellentéteket növel. Ezek az ellentétek mindenképpen valóságosnak tekinthetők, nem egyszer mélyen érintenek egyéni sorsokat, megosztanak közösségeket, befolyásolják a tömegkultúrát, elaljasítják a vitákat, félelmet és gyűlöletet ébresztenek.
Tegyük fel elsőként azt a kérdést: kinek van oka félni most? Szerbiában, ahol a politikai harc, úgy látszik, még jelenleg is vérre megy, egy polgári (volt ellenzéki) európai politikust gyilkoltak meg. Kommunistával, szocialistával ilyesmi a rendszerváltozás óta nem történt Kelet-Európában. A Grósz-féle fehér terror Magyarországon sem következett be, a kommunisták teljes komfortban estek át a polgárosodás (és gazdagodás) folyamatán. Tehát nekik nincs okuk félni. Bármely konzervatív, polgári jobbközép értelmiségin azonban a baloldal jelenleg tapasztalható nyomulása közben könnyen erőt vehet a félelem. Most valószínűleg ez a félelem nem a börtön vagy a halál fenyegetéseivel kapcsolatos, egzisztenciális aggodalomról van szó, mivel teljesen egyértelmű, hogy jobboldali értelmiséginek a jelenlegi kultúrfolyamban szinte nincsenek túlélési esélyei. Ez persze általában nem a populáció gondja, de a tömegkultúra milyenségén keresztül lényegében az ország egész népességét érinti.
A második kérdés: kinek van oka a gyűlöletre? Meglepő volt, hogy a szocialisták milyen nehezen tűrték a hatalomtól való időleges megfosztást. Volt-e méltányolható okuk arra, hogy például Orbán Viktort acsarkodva gyűlöljék, s megpróbálják lejáratni szennyáradatot zúdítva rá? Egyáltalán, volt-e erre bármifajta erkölcsi alapjuk? Szenvedtek-e üldöztetést, megaláztatást, fenyegetést a polgári jobbközép erőitől, a politikai játszmákban megszokott kisebb-nagyobb háttérbe szorításoktól eltekintve? Semmiképpen. Nekik nincs okuk fütyülni, ha Orbán Viktor koszorút helyez el az ’56-os mártírok emlékhelyén. Közülük az elmúlt harminc esztendőben senki sem halt mártírhalált. Nem voltak kitelepítve. Nem tartották őket fogva Recsken, nem börtönözték be, nem végezték ki hozzátartozóikat, nem kényszerültek rá, hogy nyugaton új hazát keressenek, de Moszkvában és Novoszibirszkben sem kellett letelepedniük.
Ellenben, és ez okvetlenül figyelmet érdemel, a jobboldali szavazók legalább fele olyanokból áll, akik valaha közvetve vagy közvetlenül üldöztetést, frusztrációt, megaláztatást, hátrányt szenvedtek, akiket alkatukkal ellentétes létmódra kényszerítettek, akiknek életét a szocialista rend és ma is jelen lévő képviselői eltorzították. A jobboldali szavazók jogosan érzik úgy, hogy a szocialisták nélkül más és jobb lett volna az életük. Tehát: minden vezető szocialista politikusnak, aki a Kádár-korszak előnyeit (is) élvezte, tudni illenék, hogy az irántuk érzett gyűlöletnek van némi alapja. S az idegenkedést (a megosztottságot) csak kellő szerénységgel, tisztességgel és alázattal tudják esetleg csökkenteni.
Hogy miért csinálják pont az ellenkezőjét, én nem tudom…