Márpedig nagy baj van, ha a szakmai elit, az integrációt kutató szakértő sem tudja bizonyítani a csatlakozás értékét azoknak, akik tőle várnak támogatást döntésük meghozatalához. Az előadó mentségére legyen mondva, hogy korábbi munkái között is akadnak olyanok, amelyek nem „meggyőző erejük” miatt váltak ismertté. Érdemes talán ebből a szempontból megvizsgálni az akadémikus 1985-ben megjelent Gazdasági hadviselés a kölcsönös függés korszakában című könyvét. Aztán lapozzuk fel az említett előadáson hivatkozott Kant Az örök béke című kétszáz éves, generációk tudatát formáló klasszikus művét. Hátha egyikben vagy másikban valóban találunk érveket arra, miképp döntsünk a csatlakozásról.
Palánkai professzor előadásában az Európai Unió fogalmával kötötte össze a jövő békéjének garanciáját. Bizonyára nem feledkezett meg arról, hogy ugyanezt pár évvel korábban a szocialista rendszernek tulajdonította, mondván: itt fordult elő először a történelemben, hogy kiiktatták a háborúkat, a függőséget és a kizsákmányolást (lásd könyve 5. oldalát). Sőt a rendszerváltás előtt nem sokkal épp ebben a művében vitatta el a formálódó Európai Közösségtől a béke lehetőségét, hiszen akkori véleménye szerint pont a magántulajdon, az imperialista-monopolista gazdaság mozgástörvénye szüli a gazdasági háborút (85. oldal). Jegyezzük meg, mindkét állítása nyilvánvalóan tudománytalan, hamis propaganda volt, hiszen a múlt rendszerben a magyarországi, csehszlovákiai, afganisztáni beavatkozás, jelenleg pedig Irak esete bizonyítja, hogy egyik rendszer sem küszöbölte ki a fegyveres érdekérvényesítést, hát még a profeszszor könyvében részletesebben bemutatott gazdasági háborút.
Palánkai professzor már a nyolcvanas években akadémiai szinten kutatta a világgazdaságot, és ezzel a tapasztalattal írta le, hogyan folytattak gazdasági háborút a tőkés hatalmak a szocialista országok és a harmadik világ ellen. Mielőtt holmi propagandaanyagként félredobnánk az egész művet, meg kell jegyeznünk, hogy könyvének egyes állításai, az általa akkor leírt célok, eszközök, módszerek döbbenetesen ráillenek a könyv megjelenését követő tizenöt évre, és valamelyest választ adnak közeljövőnkre is.
Az akadémikus 1985-ben azt fejtegette, hogyan gátolják meg a tőkés hatalmak más országok fejlődését, a reformokat, miként keltenek gazdasági eszközökkel nyugtalanságot a tömegekben az elszegényítéssel, a kilátástalansággal és az így kiváltott feszültséggel, hogyan kényszerítik ki a politikai rendszerváltást. A könyv a célirányosan kifejtett károkozás és zavarkeltés eszközeként ismerteti a külgazdasági kapcsolatokat, amelyek annál hatásosabbak, minél intenzívebbek. Leírja, hogyan kell tönkretenni egy-egy ország gazdasági mutatóit, elértékteleníteni közös és egyéni megtakarításait, elérni a jövedelmek csökkentését, előidézni a munkanélküliséget, kikényszeríteni bizonyos pazarlásokat, felbontani a belső és külső egyensúlyt, sőt még az állatállomány csökkentését is kieszközölni. Aki elolvassa Palánkai 1985-ben írt tanulmányát, rádöbben, hogy a gazdasági szőnyegbombázás és célzott kilövés akkor indult meg igazán hazánkban, amikor túl voltunk a rendszerváltáson. Ám az a gazdasági hadviselés, amely egy demokratikusan átalakult, ám gazdaságilag tönkrement, fiatal állammal szemben tovább folyik, már nem háború, csupán zsákmány- és hatalomszerzés.
Döbbenetes, de a demokratikus politikai berendezkedés után következett be a tömegek kiszorítása a privatizációból, a magyar társadalom döntő többségének elszegényítése, másfél milliós munkahelyvesztés, aminek következtében több ezer élet ment tönkre, akár egy igazi háborúban. Figyelemre méltó szaktudású szellemi közösségek zilálódtak szét, romlott az egészségügyi helyzet, és tömegessé vált a hajléktalanság. Az infláció következtében elértéktelenedtek a magán- és a közösségi megtakarítások, felgyorsult az eladósodás, az alapvető szektorokban külső függőséget okozó tulajdonosi szerkezet alakult ki, mint ahogyan a mezőgazdaság raktárai, az élelmiszeripar ugyancsak külső függőséget eredményező, új tulajdonosokat kapott. Mindehhez jött, hogy a közkézen lévő részvényekkel működő bankrendszer csődbe jutott felelőtlen hitelezési gyakorlata miatt és kliensei tönkretételével. A bankszektor megmentéséért az állam évtizedekre vállalt adósságot, csak azért, hogy ezután külföldi kezekbe adhassa. E tények mind-mind alátámasztják a gazdasági hadjárat könyvben felsorolt célját, eszközeit, módját – ha nem is pontosan úgy következett be mindez, ahogy akkor a szocialista tábor közgazdászai, propagandistái megjósolták.
Sajnos itt nincs hely arra, hogy a könyvből minden fontos megállapítást idézzünk, ezért csak utalni tudunk e hadviselés Palánkai professzor úr által bemutatott eszközeire, amelyek közül ő kiemeli a pénzügyet, mert ezzel – amint írja – jól el lehet rejteni a hadviselő szándékát. A pénzügy ugyanis az állam fontos szabályozóeszköze, és a nemzetközi pénzpiac árnyékába is vonható, valamint a pénzzel, hitellel, tőkével tartósan függő helyzetbe lehet hozni a célországokat. Sőt – emeli ki a professzor a spanyol példát – nemcsak a befektetés, hanem annak visszavonása is erős eszköz. Hozzáteszem, azóta sokak mellett mi is feliratkoztunk a példák közé.
Az 1985-ben megjelent könyv azt is bemutatja, hogy az Egyesült Államok és a nemzetközi tőke együttesen hogyan volt képes megakadályozni az olajtermelői megtakarítások tőkeként való megjelenését, hogy inflációval, árfolyam-politikával tönkretehető bankbetétté váljanak: „A vezető tőkés országok kimondottan vagy kimondatlanul olyan egyoldalú függőségi helyzetet igyekeznek kialakítani, melyek alapján az érdekelt országok bármikor megzsarolhatók, s számukra kedvező politikára és magatartásra kényszeríthetők” (42. oldal).
A szerző – szintén 1985-ben – óva int a túlzott hitelfelvételtől, és régi közgazdasági tapasztalatként hangsúlyozza, hogy az erőviszonyok kiegyenlítéséig egy ország előbb védőernyő alatt fejlessze ki saját iparát, és csak ezt követően engedjen be külső befolyást. Kiemeli, hogy a gazdasági háborúban kötelező a védekezés, s hogy az arról való lemondás egy tudatosan kárt okozó politikai stratégia. A kelet–nyugati kapcsolatokat pedig úgy összegezi, hogy objektíve szükségesek, de „adott esetben a szocialista közösség a nyugati kapcsolatok nélkül is meg tudna élni, vagyis azoknak a köröknek, amelyek a térdre kényszerítésükre spekulálnak, nincsen semmi esélyük” (19. oldal).
Ezek után feltűnő hiányosság, hogy ha a világgazdaság kutatója ilyen kitűnően ismeri az ellenünk folytatott gazdasági háborút, akkor miért nem utalt erre a Mindentudás Egyetemének említett előadásában. Ugyan miért nem volt hangos a szakmai sajtó a védekezés szükségességével? S vannak-e még nyitott frontok, vagy a korábbi téves jövőkép után most „térden csúszunk” abba az unióba, amelynek jövőjéről ezúttal nincs tévedés? Palánkai professzor úr a honlapon található életrajza szerint 1989–90-ben egy New York-i intézetben kutatta az európai integráció kérdéseit, majd a privatizáció alatt a magyar olajipari tröszt felügyelőbizottságában, azután a Mol Rt. igazgatóságában kapott tisztséget.
Vagyis nyomon követhette, hogy stratégiai szénhidrogén-ágazatunk részvényeinek döntő többsége a tengerentúli befektetőkhöz került. Így közelről ismerhette meg azt a folyamatot, amelynek következtében a magyar fogyasztó Európa egyik legalacsonyabb béréből a legtöbbet fizeti az üzemanyagért, fűtésért.
Palánkai professzor másfél évtizede kifejtette, hogy az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) az afrikai országok egy csoportjával kötött megállapodása által „a fejlődő országok jelentős része besétált az adósságcsapdába”, az EGK-t pedig úgy jellemzi, hogy az a transznacionális társaságok terjeszkedésének tere és a függőség kialakításának tipikus példája a jövedelmek újraelosztásával a társaságok javára és a tömegek rovására. Palánkai professzor olyan regionális szervezetként jellemzi az EGK-t és a KGST-t, ahol a kölcsönös függést visszafordíthatatlanná akarják tenni, mert a saját felbomlásukat elviselhetetlennek vélik. A nemzetközi intézmények erősödését úgy jellemzi, hogy ezzel befolyásolják a károkozás nagyságrendjét, hiszen nagyobb erővel nagyobb veszteséget lehet előidézni.
De miért fontos ezeknek a nagy szervezeteknek a léte? Valóban a nagy társaságok, nagy közösségek koncentrációján keresztül vezet az út örök békéhez?
Nem tudományos, hanem ügyes az a bűvész, aki az egyik kártyát felmutatja, de a másikat teszi az asztalra (szabályos partiban aligha tehetné). Palánkai akadémikus a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában az európai egység gondolatát az általa is zseniálisnak és aktuálisnak minősített filozófus, Immanuel Kant békeszövetségnek nevezett föderalizmusával vezeti be. A szimpatikus gondolatok közben a hallgató talán észre sem veszi, hogy a filozófustól idézett gondolatnak nem sok köze van a jelenlegi integrációs folyamatokhoz. Nemhogy szó sincs föderalizmusról, hanem az azt kizáró, nemzetek feletti törvénnyel szabályozott államalakulat körvonalazódik: „Ma már nemcsak békeszövetségről van szó, hanem … az integráció komplex gazdasági szervezet”, a vállalatok és egyének egyre bonyolultabb kapcsolata. Majd megjelenik a jól ismert ígéret a gazdasági hatékonyság és a jólét növekedéséről, és a nagy filozófus árnyékában fölmerül a világállam és a világpolgár gondolata is. Csakhogy Kant éppen nem ebben az államalakulatban látta a békés jövő zálogát, s a világpolgár fogalmán is mást értett, mint ahogyan azt ma sokan értelmezik. Kant, a nemzetek békés együttélésének álmodója épp tiltásként írta le azt, ahogy ma az Európai Uniót formáljuk: „Mégis minden állam (vagy államfő) azzal óhajtana magának tartós békét szerezni, hogy ha lehetne, az egész világ fölött uralkodnék.” Majd leszögezi: „A természet, míg bölcsen elkülöníti a népeket, melyeket csellel vagy erőszakkal oly örömest egyesítene minden állam akarata, éspedig éppenséggel a nemzetközi jog elveit hozva fel, a kölcsönös haszonlesés által egyesíti is őket, kiket pedig a világpolgári jog fogalma nem óvhatna meg az erőszaktól és a háborútól.”
Palánkai professzornak a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában nem kapunk világos képet arról, amit az integráció szó csupán érzékeltet, azazhogy tulajdonképpen egyetlen állammá való összeolvadás folyik. Ez ugyanis az, amiről a nagy bölcselők nem álmodtak, a mai politikusok pedig nem mernek nyíltan beszélni. Kant az emberek szabad mozgását úgy jellemzi, hogy egyúttal meghatározza a világpolgár fogalmát is: „A világpolgári jog az általános hospitalitás feltételére kell hogy korlátozódjék.” Ami ennyit tesz: az emberek szabad mozgásának célja a látogatás, s nem a letelepedés vagy a vagyonszerzés egy másik államban. Vagyis úgy korlátozódjon, amint azt Kant korában Kína és Japán példája mutatta. Tegyük hozzá, hogy senki sem szenvedett hátrányt, ellenkezőleg, e délkelet-ázsiai országok maguk fejlesztették ki erős gazdaságukat.
Kant emellett felsorolja a békét veszélyeztető, emiatt tiltott vagy kerülendő tényezőket is. Megdöbbentő, hogy észrevételei korunkra mennyire érvényések!
Eszerint:
1. A vitákat burkolt fenntartások nélkül kell lezárni, különben újabb háború forrásaivá válnak.
(Nos, a gazdasági háborúban szinte csak burkolt feltételek vannak. Például földet külföldi nem vehet – így szerződtünk –, de a csatlakozás másnapjától akár ötven évre is bérelhet. Vagyis ezzel máris beépítettük a saját szerződésünkbe a kijátszásunk lehetőségét.)
2. Mivel az állam nem birtok, hanem emberek társasága, ezért nem kerülhet más állam fennhatósága alá, mert ha ojtógally gyanánt másba ültetik át, akkor elvágják gyökerétől, megszűnik erkölcsi léte, azaz dologgá válik.
3. Kant tiltja az állandó hadsereget, csak az állampolgárok önkéntes fegyveres védelmét tekinti elfogadhatónak (mai svájci minta), mert a hatalom kezében az ember puszta géppé válik, hogy öljünk és megölessünk. A fegyverkezés költsége pedig oly teher, hogy az az alól való menekülés lesz a támadó háború oka.
4. Kant tiltja a külső államadósságot, mert az ő korában felfedezett, parttalan eladósítási technikákkal „veszedelmes a pénzhatalom, hadviselésre használható kincs, mely meghaladja valamennyi állam kincsét együttvéve”. (Lám, milyen nagyszerű összecsengés lett volna Palánkai professzor korábbi és Kant e gondolatának összevetése!)
5. Egyik állam nem avatkozhat a másik alkotmányába vagy kormányzásába erőszakkal, mert botránkozást kiváltva minden állam autonómiájára sértő lépést tesz. (Ismét a mában járunk.)
6. Egy háborúban nem szabad bizalmat sértő intézkedéseket tenni, és az ellenfél polgárainak becstelenségére apellálni, mert ha e módszerek szokásba jönnek, átszállnak a béke idejére is, és épp a béke szándékát hiúsítják meg. (Íme, korunk hivatalból épít a becstelenségre a fegyveres és a gazdasági háborúban egyaránt, és mindez a béke szerves részévé is vált!)
Sajnos az integrációt negyven éve kutató profeszszor előadásában Európa jövőjében a föderalizmus csak látszatként van jelen, ami azonban egy másik, még fontosabb hiányra utal, s amire minden békét álmodó bölcselő és az utca embere egyaránt gondol: az erkölcs. Kölcsönözzük hát Kant nagyszerű kifejezését, miszerint morál nélkül az „Európa-tudomány” csak fortélytan. És tessék megkérdezni a központi bürokratákat, ők mindennapjaik tapasztalata alapján állítják, hogy valóban, a siker a fortélyon múlik. Mivel nincs egy mindent átható, elismert értékrend, a jelen és a jövő a bürokraták Európájában a trükközések sorozata. Márpedig Kant ezt írja: „igazi politika egy lépést sem tehet anélkül, hogy előbb ne hódolna az erkölcsnek. És bár a politika magában véve nehéz mesterség, az erkölccsel egyesítve már nem az (…) mert az ember joga szent kell hogy legyen, még ha nagy áldozatot is kíván a hatalomtól. Itt nem lehet alkudni…”
A filozófus logikailag vezeti le, hogy „politika és erkölcs megegyezése csak föderatív egyesülésben lehetséges… és ennek a lehető legszélesebb körben való megteremtése a jogi alapzata minden állambölcseletnek, amely, ha nem erre törekszik, összes okoskodása oktalanság és leplezett jogtiprás csak”. Kant ebből vezeti le a mának szóló üzenetét: „így olyan szerződések jönnek létre, mely alkalmas, hogy másokról gonosz szándékot gyanítson, azt túlhangsúlyozza és jogalapul használja békés államok tönkretételére, mert valamely kis állam elnyelését könnyen megbocsátható csekélységnek tekinti, ha állítólag a világ javára egy sokkal nagyobb állam nyer általa”. E veszélyektől csupán magasabb rendű értékrend közös elfogadása óvhat meg bennünket, amely nélkül a csupán érdekre alapozott államok szövetkezése nem más, mint a háború kiváltásának új formája – üzeni Kant Európa azon konstruktőreinek, akik hajlandók meghallani őt.
Robert Schuman, aki 1950-ben az Európai Szén- és Acélközösség tervével megindította az európai egyesülés folyamatát, meghallotta. A terv első mondata így hangzik: „A világbékét nem lehet megőrizni a fenyegető veszélyekkel arányban álló alkotó erőfeszítések nélkül.” A jövő Európájáról írott víziójában ezt olvassuk: „A szó keresztény értelmében vett általános demokrácia megvalósításának nagyszabású terve Európa felépítésében ölt majd testet (…) és ez a vállalkozás nem maradhat pusztán gazdasági és technikai, nem is kell, hogy az maradjon: szüksége van egy lelki összetartó erőre, a történelmi összetartozás, a jelenért és a jövőért való felelősség tudatára, a közös emberi eszmék szolgálatában álló politikai akaratra.” A jövő Európáját alkotmányozó konvent azonban épp a közelmúltban ollózta ki ezt az értékrendet a tervezetéből. Pedig a közös Európáért szövetkező államoknak elsősorban nem szerződésre, nem alkotmányra, hanem közös értékrendre volna szükségük, amely egyszerű, tiszta és minden ország alkotmánya felett áll. Ez nem vízió, hiszen a Párizs mellett őrzött méterrúd is ezt a szerepet tölti be.
A görög mitológiában Európa a gyönyörűséges föníciai királylány. Zeusz beleszeretett, érte bikává változott, a hátára vette, s átkelve a tengeren meghódította nyugatot, ahol a szépséges hölgykoszorú boldogan fogadta a csillogó szemében hittel, reménnyel, szeretettel érkező királylányt. A szeretetben eggyé vált Európa allegóriája előkerült a vulkáni hamu alól, amelyet ma még a politikusok sokkal inkább a szemünkbe, semmint a saját fejükre szórnak. A királylány, Európa alakját egy delphói szobortöredék is megőrizte, amint a bika hátán feszülten küzdi magát előre, súlyos harcokat érzékeltetve…
A gyönyörű királylány szülőföldjét ma bombák szakítják fel, amelyeket a róla elnevezett földrészről (is) indítanak. A gazdasági háborút ma fegyverekkel folytatják. Kérdés, vajon kik és miért várnak minket odaát…
origo.hu
Lázár János lerántotta a leplet a Tisza Pártról – videó
