Európai szinten?

Szombat este a Roosevelt téri ideiglenes emelvényen azon melegében európai szintűnek nevezte a szocialista–szabad demokrata koalíció miniszterelnöke a magyarok csatlakozási népszavazásának eredményét. Ha hallgatott volna, bölcs maradhatott volna – idézhetnénk a közmondást, ha nem Medgyessy Péterről lenne szó, akinek esetében nincs az a kozmikus csend, amelyben igaz volna a régi bölcsesség. Pedig azt még ő is tudhatta, hogy a voksolás hivatalos lezárásakor a szavazópolgárok jóval kevesebb mint felének voksai zörögtek a kartondobozokban, ami mindennek mondható, csak európai szintűnek nem: soha egyetlen eddigi uniós referendumon nem született ilyen gyér részvételi arány, mint nálunk. Az eddigi negatív rekord, amit az angolok állítottak fel 1975-ben, 64 százalékos részvétel volt, még északi rokonaink, a finnek 71 százalékos véleménynyilvánítása (1994-ben) is kevésnek számít a többiekéhez képest. Ezzel szemben itt vannak reális összehasonlítási alapul osztrák és szlovén szomszédaink részvételi adatai: a sógorok 82,4 százaléka járult az urnákhoz 1994-ben eldönteni, hogy akarnak-e az Európai Unióhoz tartozni – pontosan kétharmaduk válaszolt jával, azaz igennel –, míg a hozzánk hasonlóan a szocializmusból kilábalt szlovének 89,6 százaléka vette magának a fáradtságot pár hete, hogy kinyilvánítsa akaratát ebben a fontos kérdésben. Utóbbiakkal összehasonlítva még a mi közel 84 százalékos igen szavazatunk sem olyan nagy kunszt, mint amilyennek a megélhetési brüsszeliták beállítják, hiszen délnyugati szomszédaink majdnem 90 százaléka gondolta úgy, hogy jobb lesz nekik az unión belül.

A szánalmasan gyönge kommunikáció egyenes következménye annak a mélyrepülésnek, amit Medgyessyék az elmúlt hetekben produkáltak. Mérőszámokkal alátámasztva: a tagság igenlésének tavaly év végi közel 80 százalékos közvélemény-kutatási eredményét sikerült negyedév alatt 38 százalékra apasztaniuk, ami nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó teljesítmény. (Gyere vissza, Ron Werber! – sóhajtozhatnak most a Köztársaság téren.) Ami viszont mindennek a költségeit illeti, azt méltán nevezhetjük európai szintűnek, pénzügyi összehasonlításban mindenképpen. A kormány által létrehozott Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány 2,2 milliárdos kasszáját április 12-ig kiürítették, egy csöndben meghozott februári kormányhatározat tízmilliárd forintot rendelt elkülöníteni a tárcák ez évi költségvetéséből a csatlakozási kampány „társadalmi kommunikációjára”, és ehhez jön még a referendum közel négymilliárdos rezsiköltsége. Az állami költségvetést terhelő összkiadásokról a Heti Világgazdaság múlt heti cikkének szerzője ezt írja: „teljes homály fedi”, megállapítva emellett, hogy még a „szkeptikus nézeteket vallók” sem kaptak állami pénzt, nemhogy a nemet hirdetők. Holott – és ez azért mégsem mellékkörülmény – ők is adófizetők.

Pontos adatok ismeretének hiányában is elmondható, hogy Medgyessyék legkevesebb 15 és 20 milliárd forint közötti közpénzt áldoztak a csatlakozás melletti szavazatok besöprésére, ami – alsó hangon számítva is – legkevesebb hatezer forint kampányköltséget jelent egy igen szavazat elérésére. Ez soknak tűnik, ilyen „öntudatosan szavazó magyarokról” lévén szó. Hagyjuk most, hogy hány lélegeztető készülékre futná ebből a temérdek pénzből, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a kormánynak van oka a szerénységre. Mert ha valakik még messze vannak ama bizonyos európai szinttől, akkor ők azok.