Gyávák ölnek újságírókat

A hidegháború során az Egyesült Államok egyik fő érve a szabad világ rendszere mellett annak szabad sajtója volt. Joggal. Sokaknak dobogtatta meg a szívét az, hogy a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió müncheni főhadiszállása belső bejárata fölött az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikkelye volt olvasható: „Mindenkinek joga van a vélemény- és szólásszabadsághoz, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül felkutathasson, kaphasson és terjeszthessen ismereteket és gondolatokat bármilyen közvetítési módon.”
A jelenlegi elnök édesapja által meghirdetett Új világrend azonban a tájékoztatás területén is egyre inkább fordul a Huxley-féle szép új világba, ahol, Orwellel szólva, mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Ellentétben a volt maoistákkal vagy a kommunista világrend különféle fővárosaiba egykor ájultan zarándokló 1968-as értelmiségiekkel, a jobboldalon kevesen állítják, hogy az Egyesült Államok és a volt Szovjetunió ugyanaz. Az alapokban semmiképp nem az, hiszen az egyik demokrácia, a másik diktatúra. De hogy hasonlóságok és párhuzamok, sőt folytonosságok is vannak, az tagadhatatlan. Nálunk ezt a folytonosságot képviseli a jelenlegi kormány is, amelynek tagjai közül sokan a korábbi diktatúra vezetői és instrumentális figurái voltak. Akiket az amerikai kormány 1990 óta – az amerikai külügyminisztérium ki nem mondott doktrínájának megfelelően (a térség stabilitása szempontjából a posztkommunista vezetők hasznosabbak a jobbközép politikusoknál) – hatékonyan támogat. Hogy ez a doktrína velejéig beteg (térségünkben a stabilitás ellenségei pontosan a nacionalistává lett régi kommunista vezetők voltak és lesznek), arról most ne essék szó. Sokkal inkább az amerikai „tájékoztatáspolitikáról”. Amely akár hivatalosan, akár nem hivatalosan (George Soros) hazánkban is mindent megtett annak érdekében, hogy a rendszerváltás hajnalán instant metamorfózissal „szocialistából” „liberálissá” váló, totális gyökerű médiának ha nem is a lenini egyeduralmát, de a Gramsci-féle hegemóniáját biztosítsa. Sikerrel. Talán nem érdektelen említeni ezzel kapcsolatban azt, hogy amikor a jelenlegi amerikai nagykövet első interjúit adta nálunk, a Népszabadságot azért részesítette előnyben e lappal szemben, mert az a „legnagyobb”, a Népszavát pedig azért, magyarázta némi zavarodottsággal a követségi sajtóosztály egyik munkatársa e lap egyik munkatársának, mert „az a legkisebb”. Az amerikai követségnek – követségeknek – azonban van egy olyan, igen erősen a szovjet tájékoztatáspolitikát idéző gyakorlata. Az, amikor például interjúkérést vagy kínos kérdésekre adandó válaszokat azzal hárítanak el, hogy egy amerikai hivatalosság közelmúltban megfogalmazott álláspontját küldik el. Például a külügyminiszter egy beszédét. Ami amellett, hogy szaglik a brezsnyevi idők gyakorlatától, meglehetős gyáva kibúvás az egyenes válaszadás alól, amit a nyilvánosság elvárna a világ egyetlen szuperhatalmától.
Mindez azonban az újságírók mozgási szabadságát vagy életét nem fenyegeti. Ellentétben a legújabb amerikai gyakorlattal. Amikor az amerikai kormány az alternatív hírforrásokat fizikailag pusztítja el és az újságírókat megöli.
Nem is olyan régen e jegyzet írójának Katarban, az ottani pánarab Al-Dzsazíra televízió főszerkesztője, dr. Ahmed Abdul Malik, valamint hírszolgálati vezetője, Ibrahim M. Helal egyöntetűen erősítették meg azt a véleményüket, hogy az amerikai légierő szándékosan semmisítette meg afganisztáni központjukat.
Arról az Al-Dzsazíra televízióról van szó, amelyről amerikai lapok a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt felső fokon beszéltek olyan arab hírforrásként, amely „tárgyilagos” információval látja el arabok tíz- és tízmillióit. És amelyben a kezdeti vonakodás után amerikai politikusok találták fontosnak megjelenésüket.
Amikor szerdán az amerikai csatornák újságírói egymást kérdezgették, hogy vajon az Al-Dzsazíra mutatja-e az ujjongó bagdadi tömeget, amely ledönti a diktátor szobrát, kénytelenek voltak azzal felelni, hogy mutatja. Ami nem volt meglepő mindazoknak, akik az Al-Dzsazírát lényegesen hitelesebb hírforrásnak találták világszerte, mint a sokszor rasszista Fox Newst, az objektivitás követelményeinek ellentmondóan az amerikai csapatokkal teljes mértékben azonosuló többi amerikai hírtelevízió képsorait és kommentárjait. Ennek fényében talán érthető azoknak a felháborodása és tiltakozása – közöttük nemzetközi újságíró-szervezeteknek és emberjogi szervezeteknek –, amelyek a legélesebben keltek ki az Al-Dzsazíra bászrai főhadiszállásának, majd bagdadi irodáinak bombázása és lövetése ellen. Amelynek során a katari televízió egy embere veszítette életét éppen úgy, vagyis hivatása gyakorlása alatt és miatt, ahogyan a brit Reuters újságírói is meghaltak. „Mert lőttek a Palestine Hotelből”, hazudták az amerikaiak a szállodában lévő valamennyi újságíró, beleértve a halálos áldozatokat okozó lövöldözés alatti emeletről tudósító BBC-riporter cáfolatával szemben.
Vajon mit mondtak volna a Szabad Európában akkor, amikor Magyarországon az itteni SZER-iroda valamelyik munkatársát nem engedték volna be az 1990 előtt már megalakult budapesti tőzsde épületébe? „Kommunista beidegződésről”, „kommunista tájékoztatási gyakorlatról„ és „félelemről” szóltak volna a jegyzetek. És vajon mit mond most az arab országokba az éter hullámain arab nyelven irányuló amerikai propaganda arról a tényről, hogy néhány hete az Al-Dzsazíra emberét nem engedték be a New York-i tőzsdére? Nyilván semmit.
A hivatalos Amerika egyik kedvenc jelzője ellenségeivel szemben a „gyávaság”. Hogy egy szuperhatalommal szembeszállóra e jelző jogos-e, ez vitatható. Újságírók lelövése viszont vitathatatlanul gyávaság.