Gyönyörű lesz

Régen, amikor még olyanok ültek a kávéházak márványasztalainál, mint József Attila, Karinthy, Kosztolányi, Nagy Lajos, akkor történt. Megjegyzem, néhány évtized múlva a mai írókat fogják ugyanilyen áhítattal emlegetni az utódok, csak a kortársak olyan kegyetlenek egymással, hogy önmagukon kívül nem szívesen neveznek meg írókat. Esetleg hosszas gondolkodás után megemlítenek két havert. Eltelik ötven–száz év, és nem lesz mese, az utókor név szerint tudni fogja, ki mindenki ül ma a kávéházakban vagy otthon verset, regényt írva. A négy-ötszáz – találgatni sem lehet az örökkévalóságra pályázók számát – írogatóból négy-ötnek tudni fogják a nevét. Talán. Az ártatlannak tűnő kérdés: „Írogatsz még?”, amit én is gyakran megkapok, egy-egy fénylő szög a koporsómba.
De maradjunk a múltban, az kevésbé sikamlós terület. Történt, hogy József Attila a New York kávéház egyik asztalánál másolta előző este írt versét. Ő ugyanis általában otthon írt, a kávéházban csak másolt. Gyuri úr, a főpincér, ki név szerint ismerte az írókat, és mindig volt egy-két jó szava hozzájuk, megkérdezte a költőt:
– Mit tetszik írni, Attila úr?
– Verset írok – felelte a költő.
– Gyönyörű lesz! – mondta Gyuri úr a legenda szerint.
És gyönyörű lett, mint tudjuk. Így persze könnyű, gondolom, miközben remegni kezd a szívem egy kicsit. Mert hát mi kell a költőnek? Bizalom, dédelgetés, dicséret, szeretet. Szeretet újra és újra és megint. Nemcsak Attila úrnak, aki a szépség koldusa volt, és a szereteté is, kinek a szíve a semmi ágán ült, hanem mindenféle író- és költőnépségnek szeretet kell, kellene, ha már a pénzből mindig nekik jut a legkevesebb.
Vas István írta a Nehéz szerelem című életrajzi művében az ő kávéházi idejére emlékezve, hogy az asztal homályos sarka mellé húzódva mindig ült magába roskadtan vagy gőgösen valaki, messziről látszott rajta a sértettség. Ez az illető csakis költő lehetett, írja Vas, a költők mindig meg vannak sértődve valamiért. Ez bizony azóta sem változott. Mindig úgy alakul, hogy meg kell sértődni valamiért. Mert nem közölnek. Mert közölnek, de csak hónapok múlva. Mert soha nem az első helyen, mindig valaki más van az első helyen. Mert megint nem írtak semmit rólam. Semmilyen névsorban nem említenek soha. Kell is nekem az ő névsoruk! Hogy ott legyek a rissz-rossz névsorukban tizediknek?! Na nem. Legyek csak egyedül, legyek kitaszított. Én legyek a szürkék hegedőse? Legyenek ők. Kapják csak a díjaikat. Engem majd az utókor fog elismerni, hol lesznek ők akkor a milliós díjaikkal! Egy-egy haragvó isten minden mellőzött író, és nem csak a mellőzött. Nem találkoztam olyan íróval még, aki ne érezte volna szerencsétlennek, félreismertnek magát, pedig volt köztük olyan, aki a díjaiból már golyóálló mellényt csináltathatott volna. Megannyi Füst Milán szórja átkait a mai Osvát Ernőkre. Akik persze csak silány utánzatok. Hogy is írta Füst Milán a naplójában? Osvát azt hiszi, nekem kritika kell. Dehogy kell nekem kritika. A költőt nem kritizálni kell, hanem szeretni. Szeretni! Nagy betűvel. Mennyire fájt Füst Milánnak, hogy Kosztolányit, Szép Ernőt mindig eléje tették a Nyugatban! Az élete függött ettől. A vezető hely manapság nem jelent semmit. Többnyire a rangidősnek jut, úgy veszem észre. Legalábbis gyakran nem tudok mással magyarázni néhány első helyen díszelgő költeményt. Ilyen silány művekkel persze nehéz lesz tudatosítani a félrevezetett tömeggel, hogy a költők sokkal hasznosabb tagjai a társadalomnak, mint a tévébemondók. Egy – írd és mondd! egyetlen árva – írót engedtek be egy valóságshow-ba, őt is csak egy hétre, és csak azért, mert előzőleg önként beült egy ketrecbe az állatkertben. Csinálta magának a reklámot, na bumm. Ezt még értem is. De hogy miért kell Magyarország legismertebb költőjének levetkőznie a szexmagazinban, az nem fér a fejembe. Talán a pénzért? Akárhogy is van, szégyent hozott nemcsak magára, hanem a társadalomra is, amely ilyen produkciókra kényszeríti a szellem munkását. Képzeljük el József Attilát pózolni hiányos öltözékben. Még elképzelni is lidérces. Pedig ő gyakran éhezett, és ruhája se volt sok. Viszont voltak olyan pincérek, mint Gyuri úr, akik megbecsülték a költészetet.
A kortárs kritikusok viszont őt sem emlegették túl gyakran, és hogy kellett volna neki egy Baumgarten-fődíj! Mint egy falat kenyér. Ha jól tudom, nyolc ember ballagott koporsója után a szárszói temetőben.
Éppen ezért, szaporán hulló díjak idején, a díjözönben én mindig rájuk gondolok. Akik soha nem kapnak semmit. Egy kicsinyke kis díjat sem. Legszívesebben alapítanék egy díjat, azoknak a díját, akik még soha semmilyen díjat nem kaptak.
Jaj, de messzire szaladtam a kedves Gyuri úrtól.
Ha nekem egyszer valaki azt mondaná, hogy „gyönyörű lesz”! Akkor legalább két hétig nem sértődnék meg semmiért. Írnám a versemet, írnám. És gyönyörű lenne…