Képeslap Weimarlandból

Igennel azért kell szavazni, hogy nemmel szavazzunk Putyinra és ivadékaira. Az orosz medvét a Kárpát-medencében végképp leírni ugyanis végzetes hiba volna: noha csend van a barlangjában, lehet, hogy csak téli álmot alszik. Jalta ügyében egyszerűen nem lehet semlegesnek maradni. A „mindig is Európához tartoztunk” szólama a hajdani moszkoviták ajkáról igencsak hamisan cseng

Nagy történelmi fordulópontokon legyen az ember méltóságteljes! Bizakodjék az élhetőbb jövőben, s tegyen is érte erőfeszítéseket; de ne higgye el vakon, ha azt olvassa valahol: a munka szabaddá tesz. Főként pedig gyanakodjon és kételkedjen – próbálja kiszűrni legalább azokat a hazugságokat, amelyeknek (más körülmények között, más szájából hallva azokat) egyszer már jóhiszeműen bedőlt! A keresztény ember hite (hogy a teremtett világban alapjában véve rend van, s ha a dolgok kilendülnek egyensúlyi állapotukból, a programozott isteni bölcsességnek köszönhetően okos ingaként előbb-utóbb visszatalálnak a helyükre) két évezreden át segítette Európát a túlélésben. Jó ideje praktikus européerek kiiktatták ugyan a képletből a mindinkább morális nyűgnek tekintett Istent, de az ingamodell maradt: legfeljebb a ráció, az egypárt meg a piac programozott bölcsessége került a már-már transzcendentális egyensúlyteremtő szerepébe. Csakhogy sem az emberi spekuláció, sem a mindenható piac nem tudott Isten-pótlékként működni (legtovább még a kultuszban fölöttébb profi kommunisták jutottak): időről időre cserbenhagyni látszanak a megrendelőt. Jó üzlet volt-e az atlanti kultúrának a felvilágosodás? – tűnődhetünk most, Voltaire és Rousseau világának füstölgő bagdadi romjain; amúgy teljesen fölöslegesen, hiszen az új világrendről soha nem rendeznek népszavazást. (Képzeljük csak el a Jaltai Kommunikációs Közalapítvány reklámhadjáratát: Nyithat-e tábort Recsken?)
Mi viszont épp népszavazás előtt állunk, s ez azt a tévképzetet keltheti bennünk, mintha alapvető befolyással volnánk a magyar és európai jövendőre. Annyi balsors után örvendhetnénk persze a puszta demokratikus gesztusnak is: a demokrácia azonban még propagandaszinten is csak akkor hatásos díszlet, ha – legalább formálisan – meghallgattatik a másik fél is. Itt mintha nem is volna másik fél; vagy ha van, akkor nem számít. A népszavazás ilyen lesajnált vagy elhallgattatott ellenlábas ismeretében körülbelül anynyit ér, mint 99 százalékkal hengerelni a választásokon a Hazafias Népfront jelöltjeként.
Mielőtt gaz euroszkeptikus hírébe keverednék, sietek leszögezni: véleményem szerint április 12-én igennel kell szavazni – de korántsem azért, amiért a hatalom pillanatnyi birtokosai két és fél milliárdért sulykolják a fejünkbe. Az ő szájukból folyvást azt halljuk: azért igen, mert gyermekeinknek, unokáinknak majd jobb lesz – pedig nem garantálhatják, hogy jobb lesz. (Bár az ő unokáiknak valószínűleg; de ez unió nélkül is így lenne.) Egyrészt nem mindenhatók, hogy nemzedékekre előre el tudnák rendezni a vén kontinens jövőjét (még a jelenét se nagyon képesek); másrészt az a biztonsági rendszer, amire az Európai Unió is épül, épp most utaltatik – szerény, de tevékeny magyar közreműködéssel – hosszú időre vagy talán véglegesen a világtörténelem lomtárába. Igennel azért kell szavazni, hogy nemmel szavazzunk Putyinra és ivadékaira. Az orosz medvét a Kárpát-medencében végképp leírni ugyanis végzetes hiba volna: noha csend van a barlangjában, lehet, hogy csak téli álmot alszik. Jalta ügyében egyszerűen nem lehet semlegesnek maradni. A „mindig is Európához tartoztunk” szólama a hajdani moszkoviták ajkáról igencsak hamisan cseng, de végül is méltánylandó – még akkor is, ha titkon már azon jár az eszük: hogyan alkalmazzák majd Brüsszelben a jól bevált, széles körben konvertálható élcsapat technikáját.
E befolyásátmentésnek is nevezhető elit politikai érdek (amelyben a neofita posztkommunistákkal a hajdani ellenzék túlnyomó része is szükségképp osztozik) hályogot von a társadalom szemére is: úgy vélik, ha jó lesz a kiváltságos osztálynak, akkor magukkal húzzák a többieket is. A leszakadó többségnek azonban senki nem akarja (mert nem áll érdekében) megmondani, hogy minden valószínűség szerint nem érzi majd magát boldogabban az unióban sem: ha abszolút értékben egy-egy réteg módosabb lesz is, a hirtelen rájuk szakadó relatív szegénység, meg az erre való felkészületlenség miatt még akár frusztráltabbnak is érezhetik magukat. Nem sokáig elégíti ki őket, hogy továbbra is ehetnek mákos gubát – azt az unión kívül is ehettek. (Ugyanis – állítsa bármily tekintélyes férfiú az ellenkezőjét – az unión kívül eddig is volt élet, sőt már az unió megfoganása előtt is eltengettünk e tájon néhány száz esztendőt.)
Ezért aztán naivan csak annyit mondhatunk: botorság volt milliárdokat költeni olyasféle feliratokra, hogy az unió boldoggá tesz – az ilyesfajta rózsaszín köd ugyanis óhatatlanul csak elaltatja egészséges gyanakvásunkat, amely évszázadok során túlélésünket biztosította a népek tengerében. (Persze, ha nem annyira naivan állunk hozzá, a lelkes EU-kommunikáció állami pénzeknek a klientúrához való legitim kicsorgatásaként is felfogható: többek között így lehet ellentételezni a választási kampány során hitelben tett szolgálatokat. Hiller István újdonsült MSZP-alelnök nyilván ezt értette a holdudvar bővülésén. Már most rögzítsük: a népszavazás sikere nem mentesíti a közpénzkezelőket az alól, hogy az utolsó fillérig elszámoljanak. Az Európa-hidat nem ér belevenni – az ugyebár rendes honvédségi kiképzési feladat volt.)
Nem legitimálja ez a népszavazás a majdan bekövetkező kormányzati hibákat sem – nem engedhető meg mindent (vagy bármit) Brüszszelre, erre a kafkai Kastélyra kenni. S nem sajátíthatók ki a magyar nép e körben kivívandó elkerülhetetlen eredményei sem: jobb előre kikérni magunknak, ha bármely hallelujázó vezércikkíró azt a Mózesre hajazó fordulatot találná használni, hogy ez vagy az a nagy ember bevezette Magyarországot Európába.
Sajnos, ilyesfajta retorikára már megelőlegezve is találni példát: Szili Katalin, a szocialisták második számú kádere például tisztújításukról nyilatkozva úgy látja, hogy ez a kongresszus a békéről és Európáról is szólt. Ha Európa is anynyira igaz, mint a béke, komolyan kell aggódnunk. Pedig a párton kívüli kormányfő helyzetértékelése összecseng az elnökhelyettes asszonyéval: szerinte „a világ nyugodtabb és békésebb, mint az iraki háború előtt volt”, továbbá „Magyarország soha nem volt olyan biztonságban, bármilyen konfliktussal összefüggésben, mint most”. Az iraki háborúról szólva Szili azt is kijelentette: a kormány akkor szolgálja jól a nemzeti érdekeket, ha figyelembe veszi a nemzetközi hatalmi viszonyok realitásait. Medgyessy viszont úgy látja, hogy Magyarországon az ellenzék egyrészt rövid távon gondolkodik, másrészt nem hajlandó a saját érdekeit a nemzeti érdeknek alávetni. Ebből pedig egyenesen következne, hogy a háborúba sodródásnak ellenszegülni rövid távú gondolkodás, az ellenzéknek pedig úgy kellene alávetnie magát az állítólagos nemzeti érdekeknek, ha a kormányhoz hasonlóan „figyelembe venné a nemzetközi hatalmi viszonyok realitásait”, s feltétel nélkül csatlakozna a szuperhatalmi Amerika nem éppen jogtiszta hadjáratához.
S ha hihetünk a kormány fejének, hogy „sikerült megszüntetnünk az elmúlt négy év hiszterizált légkörét” (amelyben már az ő egy évük is benne foglaltatik), nyilván a hiszterizálatlan légkörön kívül esik az Orbán Viktort is lehazaárulózó Lelkiismeret ’88 nevű szervezet kezdeményezése, miszerint az EU-ba való várható belépésünk miatti elkeseredésükben végighordozzák az országon „a ténylegesen véres kardot”. (Hogy honnan vették ezt a militarista tempót? Medgyessyéktől biztos nem – ők nem éreznek lelkiismeret-furdalást ’88 miatt.) Az ilyen akciók magukon viselik Disneyland szellemét, ám kacajunk nem felhőtlen. A weimarizálódás néven ismert folyamat – amikor a demokrácia teljesen jogszerűen ment át lidércnyomásba – tragikus volt; ennek globális mérvű megismétlődése a történetírói közhely dacára mégsem komikus. Elvégre kinek küldhetünk képeslapot Weimarlandból, ha mindenki belül van a parkon?