Kisajátított csatlakozás

A gyermekkori számháborúban nem feltétlenül az nyert, aki sasszemmel le tudta olvasni az ellenfél homlokára erősített számokat, hanem aki a legügyesebben gyakorolta az égimádást és a földimádást. A számháborúnak ugyanis legalább olyan fontos eleme a védekezés, mint a támadás: aki a kellő pillanatban az égre vagy a földre tudja szegezni a tekintetét, az minimálisra csökkenti a lehetőségét a saját kiolvasásának.
A népszavazási számháború médiaérveléseit hallgatva az a benyomása támad az embernek: az ég- és földimádást (bár nem kifejezetten etikus) némely politikus és politológus is előszeretettel gyakorolja. Nem elégszik meg a puszta ténnyel, hogy vége az elhúzódó szorongásnak: az uniós csatlakozás elől elhárult az utolsó tényleges akadály is – ehelyett rossz beidegződéssel igyekszik mindent azonnal a saját politikai javára fordítani. Így képződhetnek olyan kijelentések, hogy az euroszkepticizmusban országosan élenjáró Budapest most épp azért bűnös város, mert itt a legtöbb a MIÉP-es; így lehet már jó előre fenyegetőzni az első, törvényszerűen bekövetkező uniós csalódások „mi ugye megmondtuk” bölcseivel szemben; s így lehet az alkotmányos jogait kétségbe vonni mindazoknak, akik csupán hosszas lelki tusa után mondtak igent. A külügyminiszter szerint például az elsöprő igenlés melletti csekély részvételt megpendítők nem tiszta szívvel voksoltak: szerinte a részvételi arányról beszélni csúnya dolog – kivéve, ha „a Fidesz-vezetésű nagyvárosokat” elemezzük. Ez a „tiszta szívvel” szófordulat nyilván még a költészet napjának utóhatása, de József Attila aligha úgy értette, mint Kovács László. A népszavazási show egyes momentumai azonban azt is kétségessé teszik, hogy a kormányzat vajon úgy gondolta-e az uniót, mint maguk a szavazópolgárok (akikből maga Lendvai Ildikó állítólag hárommilliót csábított el igennel szavazni).
Hipotetikus a kérdés, de jogos: akkor is megtartották volna a tűzijátékot, ha a nem szavazat kerekedik felül? (Ne tessék azzal jönni, hogy a közvélemény-kutatók így meg úgy: egy éve ilyenkor ezek a cégek tízszázalékos Fidesz–MDF-győzelmet jeleztek előre.) A demokrácia szellemében meg kellett volna tartani, hiszen így is, úgy is a népakarat nyilvánult volna meg. Az igenpropagandára létrehozott kommunikációs közalapítvány nem sok kockázatot vállalt ugyan, de mégiscsak hazardírozott: valljuk be, mégiscsak furcsa lett volna, ha azért rendeznek díszkivilágítást, mert maradunk az unión kívül. Szerencsére (s az ő szerencséjükre) nem így történt; annál nagyobb udvariatlanság, hogy az alapítvány egyik főembere – nyilván tiszta szívvel – a választók több mint felének az urnáktól való távolmaradását úgy kommentálta, hogy „elbambult az ország”. (Az föl sem merült benne, hogy a későn ébredő kampányolókat jellemezze így.)
A durva kiszólást lehetne a véletlennek vagy a túlzott önigazolásnak is tulajdonítani, ha néhány órával előbb a hadügyminiszter száját nem éppen az a mondat hagyja el, hogy „aki nem érti meg, hogy nincs több pénz, az buta”. A szóban forgó állománygyűlésen a kormányfő is elvárta, hogy a reáljövedelmük szinten tartásáért küzdők önkorlátozást tanúsítsanak – nem tehet róla, hogy ezek a naiv egyenruhások minden könnyed kampányígéretet készpénznek vesznek.
Ez tehát a hatalomgyakorlók szemében egy bamba és buta nép – s ez a felismerés még akkor is revelációszámba megy, ha Ady Endre réges-rég megelőlegezte már A Hortobágy poétájában. De hát a költészet napja elmúlt, a költőpénz elfogyott, az utolját éppen spontán EU-fóriánkban durrogtattuk el. (Lehet, hogy ezzel veszélybe került a hagyományos augusztus harmincadikai szocialista tűzijáték?) Mi vár ránk a jövőben e formálisan EU-konform kormányzás során, amely a népszavazást szemmel láthatólag a beléje fektetett bizalom megerősítéseként fogja fel?
A Roosevelt téren elmondott Medgyessy-beszédben megjelent egy enyhe paternalista attitűd: a miniszterelnök egyelőre csak anynyit állított, hogy az ország jó szülőként gondoskodott a gyermekei sorsáról – ám nem nehéz kitalálni, hogy a beszédszerkesztők szerint ki volna hivatott ezt a bölcs szülőt megszemélyesíteni. (Franciaországban mindig a legszebb színésznőkről mintázzák meg Marianne-t: ők személyesítik meg a köztársaságot. Ez nem csupán esztétikailag szerencsésebb megoldás.) A miniszterelnök mögött ott sorakoztak az emelvényen miniszterei Csillagtól Lamperthig (mint az európaiság megtestesítői), de a népszavazás estéjén elmondott Orbán-beszédet közszolgálati médiabojkott sújtotta. Ilyen körülmények között nehéz volt egy egész köztársaságként ábrázolni az 51 százalékos többségű kormányzatot – erősítést kellett hát hívni a múltból. Meg kell adni: az „akik már nem érhették meg ezt a kánaáni pillanatot” retorikai húzása nagy lelemény, már csak azért is, mert a Medgyessy által citált négy politikus már nem tud tiltakozni (nem az idézés tárgya, hanem az idéző személye miatt). Csalafinta módon azért vannak négyen, hogy a köztársasági eszme szárba szökkenését ügyesen össze lehessen mosni a felhőtlen négypárti egyetértéssel. Bibó István jelképezi a sorban a Fideszt, amely ugye a Bibó Szakkollégiumban fogant. Antall József szimbolizálja az MDF-et: az életében sokat szapult rendszerváltoztató miniszterelnök balliberális rehabilitálása Orbán Viktor megerősödését hivatott ellensúlyozni, „a jó indián a halott indián” filozófiája jegyében. Solt Ottília az SZDSZ (meg a híres-nevezetes szegénypártiság) miatt került a posztumusz névsorba, Nagy Imre meg – kizárásos alapon – a szalonképes MSZP bűvöletében, amely úgy akar szociáldemokratává vedleni, hogy közben azért megtartaná a Nagy Imrét felakasztató Kádár János kipróbált szavazóbázisát is.
Egy buta és bamba ország felhőtlenül örül az ároktemetésnek, s nem kutatja a tartalmat a mondatok mögött. Elvan azzal, hogy az európai nagyhéten ki állhat és ki nem Medgyessy mögé Athénban, amikor aláírja a csatlakozási szerződést; s a nevezetes toll, amelyet elvtársaitól kapott hatvanadik születésnapjára, rövidesen talán külön tárlót is kap majd a Nemzeti Múzeumban – feltéve, hogy az unióban is szabad lesz az intézményt még így nevezni. (Az a penna, amellyel a III/II-es munkavállalást szignálta, garantáltan nem lesz kiállítva.)
Balsejtelmünk – hogy a 2002-ben paraszthajszállal diadalmaskodó baloldal huzamosan ki akarja sajátítani az uniós csatlakozás kétségtelen kommunikációs előnyeit –, sajnos, beigazolódni látszik. A rendszerváltozás óta soha olyan veszélyben nem volt a nemzeti öntudat, mint amilyen nyomás alá a következő egy évben kerül: kérdés, sikerül-e rögzíteni „a bamba ország” lakóinak fejében olyan sztereotípiákat, amelyek lebontásához, megcáfolásához évtizedekre lehet majd szükség. A nagyhét után mindig jön a feltámadás – reméljük, ezúttal is így lesz. Az európai kálváriajárást azonban, ha egy mód van rá, mindenképp meg kéne takarítanunk.