Reagan, a kommunizmusbuktató

A nemzetközi helyzet kedvezőtlen tendenciáit tovább erősítette az 1981 elején hivatalba lépett Reagan-kormányzat magatartása, nyílt törekvése a katonai fölényre, arra, hogy akár erő alkalmazásával is érvényre juttassa az Egyesült Államok uralkodó köreinek érdekeit. A nemzetközi élet veszélyes tendenciáit erősíti az is, hogy a Reagan-kormányzat az ideológiai ellentéteket mindenek fölé helyezve „kereszteshadjáratot” indított a kommunizmus ellen… – idézet Kovács László mostani külügyminisztertől, A Magyar Szocialista Munkáspárt Tanfolyama 1984–85 számára íródott, A nemzetközi politika kérdései címet viselő kötetből.
Reagan háborúja: a kommunizmus ellen viselt negyvenéves harcának és a fölötte aratott végső győzelem epikus története címmel olvashatunk végre méltó kötetet arról a csodálatos amerikai elnökről, akiket nálunk kommunista funkcionáriusok és az őket kiszolgáló újságírók, külföldön pedig baloldali és liberális véleményformálók gyaláztak és állították be harcias cowboynak, akinek fogalma sincs arról, hogy miként kell a szovjet kommunizmust „kezelni”. A szerző Peter Schweizer, a Stanfordi Egyetemen működő Háborút, Forradalmat és Békét Kutató Hoover Intézet munkatársa, aki egy korábbi kötetét Caspar Weinbergerrel, a volt amerikai honvédelmi miniszterrel írta.
Reagan ellenfeleit szinte idegösszeomlásba kergette a diplomáciában addig nemigen használt kifejezéseivel, például azzal, hogy a Szovjetuniót „a gonosz birodalmának” nevezte. Mennyivel találóbb megfogalmazás a mostani Bush elnöknek a „gonosz tengelye” kifejezésénél, amely csak egy paranoid agyban megszületni képes álközösséget hozott létre olyan országok között, mint Irak, Irán és Észak-Korea, amelyek közül az első kettő egymás halálos ellensége, a harmadiknak pedig édeskevés köze van az első kettőhöz. Reagan nem csak pózból vagy választási haszonelvűségből, „zsigerből” gyűlölte a kommunizmust, és ebben teljesen igaza volt. Amikor egyik alkalommal azt hitte, kikapcsolták a mikrofonokat, azt találta elejteni, hogy most fogjuk atommal megszórni a Szovjetuniót. Visszatekintve kétségtelen, hogy mindenben igaza volt. Az ellenséggel szemben hajthatatlan, kompromisszumra nemigen hajlandó Ronald Reagan legyőzte a Szovjetuniót és a szovjet birodalmat. Ha ma elnök lenne, nem állna szóba Kovács Lászlóval vagy Medgyessy Péterrel. És a Szabadság téri amerikai nagykövetségen nem a régi, rothadt, totalitariánus rendszert fenntartó politikusok és talpnyaló újságírói lennének a szívesen látott vendégek, hanem Pongrátz Gergely. A „huszadrangú színész” (egyébként színésznek is remek volt) magvas kijelentéseivel mindig a lényeget ragadta meg. Egyszer a kommunistákat úgy határozta meg, mint akik Marxot és Lenint olvassák. Az antikommunistákat pedig úgy, mint akik Marxot és Lenint megértik. Utálta a békés egymás mellett élés „bölcs” receptjét.

Talán nem követünk el hibát, ha azt állítjuk, amennyiben ő lett volna az Egyesült Államok elnöke 1956-ban és nem Eisenhower, Magyarország már akkor felszabadult volna a szovjet típusú kommunizmus igájától. Még akkor, amikor a magyar népnek nem törték el a gerincét. Ha valakinek Eisenhowerrel kapcsolatban még illúziói lennének, íme Schweizer szövege: „Sok magyar azt hitte, hogy amikor fellázadtak, az amerikaiak megsegítik őket. Sohasem tették. Bizalmasaik körében Ike és Dulles is a felkelést igen kényelmetlennek ítélte, mint ami veszélyezteti a stabilitást és az amerikai érdekeket”.

Reagant más fából faragták. Szerinte Amerikának bátorságot kellett mutatnia és merészen, félelem nélkül kellett előre haladnia. Jellemző, hogy a magyar forradalom tizenharmadik évfordulóján azt kérdezte: „Tényleg érdekünkben állt, hogy összefont karral álljunk ott, amikor Magyarországon a fény kihal?”
Reagan zseniálisan átlátta a szovjet stratégiát és taktikát. „A kommunisták úgy hajtják végre agressziójukat, hogy minden egyes új gyarapodásukat épp olyan vékonyra szeletelik, hogy azt mondjuk: »ezért nem érdemes harcolni«”. Milyen más gondolkodás ez például a „reálpolitikus” Kissingernél, aki – a hatvanas évek vége felé járunk – „hidegen azt mondta Dobrinyinnak (akkori washingtoni szovjet nagykövet – L. I.), hogy ha segítenek Vietnam ügyében, a Kremlnek nem kell komolyan vennie a washingtoni tiltakozásokat Kelet-Európa miatt, mert ezek az események nem igazán érdeklik az amerikai kormányt”.
Reagan azt is érezte, hogy a Szovjetuniónak az enyhülés, a „détente” politikája nem a békés egymás mellett élés eszköze volt, hanem stratégiai szükségszerűség az Egyesült Államok fölött aratandó győzelem céljából. A szovjet Politikai Bizottság mára a történészeknek elérhetővé vált anyaga Reagan sejtését – vagy titkosszolgálati értesüléseit – teljes mértékben megerősíti. Ennyiből tehát Medgyessy Péter még akkor sem lehetett áttételesen nem KGB-ügynök, ha valóban az „enyhülés” elkötelezett híve volt. Ami egyébként nem volt. Hogy mi lett a „détente” eredménye? Gyászos viszszavonulás Vietnamból és az angolai, mozambiki és etiópiai szovjet agresszió eltűrése. Moszkvában ünnepeltek. Budapesten is.

Nixon és a defetista Carter után eljött Reagan korszaka. Régen elnök 1981–1984 között a szovjeteknek fájóan megszorító gazdasági intézkedéseket léptetett életbe. Korlátozta a tőkebeáramlást a Szovjetunióba, és megtiltotta a csúcstechnológia exportját a szovjet tömbbe. Szaúd-Arábiával együtt olyan mértékben „ócsították” meg a kőolaj árát, hogy a Kreml urai csak hörögni tudtak. Majd az amerikai kormány energikusan fellépett érdekei védelmében, és hol fegyverrel látta el az antikommunista harcosokat (Közép-Amerika, Afganisztán), hol pénzzel támogatta a kommunizmus ellenségeit, mint tette ezt a lengyel Szolidaritás munkásszakszervezettel. De Reagannek ez sem volt „elég”. Gigantikus hadi programot indított el. 1983-ban pedig beindult a nagy ötlet megvalósítása. A csillagháború, a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés programja. Míg Amerika liberálisai kinevették a tervet, a Kreml tábornokai halálosan komolyan vették. A csillagháború elleni védekezés költségeibe a Szovjetunió belerokkant. A szovjet birodalom összeomlott és a szovjet típusú kommunizmus kilehelte lelkét.

Jogos feltenni a kérdést, vajon miként reagálna Ronald Reagan az MSZMP uralma megszűnésének tizenharmadik évfordulóján? Jellemét, politikai éleslátását ismerve nyilván feltenné a kérdést: „Tényleg érdekünkben állt, hogy tizenhárom év alatt végleg elidegenítsük magunktól Magyarország legjobbjait, azokat az antikommunistákat, akiket segítettünk a gonosz birodalma elleni harcukban, és hogy hatalomra segítettük régi elnyomóikat?”