Remete Lajos megfejti az állatok lelkét

Remete Lajos egész életét az állatoknak szánta. Hiszik, nem hiszik, azzal teremtett magának világhírt, hogy beszélt a nyelvükön, ezer és egy alkalommal tették próbára a legkülönbözőbb szituációkban, ám ő mindig megfelelt. Amit a kutyák, macskák, kisrókák, őzek, esetenként egy-egy állatkert fölkérésére az oroszlánok, elefántok fülébe súgott, az mindig termékeny talajra talált.
Hosszasan lehetne citálni a történeteket csodás kapcsolatteremtéseiről, ám most csak a legfontosabb viszonyáról essék szó.
Már csaknem negyvenesztendős volt, amikor összeakadt Lábassal. A fekete, magas, erős kutya eredetét a legképzettebb kutatók sem tudták megfejteni, legközelebb a megoldáshoz az a tudós állott, aki néhány ismert fajta rögzítése után makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy felmenői között egyértelműen ott kell lennie a Remete szomszédjában lévő keleti állam nagykövetségének kertjében legelésző kecskének.
Remete már nem számított arra, hogy valaha is megnősül, az embereket körülbelül annyira szerette, mint azok őt, így aztán szent meggyőződése volt, hogy Lábast teremtette párjául a sors.
Úgy is kezelte. Amíg növekedett, elhalmozta minden földi jóval, primőrökkel etette, figyelt a vitaminbevitelére, esténként, elalvás előtt mesét olvasott neki (a Jancsi és Juliskánál, amikor a gyerekek a rácson csirkecsontot nyújtottak ki az ujjuk helyett, mindig empatikusan fölvonított), elmagyarázta neki, hogy a világ kegyetlen, az ember embernek farkasa (Lábas ilyenkor fölborzolta a szőrét, föltehetően az őseire emlékezve), csak az a fontos, hogy szeretet legyen a szívben.
A kutya értő szemmel nézett gazdájára, ha az komolyan magyarázott, a fejét kissé félrehajtotta. Remetét ilyenkor földöntúli boldogság fogta el, arra gondolt, hogy milyen szerencsés ő, hiszen az emberszerelem menynyi búbánatot, keserűséget hozott a világnak, ő pedig megúszta.
Mielőtt akárki roppant korszerűségében arra gondolna, hogy beteges volt Remete és Lábas kapcsolata, gyorsan leszögezem, hogy ennél tisztább – érzelmi, szellemi – viszonyt még nem hordott hátán a föld, bizonyságul legyen elég annyi, hogy a perverz internetes honlapok szerkesztői elaludtak volna az unalomtól, ha látják, hogyan közelednek egymáshoz. A testiség náluk kimerült abban, hogy Remete időnként az ujjával megsimogatta az állat pofalemezét, tévénézés közben pedig a hátát vakargatta (Lábas ilyenkor elégedetten morgott).
Így éldegéltek együtt, amikor egy csöndes tavaszi estén Remetét különösen elöntötte az érzelem a kutyája iránt, és így kiáltott föl:
– Szólalj már meg, úgyis tudom, hogy tudsz beszélni!
A kutya büszkén fölvetette a fejét.
– Hát persze, hogy tudok. Mi ebben a különleges?
Remete viszont megszólalni sem tudott döbbenetében. Amikor végre levegőt kapott, a legérthetőbb kérdéssel kezdte:
– És miért nem beszéltél eddig?
A kutya határozottan válaszolt.
– Mert én kutya vagyok. Te vagy a gazdám, s egyszer sem mondtad, hogy megszólalhatok. Engedély nélkül pedig minek jártatnám a számat.
Végigbeszélgették az egész éjszakát, majd az életük új, ha lehet még csodálatosabb szakaszba lépett. Remete most már tudatosan oktatta kutyáját, megismertette a világirodalom klasszikusaival, elolvastatta vele kedvenc könyveit, beavatta a zenehallgatás rejtelmeibe.
A kutya valóban sokat fejlődött, s nemcsak szellemileg. Mivel értette a szavakat, könnyebb volt megtanítani arra, hogy ne szoruljon rá a gazdája gondoskodására. Ha Remetének házon kívül volt dolga, Lábas képes volt arra, hogy kivegye a frizsiderből az ételt, úgy ivott a csapból, mint a legvagányabb játszótéri kamasz, kis igyekezettel akármelyik könyvet le tudta emelni a polcról, hogy olvasással üsse el az időt, amíg hazatér a gazdája.
Aztán egy este Remete hiába szólongatta Lábast, az nem sietett eléje. Átkutatta az egész lakást, semmi. Hirtelen föltűnt neki, hogy a bőrfotel mellett nyitott könyv hever. Megnézte a címét (A párkapcsolati kudarcokról – őszintén), és azonnal rossz sejtései támadtak. Hát még amikor észrevette, hogy a telefonkönyv is nyitva hever a földön, benne egy szám bekarikázva.
Remegő kézzel tárcsázta.
– Halló, bocsánat… Remete Lajos vagyok… Ne értsen félre, de nincs maguknál véletlenül a kutyám?
A vonal másik végén nyoma sem volt a meglepődésnek.
– Lábas? Itt van. Máris adom.
A beszélgetés után Remete napokig összeroskadva, életuntan hevert az ágyán. Örökké kutyája hangját hallotta, amint ridegen közli, hogy „unlak, Lajos, elegem van belőled. Itt van úszómedence, meg jobban is főznek. Tudod te egyáltalán, mi az az aranygaluska?”
Amikor magához tért, elővette naplóját. Mindössze egyetlenegy sort írt bele, de az összefoglalta élete lényegét: „Van az úgy, hogy az állatból kijön az ember…”