Még mindig a döbbenet uralkodik rajtam amiatt, hogy kirúgtak. Arról tudósítok, ami valóban történik Bagdadban, és nem fogok elnézést kérni érte – írta Arnett a brit Daily Mirrornak. Ez a lap erősen háborúellenes álláspontot képvisel, és azon nyomban állást ajánlott az elbocsátott bagdadi tudósítónak. (Amerika kirúgta, mert igazat mondott – hirdette öles betűkkel címlapján a Daily Mirror.)
Mit is nyilatkozott Peter Arnett a bagdadi tévének? Azt, hogy az amerikai hadvezetés elszámította magát, ezért most kénytelen átértékelni a háború állását, következésképp az el fog húzódni, egyébként pedig a polgári áldozatokról és az iraki ellenállásról szóló tudósítások a háború és Washington ellenzőinek érveit támasztják alá.
Józan ésszel végiggondolva nincs ebben a rögtönzött helyzetértékelésben semmi rendkívüli. Először az NBC sem törődött különösebben a bírálókkal, szakmai szívességnek nyilvánította Arnett iraki kollégáinak tett gesztusát, majd mégiscsak kirúgta. Hiba volt, hogy Arnett elfogadta az iraki állami tévé felkérését, különösen háború idején – áll az indoklásban.
Amerikában ugyanis – az általánosan elterjedt tévhittel ellentétben – a szólásszabadság nem korlátlan (mindez persze nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államokban nem lenne szabad a véleménynyilvánítás).
A tévhit hirdetői előszeretettel hangoztatják, hogy a Bill of Rights, az alkotmány első kiegészítése 1791 óta garantálja a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, mégpedig úgy, hogy a törvényhozóknak tiltja meg e jogok korlátozását. Arról azonban sokan megfeledkeznek, hogy az 1798-as Sedition Act, amelyet magyarra zendülési vagy esetleg államellenességi törvénynek lehetne fordítani, büntethetővé tett a kormányzattal szembeni minden hamis, botrányos és rosszindulatú megnyilatkozást, illetve írást. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy a Sedition Act elfogadása a francia forradalom kilencedik évfordulóján történt, amikor az idegenekről (Alien Act) és az idegen ellenségekről (Alien Enemies Act) is törvényt léptettek életbe. Abban az időben ugyanis több ezer francia állampolgár, nagyrészt radikális elveket hirdető forradalmár tartózkodott a Egyesült Államok területén, akik veszélyt jelentettek a születőfélben lévő államra. Ezek a törvények felhatalmazták az amerikai elnököt, hogy kiutasítson minden olyan külföldit, akiről azt hiheti, hogy veszélyes az Egyesült Államok békéjére vagy biztonságára, háború esetén pedig letartóztathatták, illetve jogaikban korlátozhatták az idegeneket.
A korlátok nélküli sajtó- és szólásszabadság tehát – jogi értelemben – alig néhány évig létezett Amerikában. Nagyjából addig, amíg az új állam vezetői rájöttek, hogy kényelmesebb kritikusok nélkül kormányozni. Legkevesebb huszonnégy szerkesztőt, köztük Benjamin Franklin unokáját, egy kongresszusi képviselőt és számos állampolgárt juttattak rács mögé John Adams elnök idején nemkívánatos vélemény hangoztatásáért. A boszorkányüldözésnek Thomas Jefferson elnökké választása vetett véget, aki gyorsan bocsánatot is kért az Alien Act és a Sedition Act alapján elítéltektől.
Innentől – az amerikai polgárháború időszakát leszámítva – egészen az első világháborúig nem korlátozták jelentősebben a szólásszabadságot az Újvilágban. A kémtörvény (Espionage Act) 1917-es kiegészítése azonban alapot adott a minden addiginál keményebb fellépésre az állam ellenségeivel szemben. Akár tízezer dollár büntetést vagy húsz év börtönt is kiszabhattak arra, aki a háború idején – hamis – kijelentésével veszélyeztette a hadműveletek sikerét, kritizálta a sorozást vagy a hadikötvények üdvözítő voltát, nem megfelelő nyelvezettel szólt vagy publikált az Egyesült Államok kormányáról, alkotmányáról, hadseregéről, vagy megnyilvánulása alkalmas volt az Egyesült Államokkal szembeni ellenállás megerősítésére. Több mint kétezer embert tartóztattak le a kémtörvény alapján jobbára háborúellenes nyilatkozatok miatt.
A kémtörvény az első világháború után is alapul szolgált a véleménynyilvánítás korlátozására. Charles T. Schenck szocialista vezetőt például 1919-ben ítélte el a legfelsőbb bíróság háború- és sorozásellenes röplapok terjesztéséért. Schenck ügye más szempontból is fontos. Ekkor fogalmazódott meg a nyilvánvaló és fennálló veszélyhelyzet doktrínája (clear-and-present danger doctrine), amelyet azonban soha nem alkalmaztak az USA bíróságai. Eszerint egy államellenes megnyilvánulás csak akkor maradt volna a szólásszabadság védőernyőjének körén kívül, ha az tényleges veszélyt jelent az országra nézve. Az Egyesült Államokban ehelyett a gyakorlatban egészen 1969-ig az úgynevezett rossz tendencia elve (bad tendency doctrine) érvényesült, amely alapján csak azok menekültek meg a büntetéstől, akiknél a hatóság valamilyen hiba folytán elmulasztotta a terhelő bizonyíték bemutatását a bíróságon (mint például Harold B. Fiske munkásvezető ügyében 1927-ben), vagy a bíró hibás útmutatást adott az esküdteknek (ilyen volt Oleta Yates és tizenhárom kommunista párttag ügye 1957-ben).
Ezek az évtizedek – McCarthy szenátor tevékenységének köszönhetően – egyébként is a kommunistaüldözés jegyében teltek Amerikában, némiképp kiszorítva a baloldali nézeteket a szólásszabadság köréből, amelyet leginkább az 1940-es Smith Act korlátozott. Eszerint húszezer dollár büntetést vagy húsz év börtönt kockáztatott az, aki olyan nézeteket pártfogolt, amelyek a kormányzás erőszakos átvételét hirdették, vagy aki erre irányuló összeesküvésben vett részt, illetve a hadsereg tagjai előtt a hatalom iránti lojalitás ellen beszélt. (Bizonyos értelmezés szerint Peter Arnett a Smith-törvény alapján börtönben találta volna magát, hiszen a vezérkar és a haditerv – mégoly szerény – bírálatánál aligha létezik alkalmasabb eszköz a katonák elégedetlenségének gerjesztésére.)
A politikai eretnekség üldözése 1969-ben vett újabb fordulatot, amikor Clarence Brandenburg Ku-Klux-Klan-vezér ügyében felmentő ítélet született a legfelsőbb bíróságon. A testület megállapította, hogy az elvek hirdetése nem azonos az elvekben megfogalmazott tettekkel, ezért aztán a veszélyes beszéd is alkotmányos védelmet élvez, amíg nem vezet bűncselekményhez (Incitement doctrine).
Nehéz azonban megjósolni, hogy melyik beszédnek mi a foganatja. Nem könnyű megmondani, hogy egy amerikai katona mire gondolt, amikor meghallotta a Pulitzer-díjas haditudósító helyzetértékelését. Mint ahogy azt sem egyszerű megállapítani, hogy voltaképpen – a létező, ám nagyon ritkán alkalmazott törvényi korlátozásokat tekintve – hol vannak az amerikai sajtószabadság határai.
origo.hu
Orbán Viktor személyesen tárgyalt a nemzetközi sztárprofesszorral – fotó
