Tisztelt Szerkesztőség!

A magyar tudományosság értéke

Soha nem felejtem el azt a felemelő érzést, amit akkor éreztem, amikor fiaim iskolai évzáró ünnepélyén életemben először hallottam felhangzani sok száz magyar gyermek ajkáról: „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar…” A mi fiatalságunk idején ugyanis a Szózatot soha nem énekelhettük; kitiltották, kiűzték a magyar szívekből. Ha jobban tudatunkba vésődtek volna a Szózat szavai, a nagy megpróbáltatások idején, amikor sok magyarnak el kellett döntenie, hogy maradjon-e vagy vágjon neki a nagyvilágnak, talán sok hazánkfiát tartottak volna vissza.
Ugyanilyen értetlenül állok az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok kiállítás bezárása, a magyar szívekből való kiűzetése előtt. Pedig manapság hányszor mondjuk el, hogy az európai népek nagy olvasztótégelyébe lépésünk során mennyire szükség van arra, hogy értékeinket és magyarságunkat megőrizve lépjünk be Európába! Miért kellett megfosztani a felnövekvő magyar fiatalságot attól az élménytől, hogy lássa, milyen nagy elődök születtek ebben a hazában?
Amikor orvostanhallgatók voltunk, úgy éreztük, mi is ott állunk a szegedi Dóm téren a hajdani diákok között, amikor Szent-Györgyi Albert – a Nobel-díj átvétele után hazatérve – a Dóm téren összesereglő éljenző diákokhoz szólt, hozzánk is intézi szavait: „Most nem tudok mást mondani, fiúk, hogy végtelen jólesik látni azt a szeretetet, amelyet ti hoztatok most nekem. Nekünk, tanároknak, akik lassan öregedni kezdünk, úgy érezzük, ez a jutalom, majdnem azt mondhatni, nagyobb, mint a Nobel-díj.” Szent-Györgyi Albert emberi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, hogy gróf Klebelsberg Kunóról, aki Szegedre hívta, és 1928-ban professzorrá nevezte ki az Orvosi Vegytani Intézetben, milyen szeretettel emlékezik meg a Nobel-díj átvétele után újságíróknak tett nyilatkozatában: „Első utam ma Klebelsberg koporsójához vezetett. Neki köszönhetem, hogy Magyarországon vagyok, az ő lelkesedésének nagysága hozott vissza ide. Azóta is az ő eszméjének szolgálatában állok, és mindig az ő elgondolásának próbáltam megfelelni…” Szent-Györgyi Albert előtt itthon is minden lehetőség megnyílt. A szegedi Dóm téren álló intézetét jól felszerelhette, kiváló munkatársakat gyűjthetett maga mellé. Bírta diákjai szeretetét, rajongását. 1940-ben az egyetem rektorának választották. És ő hazája érdekében mégis mindent kockára tett. Az ország érdekében tudós létére vállalta, hogy béketárgyalás kezdeményezése céljából kapcsolatot létesít Amerikával és Angliával, és Szent-Györgyi Albert a Gestapóval nyomában teljesítette a feladatot. A háború után pedig, amikor köztársasági elnökké akarták kinevezni, rövidesen rájött arra, hogy a szép szavak mögött álnokság és csalárdság van, nevét és tekintélyét akarják felhasználni, hogy Magyarországon is megvalósítsák a sztálini diktatúrát. Amikor a Szovjetunióban rekedt magyar hadifoglyok ügyében felkereste Sztálint, ott olyan benyomások érték, hogy 1947-ben végleg elhagyta Magyarországot, és mint oly sokan mások, új hazát keresett magának, amit Amerikában talált meg. A Boston melletti Woods Hole-ban telepedett le, ahol folytatta munkáját, szép intézetet alakított ki, és itt is körülvették a rajongó tanítványok. Fogadott hazájának törvénytisztelő állampolgára lett. 1955-ben amerikai állampolgárságot kapott. De amikor látta a hatalmas méreteket öltő fegyverkezést, és látta, hogy az emberiséget egy újabb, minden eddigi háborúnál pusztítóbb világháború fenyegeti, minden erejével a háború ellen harcolt. A vietnami háború idején a békeharcos amerikai állampolgárok mellé állt. Békezsoltárait eljuttatta a világ nagy államférfiaihoz.
Szent-Györgyi Albert bár hazáját elhagyni kényszerült, kapcsolatát hazájával sohasem szakította meg. Az 1970-es évektől kezdődően többször is hazalátogatott, és 1978-ban tagja volt annak az amerikai küldöttségnek, amely a Szent Koronát Magyarországra hazahozta. Amikor 1973-ban a Szegedi Orvostudományi Egyetem díszdoktorrá avatta, boldogok lehettünk, hogy az egyetem ünnepségén jelen voltunk, személyesen hallhattuk szavait, meggyőződhettünk a tudós emberi nagyságáról, hazájához való ragaszkodásáról.
Talán ha a világ államférfiainak szívéhez és agyához eljuthattak volna Szent-Györgyi gondolatai, amelyeket a vietnami háború idején Psalmus Humanus A Föld című, ötödik zsoltárában fogalmazott meg, nem sodródott volna el a világ újra a pusztító közel-keleti háborúba:
„Uram! / E drága bolygót adtad nekünk lakóhelyül / Rejtett, titkos kincsekkel tele. / Képessé tettél művedet megérteni, / Könynyítsd meg hát munkánk, űzd el az éhséget és a kórt, / Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk, / Hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét, / Mely most azt pusztítja, / mit mások építettek, / Mely majd ellenem fordul, elpusztít engem s gyermekeim.
Uram! / Legyünk társak az alkotásban. / Dolgozzunk tovább műved nyomán, hogy bolygónk a bőség, a boldogság / És az összhang erős otthona legyen.”
Dr. LÁZÁR GYÖRGY
egyetemi tanár (Szegedi Tudományegyetem)

Kárpótolják-e a kitelepítetteket?
Hiába volt Révkomárom és környéke színtiszta magyar lakosságú, a második világháború után a Felvidéknek ezt a részét is Csehszlovákiához csatolták. Mi pedig, akik ott laktunk, szenvedő alanyai lettünk Benesék magyargyűlölő politikájának. Ők ugyanis azon voltak, hogy nemzeti államot hozzanak létre nemzeti kisebbségek nélkül. Ennek érdekében el akarták szlávosítani a felvidéki magyarságot, amit bizonyít, hogy „nagylelkűen” lehetővé tették, hogy „az elmagyarosodott szlovákok visszatérjenek eredeti nemzetiségükhöz”, azaz reszlovakizáljanak.
Szüleim – több mint hetvenezer emberrel együtt – erre nem voltak hajlandók, ezért kitelepítettek bennünket, s ehhez az embertelen eljáráshoz a nagyhatalmak asszisztáltak. Az volt a bűnünk, hogy magyarnak születtünk, és azok is akartunk maradni. Mivel Magyarország 1947-ben kénytelen volt lemondani a Csehszlovákiában hagyott magyar vagyonról (ezt ugyanis beszámították országunk 30 millió dolláros jóvátételi kötelezettségébe), a magyar fél vállalta, hogy egy későbbi időpontban kárpótolja a szülőföldjükről kiebrudalt embereket.
Ám hosszú ideig semmi nem történt, mígnem 1996-ban az Alkotmánybíróság meg nem állapította, hogy ez a helyzet alkotmányellenes. Ugyanekkor felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30-ig alkosson törvényt a helyzet rendezésére.
Ezzel kapcsolatban két írás is megjelent a Magyar Nemzetben (A kárpótlás folyik – 2002. február 27., valamint Újabb kárpótlási törvény készül – 2003. január 3.). Ez utóbbi cikkben olvasható, hogy a tárca várhatóan a tavaszi ülésszakban terjeszti az Országgyűlés elé a javaslatot. Mint érintett – biztos, ami biztos alapon –, levelet írtam az Igazságügyi Minisztériumba, amelyben az iránt érdeklődtem, hogy valóban előterjesztik-e ezt a törvényjavaslatot még a tavaszi ülésszakban. Levelemre rövidesen udvarias hangú válasz érkezett a kárpótlási felügyeleti főosztály vezetőjétől, amelyben kimerítő részletességgel foglalkozik a probléma mindenoldalú megvilágításával, az eddig történtekkel, de a tulajdonképpeni kérdésemre, hogy mikor lesz ebből valami, nem ad felvilágosítást. Ehelyett arról ír, hogy „további egyeztetések és vizsgálatok folytatásáról” döntött a gazdasági kabinet, és ami még elgondolkoztatóbb: „A jogszabály megalkotásánál figyelembe kell venni a kárpótlás költségvetési vonzatait is.”
Nos, azt hiszem, ez jelenti a dolog lényegét. Ezért nem számít sem az Alkotmánybíróság, sem az ombudsman véleménye, állásfoglalása. Merthogy a szülőföldjükről elűzöttek kárpótlása túlságosan megterhelné az állami költségvetést. Amit, elég türelmesek lévén, még el is tudnánk fogadni, ha nem lennének értesüléseink arról, hogy a kormány tagjai a duplájára emelik saját fizetésüket, ha nem arról szólnának a hírek, hogy milliárdokért cserélik le – feleslegesen! – gépkocsiparkjukat. Hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze? Véleményem szerint ez egy demokráciában nem lehet erkölcsös alapállás, különösen, ha tudjuk, hogy szentekről szó sincs. Vagy talán csak arra várnak, hogy szép lassan kihalunk, és nem lesz kit kárpótolni?
TÓTH DÉNES
nyugdíjas, Vörs

Egy felháborító újságcikkről
A Magyar Nemzet mint lényegében az egyetlen ellenzéki napilap hűséges olvasója, feltétlen híve és támogatója vagyok, de most, amikor a március 22-i számban elolvastam az Orbán Viktor visszatérése című cikket az általam eddig kedvelt Tihanyi Örs tollából, hirtelen úgy éreztem, hogy itt valami félreértés történhetett. Nem lehet igaz, hogy a polgári oldal képes legyen a saját elhivatott, valóban karizmatikus vezéregyéniségét ilyen negatív, igaztalan beállításban „bukott politikusként” kezelni.
Mélységesen fel vagyok háborodva, és velem együtt jó néhányan, polgári körünk minden tagja! Nem tudom, Tihanyi Örs hol helyezkedik el a politikai palettán, de még ha Dávid Ibolya híve lenne is, akkor is döbbenetesek az állításai. Jó lenne, ha tudomásul venné, hogy az ország egyetlen elkötelezett polgárában sincs „szorongás” abban a tekintetben, hogy valóban Orbán Viktor-e a megfelelő jelölt. Ki lenne más?! Nem lesz „gombóc a torkunkban”, mint ahogy akkor sem volt egy percre sem, amikor miniszterelnöksége idején az ellenzék fenevadként támadta, és mint embert, mint politikust egyaránt a sárba rángatta.
Tisztelettel kérem a szerkesztőséget, nagyobb gonddal kezelje a megjelenő cikkeket, nehogy még egyszer ilyen közlés történhessen.
GERGELYNÉ DR. RÁKÓCZY MARIANNA
Budapest
*
Tisztelt Gergelyné dr. Rákóczy Marianna!
Úgy vélem, ön félreérthetett valamit. Tihanyi Örs cikkében a volt miniszterelnököt illető negatív megfogalmazások kivétel nélkül idézőjelben szerepeltek. Vagyis szerzőnk csupán idézett a sajtóban, a közéletben tapasztalt minősítésekből. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szerkesztőségünk azonosulna is azokkal. Máskülönben az egész írás Orbán Viktor visszatérésének szükségessége mellett érvelt – üzenetértékű nemzetközi példákat is felvonultatva.
A SZERK.

Se pénz, se számítógép
Egy informatikai kormánybiztossági (IKB) pályázatról, egy számítógépről és egy miniszteri ígéretről szól történetem. 2000-ben az IKB pályázatot írt ki a Matávval és a Postabankkal számítógép-vásárlásra kedvezményes konstrukcióban. Megfeleltem a feltételeknek, így nem láttam akadályát, hogy én is szerencsét próbáljak. A pályázatom sikeres volt, és karácsonyra már meg is érkezett a gép.
2001 decemberében munkanélküli lettem, de kisebb-nagyobb késéssel fizettem a havi 7000 forintos törlesztőrészletet. A baj tavaly augusztusban következett be, amikor megszűnt a jogosultságom a munkanélküli-járadékra, és elhelyezkedni sem tudtam. Ekkor már egyhavi részlettel csúsztam. Szeptemberben fizetési halasztást kértem
a Postabanktól, de elutasítottak. Summa summarum, sajnos az egy hónapi elmaradás három hónapra nőtt. 2002 decemberében a bank felmondta a kölcsönszerződést, így egy összegben vált esedékessé a 102 ezer forintos tartozás.
Végső kétségbeesésemben levelet írtam Kovács Kálmán informatikai és hírközlési miniszternek és Singlovics Bélának, a Postabank vezérigazgatójának.
December 20-án felhívott a miniszter úr munkatársa. Elmondta, hogy aggodalomra semmi okom, nem viszik el a számítógépemet, majd ők kitalálnak valamit. Ezek után nagyon boldog karácsonyom volt, és nyugodtan ültem a babérjaimon egészen március 20-ig, amikor levelet kaptam egy behajtócégtől: három napon belül fizessem be az immár 113 ezer forintra nőtt tartozásomat. Még aznap újabb levelet írtam a minisztériumba. Választ azóta sem kaptam.
Továbbra is munkanélküli vagyok. A korom és nemem miatt csekély esélyem van a munkavállalásra annak ellenére, hogy már több végzettségem is van.
Nap mint nap hallom kormányunk távmunkával kapcsolatos terveit és a statisztikákat arról, hogy az országban mennyire alacsony az egy főre jutó számítógépek száma, az internetről már nem is beszélve. Tőlem még ezt a lehetőséget is elveszik, és végleg kihúzzák a családom lába alól a talajt. Attól tartok, a már kétéves számítógép nem fedezi a tartozásunkat, így elviszik még a hároméves televíziónkat is. Más vagyontárgyunk – magnó, videó, értékes kép stb. – nincs.
Albérletben lakunk. Enyhén szellemi fogyatékos kamaszfiam egyetlen szórakozása a számítógép. Hál’ istennek eddig nem csavargott, nem keveredett rossz társaságba.
A leckét megtanultam. Az adott szó, még egy magas beosztású hivatalnok adott szava sem ér semmit. Még valamit. Singlovics Béla vezérigazgató úr tavaly december óta nem válaszolt a levelemre. Helyzetkép Magyarországról az európai uniós csatlakozás előestéjén.
CZETZNÉ TESITY MIRJANA
Székesfehérvár

Tisztújítás
Tisztújító kongresszusát tartotta a minap pártunk és kormányunk. A párt – a maga módján – meg is újult. Elnöke ismét csak a gyűlölködő nyilatkozatokban verhetetlen, nyugdíjaskorú ember lett. Én utoljára 1990-ben láttam ilyen megújulást. Akkor Thürmer Gyula mondogatta pártjáról ugyanezt. Az eredmény ismeretes.
VINCZE S. TAMÁS
Budapest

DOMONKOS ISTVÁN (Budapest): Czakó Gábor figyelemre méltó cikket írt a lap március 25-i számában Miért éppen az iszlám? címmel. Ha más nem, a déli harangzúgás kellene, hogy emlékeztesse a szerzőt arra, hogy éppen a magyarság védelmezte az iszlám erőszakos előretörésétől a keresztény Európát. És arra is emlékeznünk kell, hogy a másfél évszázados török megszállás milyen kegyetlenséggel irtotta, pusztította, gyötörte a magyar népet. De még ennél is gyalázatosabb volt a kis fiúgyermekek elrablása és janicsárrá nevelése. Mindez a próféta parancsaira történt. Miért higygyük el, mostanára az iszlám megszelídült, a dzsihád csak barátságos közeledés az európai szellemiséghez? És miért gondoljuk, hogy Oszama bin Laden csupán azért terrorista, mert szegény? Nem nevetséges ez az állítás? Hiszen tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg: ez a terroristavezér dúsgazdag arab fejedelmi család sarja, mérhetetlen vagyonát olyan célokra tudja fordítani, mint amilyen a szeptember 11-i terrortámadás volt.
*
DR. DÁVID GÁBOR (Budapest):
A Magyar Nemzet április 1-jei számában olvashattuk, hogy Andráskó Józsefet, a volt Horn-kormány titokügyi miniszterének, Nikolits Istvánnak a kampányfőnökét három év börtönre ítélte a Fővárosi Bíróság. A vád a régebbi ítélet szerint különösen nagy kárt okozó csalás, míg a legújabb, átminősített cselekmény csupán jogosulatlan gazdasági előny megszerzése volt. Az egész történetben a legfelháborítóbb talán az, hogy a bíróság az időközben megváltozott jogszabályra hivatkozva négy évről három évre szállította le a büntetést. Hát hogyan is vagyunk ezzel a fránya igazságszolgáltatással? Lehet hivatkozni az „időközben megváltoztatott jogszabályra”, ha az egy hű MSZP-tagra vonatkozik, de nem egy rehabilitációs perben ki lehet mondani: hja, kérem, az akkori törvények szerint jogos volt az elítélés, ergo az elmarasztalás hatályban marad. Justitia istennő kezében a mérleg ingadozik, vagy kipislog a szemét bekötő kendő alól?
*
B. ZSOLT LÁSZLÓ (Zámoly): Február elején láttam a televízióban egy neves biztosító felhívását, miszerint szlogenpályázatot írnak ki tavasszal készítendő reklámfilmjükhöz. Két-három szavas szlogeneket várnak március 15-ig, amelyek világítsanak rá az „összefogás előnyeire” (több szolgáltatás egy helyen) és az „ügyfelekkel való közvetlenségre”. A fődíj egymillió forint. Azt hirdették, hogy több is lehet. Ötvenhatot hoztam össze néhány nap alatt. Február 10-én postára is adtam. A napokban hallottam megújuló reklámjukat, miszerint köszönik a várakozáson felüli, több mint harmincezer levelet. Eredményhirdetés március 28-án. Ekkor minden reményem szertefoszlott, és kitisztult az agyam, hogy íme, ismét egy átverés. Természetesen nem én nyertem, de a második csalódás akkor ért, amikor elhangzott a nyertes szlogen egymillióért: „(biztosító neve) – A holland pénzintézet.” Hm… Azt eddig is tudtuk, hogy ez egy holland pénzintézet, nem egy kaszinó. A holland pénzintézet keresett egy szlogent…! Lehet, hogy nekem vannak nyelvtani hiányosságaim, de „a holland pénzintézet” menynyire világít rá az „összefogás előnyeire”, illetve az „ügyfelekkel való közvetlenségre”?