Tisztelt Szerkesztőség!

Perek és emberek
A Veszprém megyében megjelenő Napló április 6-i, Vasárnap Reggel című kiadványa újfent fényes bizonyítékot szolgáltat arra a tényre, mennyire elfogult baloldali szemlélet uralja a vidéki regionális sajtó jelentős részét.
Az elmúlt hónapokban az MSZP vezető politikusai sorozatban vesztettek el személyiségi pereket a Fidesz politikusaival szemben. Fent említett lap e perek kimenetelét két-három sorban szokta – legjobb esetben – közreadni, azonban most, amikor Juszt László jogerősen is pert nyert Orbán Viktorral szemben, rögvest féloldalas interjút közöltek a makulátlan, „független” újságíróval, amiben ráadásul jó elvtársi szokás szerint a riporter rendre feladta Jusztnak a magas labdákat.
Juszt a magyar média azon emblematikus figurája, aki a mostanában divatos árokbetemetők szószólójaként az árokban hagyja a neki nem tetsző jobboldali, konzervatív embereket, eszméket. Ő az, aki családi kapcsolatok révén került a rendszerváltás előtt a közszolgálati tévébe, majd miután tehetségtelensége miatt menesztették onnan, azóta, mielőtt visszatért volna, az ATV-n tetszelgett a hozzáértés és a magas nézettség mellényében. Közben elfelejtette, hogy a legsikeresebbnek tartott műsora, az Újságíróklub nézettsége jóval a Lovas-féle Sajtóklub alatt maradt. De ahogy eme riportban fogalmaz: „Eddig nem nagyon buktam.”
Juszt azzal kérkedik a fent említett interjúban, hogy ha a bíróság által az Orbán Viktor által három napilapban megjelentetni köteles bocsánatkérést közzéteszik, ő azt bekeretezve kiteszi az irodája falára. De mit tesz isten, közben egy másik ügyben éppen Juszt veszített pert Orbánnal szemben. (Juszt, jellemző rá, nyilvános „zsidózással” vádolta meg a volt kormányfőt.) Ha pedig perét jogerősen is elbukja, vajon azt a bocsánatkérést is be fogja kereteztetni szobája falán? Kíváncsian várjuk továbbá, hogy Juszt eszmetársa, Kovács László mikor kér bocsánatot az általa megrágalmazott Fidesztől. Hiszen cinikus nyilatkozatai alapján erre nem mutat hajlandóságot külügyminiszterünk. (Az MSZP elnöke ellen a minap jogerősen pert nyert a Fidesz – A szerk.)
Juszt úrnak halkan javasoljuk, tisztesség ügyében először a saját portáján nézzen szét. Utána hőbörögjön. Ha tud.
Kocsis László
Nyirád
*
A napokban ismét adtunk egy kiadós pofont a választási kampányok óta és miatt amúgy is csak pislákoló magyar politikai kultúrának. Hírek szerint (Bírósági ítéletekről a Házban, Magyar Nemzet, 2003. április 1.) perek tucatját veszíti jogerősen a „vádiratok pártja”, az MSZP. Kétség nem férhet hozzá, rágalmazásban kampányai alatt tekintélyes rutint szerzett a párt. Nem volt hiábavaló a négyéves ellenzéki lét sem. A permanens parlamenti obstrukciók mellett nem telt el nap, amikor ne hallottunk volna újabbnál újabb, képtelenebbnél képtelenebb vádakat szocialista szájakból. Mégsem ez az önmagában is siralmas, a közállapotokat jócskán lerontó fejlemény és fejlettségi színvonal meglepő e hazában.
Hanem az, ahogyan mindezt kommunikálják. Ahogyan reagálnak, s az, amint válaszolnak. Mert miután a pontokba szedett, tényszerű felsorolást tartalmazó, nyilvánvalóan támadhatatlan felszólalás elhangzik, mi történik? Bocsánatkérés, méltóságteljes meghajlás, vagy egyszerűen csak hallgatás helyett újra csak hangos vádakat hallani. Megint csak a gyűlölet tör elő a pártkatonából, aki – visszatérve biztosnak hitt módszeréhez – szemlátomást magából kikelve vagdalkozik. Szerinte a felszólaló hazudott, nem ő, aki éppen a napokban vesztett a felszólaló pártja ellen jogerősen pert. Hab a tortán, amikor pártja éljenzése közepette bejelenti: ő indít hamarosan pert. Mégpedig amiatt, ami az imént az ülésteremben elhangzott. Vagyis nem ő és pártja hazug, mert ellenfele sarokba szorította az ezt bizonyító, összegyűjtött bírósági dokumentumok alapján. Hanem az, aki leleplezi őt és pártja mindennapokba ivódott hatalmi gyakorlatát.
Ezek azok a percek, amikor vége az értelemnek, a ráció megszűnik létezni. Sötét szobában ülünk, síri csendben, a beszéd mint nyelvi eszköz nem tölti be funkcióját, a szavak mintha nem is léteznének már. Ide jutottunk. És ehhez tizenhárom keserves esztendő kellett.
Pedig egy sem telt el még belőle. De még a megelőző negyven sem. Az ötvenes évek elején tartunk ugyanis. Az erre a célra létrehozott szocialista államtitkárság koncepciós pereinél, rágalmainál, vádjainál, garmadával tett feljelentéseinél. Ott, ahol a verbális agresszió egy pártelnök napi rutinját képezheti. Ahol elillant az igazságszolgáltatás tekintélye, ahol az emberek jogos igazságérzete fölényes gúnyolódások célpontja, s ott, ahol megszűnt az emberi méltóság.
Munkában a „nemzeti közép” kormánya.
Dr. Erdélyi Gábor
egyetemi oktató, Budapest

Képzeletdús téveszmék és a valóság

Naponta hallom, olvasom, hogy azzal vádolják Amerikát, az olajért ment Irak ellen háborúzni. 1940 óta az USA részt vett egy háborúban Németország és Japán ellen, ebben csaknem 300 ezer katonát veszített. Köztudott, hogy a náciknak éppen olajuk, benzinjük nem volt elegendő. Azután az 1950-es évek elején háborúzott Koreában, mivel a kommunista Észak-Korea gyakorlatilag lerohanta egész Dél-Koreát, az USA szövetségesét. A szövetségese segítségére ment oda, vagy az olajért? Az 1960-as években, Kennedy elnök halála után belesodródott másik szövetségese, Dél-Vietnam oldalán egy háborúba, amely ismét sok amerikai katona életébe került. Olyan sok olaj van Vietnamban? Amikor vége lett ennek a háborúnak, és Észak-Vietnam megszállta egész Dél-Vietnamot, olyan tömeges menekültáradat indult el a kommunisták elől, sokszor egy lélekvesztő tutajon vágva neki az óceánnak, hogy a menekültek ellátása, elhelyezése óriási feladatot jelentett a nemzetközi szervezeteknek. Emlékezetem szerint ekkor kapott Nobel-békedíjat másodszor az ENSZ Nemzetközi Menekültügyi Szervezete (először 1955-ben kapott ilyen díjat). A negyedik háborúra az 1990-es években került sor a NATO-val szövetkezve Milosevicsék Jugoszláviájában. Akik ott élnek vagy éltek, tudják, hogy micsoda népirtás folyt ott éveken át. Nemcsak tömegmészárlás, milliók menekülése, hanem a szerb katonákat kényszerítették, hogy muzulmán nőket gyalázzanak meg, és addig tartották fogságban a nőket, amíg teherbe nem estek. Ilyen nőhöz egy muzulmán férfi többet hozzá sem nyúl. Ez nem más, mint burkolt népirtás, mert a megerőszakolt muzulmán nő többet nem fog bosnyák gyereket szülni. De meggyaláztak apácákat is. Volt olyan délvidéki magyar fiú, aki miután leszerelt, és hazatért, öngyilkos lett, mert nem tudta feldolgozni magában a borzalmakat, amiket látott a szerb hadseregben. Akik ekkor ott éltek, kétségbeesve kérdezték: hogy nézheti ezt tétlenül a világ? A szerb katonák sertéseken tanulták meg, hogyan lehet kivágni az állat torkát úgy, hogy utána lenyelessék az áldozattal. Ezt csinálták azután a foglyaikkal. Az olajra hivatkozókat kérdezem: ide is az olaj miatt ment Amerika?
Ha emlékezetünk nem hagy cserben, volt egy terrortámadás az amerikai követség ellen Nairobiban, Kenya fővárosában, amelyik sok emberáldozatot is követelt azontúl, hogy megsértette a jogot, a diplomáciai védettséget. Ezenkívül számos fenyegetés hangzott el amerikai követségeknek és más testületeknek címezve. És volt egy terrortámadás New York és Washington ellen, háromezernél több emberáldozattal. Olyan véleményt is hallottam, hogy a negyedik utasszállító gépet lelőtték. 2001. szeptember 11-én az amerikai elnök éppen országjáró körúton volt. Persze az első három gépeltérítésről rádiótelefonon értesíthették, de parancsot adni, hogy a következő gépet le kell lőni, akárhány utas is van benne, egyetlen elnök sem tenné meg. Az elnök tudta nélkül pedig ki más adhatna erre parancsot? Ezenkívül az USA légterében egy időben sok száz utassszállító gép van. Honnan tudná akárki, hogy melyiken vannak terroristák? Még egy idegen ország utasszállító gépét sem lövetné le egy amerikai elnök, nemhogy a sajátját, ha száz vagy kétszáz utas van a gépen.
Képzeletdús emberek azt állítják, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni támadást maguk az amerikaiak rendezték meg, azért volt olyan kevés ember az épületekben, máskor tízszer annyian szoktak ott tartózkodni. Tessék mondani: hol van az emberi rosszhiszeműség határa?
Olyan vád is elhangzott, hogy 1980 után Amerika adott el fegyvereket Szaddám Huszeinnek, aki ezt az Irán elleni háborúban használta fel. Lehet, hogy így van, ezt én nem tudom. De azt tudom, hogy a nemzetközi fegyverkereskedelem suba alatt folyik az egész világon, és 1990 előtt a fegyvereladásban élenjáró országok között szerepelt a volt Csehszlovákia és a volt Szovjetunió. Ezt a kereskedelmi forgalmat sehol sem hozzák nyilvánosságra, ezért lehet is találgatni, hogy ki mikor és kinek adott fegyvereket. Bizonyára még nem merítettem ki az emberek képzelőtehetségén alapuló vádakat, amelyek idehaza elhangzanak.
Dr. Koppány György
egyetemi tanár, Szeged

Pályázatok elutasítva
Lapjukban 2003. március 25-én megjelent a Házsongárdi rekviem című cikk, melyet Kő András írt. A Házsongárdi temetőről 2001-ben jelent meg második kiadásban az általunk szerkesztett térkép, 150 színes fotóval, Gaál György művelődéstörténész szakmai irányításával, lektorálásával és ismertetőjével. A kiadvány 2002-ben a Szép Magyar Térkép pályázaton második díjat nyert. Természetesen nem csak a térképen szereplő sírokról készült fotó, mintegy 550 neves személyiség szerepelt volna a Házsongárd Alapítvánnyal közösen szerkesztett albumban, melynek előállítására, nyomdai költségeire nincs fedezetünk. Gergelyné Tőkés Erzsébettel, a kolozsvári székhelyű Házsongárd Alapítvány igazgatójával közösen folytatjuk a megkezdett munkát, a kiegészítéseket, illetve dokumentáljuk a rombolásokat. A cikkben is említett Kuun Géza síremlékét – mely az egyik legművészibb síremlék volt a temetőben – megrongálták, meggyalázták. Előfordult, hogy mire két hét múlva mentünk ellenőrizni a sírok pontos bejelölését a térképen, egyik-másik történeti sírnak már csak hűlt helyét találtuk, román név díszelgett a helyén.
Igen nagyra becsülöm Tőkés Erzsébetnek a sírok megmentésére tett erőfeszítéseit. Ilyen távolságból csak úgy tudom segíteni, hogy az alapítványnak leadott térképek értékesítéséből befolyó összeg harminc százalékát ajánlom fel a gyerekekkel közösen végzett áldásos tevékenységéhez. 1999-ben részben pályázati összegből, részben hazai nyomdák összefogásával felújíttattuk Misztótfalusi Kis Miklós síremlékét. Ezt a tevékenységet folytatni kívántuk, Bölöni Farkas Sándor pusztuló síremlékére (le van törve a feje) beadott pályázatunkra azonban csak elutasítást kaptunk – „határon túli téma és helyszín” címszóval. Ugyanaz a pályázat, ugyanaz a kiírás, csak éppen másik kormány… Most a Házsongárd Alapítvánnyal közösen pályázunk, ezúttal a Nemzeti Panteon Alapítványhoz. Kíváncsian várom Györkei Jenő és Sághy Gyula Házsongárdi rekviem reprezentatív fotóalbumát, én már meg se próbáltam nyomdaköltségre pályázni, az elmúlt évben valamennyi erdélyi témájú pályázatomat elutasították (1999–2001 között hat sikeres és befejezett pályázatom volt ugyanebben a térségben).
Kiss Melitta
Semmelweis Egyetem, Budapest

Kirekesztők?
Szerény megfigyelésemet kívánom megosztani olvasótársaimmal. A kormánytagok, és egy csomó közéleti személyiség hajtókáján hónapok óta csillog és büszkélkedik az Igen feliratú kék EU-jelvény. Tudatva azt, ki hogyan fog szavazni az unióra. Nos, én egyáltalán nem az unióról akarok állást foglalni, csupán emlékeztetni mindenkit: bő egy évvel ezelőtt micsoda felháborodás volt baloldali körökben, mert egy polgári szervezet a kokárda viselésére szólított fel minden jóérzésű állampolgárt. Miután az elfajult kampányban hamarost kirekesztőnek bélyegezték viselőjét, durva atrocitásokra is sor került. Egy ismerősömet egyszerűen leköpték miatta a Batthyány téren, odaszólván: „Te rohadt fasiszta, vedd le a kokárdádat!” Ugyanazok, akik szerint kirekesztő volt a kokárda viselete, most saját jelvényükkel tüntetnek vélt igazuk mellett.
Szekeres László
Budapest

***
CZETŐ LÁSZLÓNÉ (Budapest): Új erkölcs uralkodik Magyarországon. Nem tudom, hogy ez már az EU-hoz igazított-e, vagy csupán Medgyessy szavahihetőségét tükrözi. Nevezett ugyanis „erkölcsi és anyagi” megbecsülést ígért a postai dolgozóknak. Kijelentette, hogy „elbocsátásokra nem kerül sor, nem kell sor kerüljön. Az, hogy nem vesznek fel a nyugdíjba menők helyett másokat, nem elbocsátás”. És most itt van az omlásveszély a postán is. Mivel a kormánytagok százszázalékos béremelése után nincs pénz, így az ígérettel ellentétben leépítés lesz a postások körében is. Az idén 3500 fő és a további három esztendőben még négyezer fő veheti a sátorfáját. Azon túl, hogy megrendül a bizalom (ha még van) a vezetők iránt, kíváncsi vagyok, hogy a jelenlegi létszámmal oly drága és kissé nívótlan postai munka milyen lesz 7500 fő nélkül? Vagy olcsóbb és gyorsabb lesz, ha küldeményünket magunk visszük el a címzetthez? És hol van a szakszervezet, mely állítólag a dolgozók érdekeit védi? Az elbocsátások után lesz-e még valaki, aki a szakszervezeti díjat kifizeti? Végül, de nem utolsósorban a jelenlegi vezetői létszám hány fővel fog csökkenni? Ilyen dolgozói létszámleépítésnél esetükben nem kell izgulni megélhetési nehézségük miatt…
*
DR. DENDÉLY BÉLÁNÉ (Verőce): A tanárok tekintélye egyre kisebb. Nem irigylem a mostani tanítókat! Nagyon kell vigyázni, meg ne sértse a gyereket egy esetleges óvatosan megfogalmazott korholással, ha az netán rugós kést, boxert, narkót is hoz a táskájában a mobiltelefonja mellé, mert a felháborodott szülő azzal, hogy a tanár akadályozza a gyerek személyi fejlődését, esetleg testi fenyítésben részesíti a tanárt. Tudok erre konkrét példát…A tanulásra se lehet erőltetni a gyereket. Minek a sok unalmas feladat, a számolásra ott a számológép, olvasni nem kell, elmond mindent a tévé. Írni meg minek? Van arra is gép, ha éppen muszáj. Most majd az osztályozás is elmarad. Nem idegesíti a gyereket. Mit, miből, mennyit tud, kit érdekel? A pénz, amit szerezni tud, az igen. De mit szólnak mindehhez a gyerekek? Aktív koromban, ha elfelejtettem mondani feleltetés után (szóbeli feleltetés volt, nem csak tesztlapok ikszelése és karikázás) a gyerek megkérdezte: Tanár néni, hányas? Igényelték az értékelést, első osztálytól kezve. Az osztályozásnak nevelő hatása is volt. Felelősségre, kötelességtudásra, lelkiismeretességre és öntudatfejlesztésre nevelt.