Hírombudsman

E rovat elődje, amely a szombati Magazinban jelentkezett Jobbsarok címmel, még 2001. novembere közepén jelentette be, hogy a magyar sajtóban egyedülálló vállalkozásba kezd. Minden hibát helyesbít. Nemcsak az itt közölt információk hitelének növelése érdekében, de azért is, hogy a példa ragadós legyen. Ez a rovat természetesen vállalja a Magazinban elkezdett gyakorlatot. A helyesbítés gyakorlata az itt megjelent hibákra is vonatkozik.
A példamutatás – mondani sem kell – nem lett ragadós, holott a helyesbítés a nyugati világ vezető lapjainál olyan gyakorlat, amely – bármilyen hihetetlenül hangozzék –, a lap presztízsét és az olvasóknak a lapban közölt adatokba vetett bizalmát növeli.
Az ugyanakkor bízvást elmondható, hogy a helyesbítésnek az a már szinte művészi foka, mint amit a brit baloldali Guardian ért el és gyakorol 1997 óta, még a civilizált világ legnagyobb lapjaiban is meglehetősen egyedi. 1997 egyébként igen jelentős volt a lap életében, mert annak nagy része volt az akkori konzervatív kormány bukásában, a konzervatív parlamenti képviselők olyan korrupciós ügyeinek feltárásában, amelyek messze, messze eltörpülnek a K&H Equities brókerbotránya mellett. Egyébként egy tory miniszter a Guardiant még fel is jelentette, hogy az megrágalmazta, miszerint a párizsi Ritzben nem fizette ki a szállodaszámláját. Rosszul tette: a bíróság Jonathan Aitkent hamis tanúvallomása miatt 1999-ben bebörtönözte. A Guardiant pedig a szakma 1997-ben és 1998-ban is az Év újságja kitüntetéssel jutalmazta. Jobboldali versenytársai is gratuláltak neki. Hogy itt egyáltalában lenne-e botrány abból, ha lapunk kiderítené, Medgyessy magánútján egyes számlákat a hivatalára hárít át, és hogy – amennyiben a miniszterelnök hamis tanúvallomást tenne – bebörtönözné-e, és hogy a balliberális lapok a tényfeltáró Magyar Nemzetet az Év napilapja kitüntetésre javasolnák-e, azt az olvasók képzelőerejére bízzuk.
De visszatérve 1997-hez. A Guardian ekkor nevezte ki Ian Mayest, azt a teljhatalommal felruházott „olvasók szerkesztőjét”, akinek elérhetősége, telefonszámával együtt a lap mindennapján a véleményoldalon olvasható, a naponta megjelenő helyesbítések társaságában. Amelyik – bármily furcsa – a lap egyik legjobban olvasott rovata lett. Alan Rusbridger, a lap főszerkesztője az „olvasók szerkesztőjével” olyan szerződést írt alá, hogy munkájába senki nem szólhat bele, és őt csak a lap köztiszteletben álló tulajdonosi trösztjének döntése alapján lehet elbocsátani. Rusbridger nem is tudta, milyen áldást hozott nemcsak az olvasók, de saját fejére is. Ugyanis az olvasók szerkesztője villámhárítóként vette le a nyakáról annak gondját és nyűgét, hogy naponta töltsön időt felháborodott telefonálókkal – parlamenti képviselőkkel, óvodaigazgatókkal, szakszervezeti funkcionáriusokkal –, akik azonnali helyreigazítást követelnek. Sőt, a Guardian jogi osztályán is meglepődtek, hogy milyen mértékben megkönnyebbült munkájuk, ugyanis a helyreigazítást követelők nagy része megelégedett a helyesbítéssel (amelynek jogosságáról természetesen az olvasók szerkesztője dönt), és nem rohant a bíróságra. Nem beszélve arról, hogy a bíróság már szüntetett meg eljárást, mert a helyreigazítást elegendőnek ítélte. De a lap újságírói is az olvasók szerkesztőjéhez fordulnak, és maguktól kérik a helyesbítést, ha rájöttek arra, hogy hibát követtek el. Sőt, a helyesbítések intézményesítésével a lapnál szinte csoda történt. 1997 óta egyetlen olvasója se fordult a brit sajtópanasz-bizottsághoz olyan üggyel, amelyet e bizottság jogosnak ítélt volna, és a lapot helyesbítésre kötelezte volna. (A sajtópanasz-bizottság durván a mi Országos Rádió és Televízió Testületünknek felel meg, azzal a különbséggel, hogy a brit bizottság hatásköre a teljes médiára kiterjed, és a jogi helyett inkább civilizatorikus hatalommal intézkedik.) Az olvasók pedig a lapban nem azért bíznak a korábbinál is jobban, mert az netán kevesebb hibát vétene, hanem azért, mert minden olyan hibát helyesbít, amelyet valaki észrevesz, és annak közzétételét az olvasók szerkesztője jogosnak tartja.
A lapon belüli „hírombudsman” hivatala és munkájának sikere olyannyira megtetszett a Guardian három, országos terjesztésű vetélytársának, hogy lemásolták az ötletet. E belső hírombudsmanok közül ketten tagjai lettek egy igen sajátos és nálunk feltétlenül elfogadásra javasolt hírombudsmanok szervezetének, amelynek tagjai nem csak britek. Feladatuk lényege: gondoskodni arról, hogy az újságírók felelősek legyenek azért, amit írnak.
Éppen tegnap, csütörtökön közölte a New York Times, az Egyesült Államok vezető liberális napilapja, hogy az újságban annak hitelét erősen megtépázott áltudósítások kiváltotta botrány nyomán felállított belső vizsgálóbizottság javasolta: nevezzenek ki egy ombusdmani jogkörű „nyilvánosságszerkesztőt”, aki az olvasókat képviseli. Ez a 151 éves múltra visszatekintő lap esetében igazi mérföldkő, ugyanis eddig a New York Times az olvasóknak nem engedett sok beleszólást működésébe. Ami igazán nem ártana a lapnak: talán emlékszünk rá, hogy mennyi hibától hemzsegő tudósítás jelent meg benne az Orbán-kormány idején, közöttük például az is, hogy a MIÉP a kormánykoalíció része. A valahogyan mindig az akkori ellenzéknek kedvező hibák helyesbítését a New York Times – erre is emlékszünk – szinte csak kivételes esetekben tette lehetővé. A Times eddig azt hitte, hogy a lapnál alkalmazott tényellenőrök sora ki tud szűrni csaknem minden hibát, és nincs szüksége arra az intézményre, ami nemcsak a Guardiannél és már egyre több brit lapnál, de mintegy három tucat amerikai lapnál is bevált.
Hogy Magyarországon mikor álmodhatunk egy nemzetközi hírombudsman testületről, arra csak Kristóf Attila híres mondatával lehetne válaszolni. (Én nem tudom…) Ennek nyilvánvalóan nem a Magyar Nemzet lenne a kerékkötője, ugyanis – és ezt nyugodtan le lehet szögezni – e lap szándékosan nem közöl hamis tényeket. Ellentétben versenytársaival, a nálunk balliberálisnak nevezett lapokkal, amelyeknek napi vezérlőelve az újság oly módon történő összeállítása, hogy az támogassa a jelenleg uralkodó koalíciót. Márpedig ez azt jelentené, hogy e lapoknak egy köztiszteletben álló nemzetközi hírombudsmani testület működése esetén meg kellene kettőzniük terjedelmüket, ugyanis a helyesbítés nagyjából annyi teret venne el, mint maga az újság.