Útinapló

Aki vidékről reggel nyolc óra, vagyis a helyi posta nyitása előtt indul Ferihegyre, annak kedvenc lapja elolvasására két lehetősége van. Vagy abban reménykedik, hogy a gépre előtte felmenő utasok hagynak belőle, vagy megvásárolja. A reptéren a Medgyessy-féle Magyarországon a Magyar Nemzet olvasóinak ez utóbbi ajánlatos, mert a kormány fennhatósága alatt álló repülőtéren és gépeken a Magyar Nemzetet gyakorlatilag nem terjesztik. Ferihegyen a nemrégiben ismét üzemelő 2A terminál azonban még külön meglepetéssel is szolgál. Nemcsak azzal, hogy parányi, de azzal is, hogy aki az útlevél-ellenőrzés előtt nem vásárol újságot, a kapuknál már nem tud. Smirnoff vodkát vagy Cartier karórát vehet, újságot nem. Ugyanis nincs hírlapárus.
Gyors helyzetfelmérő körséta az induló gépeknél. A négy országos lapból mindenhol csak a koalíciót támogató három kurzuslap várja az utasokat: a Népszabadság, a Magyar Hírlap és a Népszava. Sajtószabadság 2003. Így azután nem árt érdeklődni az okok iránt. Akár széles mosollyal egy kedves, húszas éveiben lévő, természetes szőkének tetsző malévos hölgynél: „Mióta a bolsik vannak kormányon, nincs Magyar Nemzet?” A széles mosoly viszonzódik: „Igen, amióta a bolsik vannak, nincs Magyar Nemzet.” „Majd 2006-tól lesz”, mondom. Válasz helyett kedvesen felfelé tartja hüvelykujját.
Egyébként a televíziós ismertségnek vannak árnyoldalai. Nem az persze, hogy valahogyan mindig a legrokonszenvesebb arcok tulajdonosai kívánnak kitartást és gratulálnak a bátorsághoz (vajon egy demokráciában miért kell bátorság cikkíráshoz?), hanem a mozgástér lassú beszűkülése. Mert hogyan lehet ismét elmenni abba a vendéglőbe, ahol „Öntől itt nem fogadunk el pénzt”? Kinek van képe ismét ott parkolni, ahol a parkolóőr nem hajlandó elfogadni a parkolási díjat? De hogy ekkora szeretet nagy ösztönző és nagy káröröm, az tagadhatatlan. A jelek szerint a gépen van protekciós Magyar Nemzet. London felé és Londonból jövet is előkerült egy féltve őrzött példány. Nyilván veszélyes áruról van szó. Nem véletlen, hogy sok lapárusnál már reggel 9 után nem kapható. Netán azért, mert „felforgató” cikkeket kíván a fejekbe csempészni. Arra a kérdésre, hogy miért nem rendelnek többet, az újságos válasza rendszerint: „Szólunk, csak nem jön.”
De vissza juhainkhoz, mondta volt Dandin mester. Megérkezik a Malév-ebéd, ami – nyugati utasszemmel – igazi koleszterinbomba. Kissé „cikis” a Malév-margarin (Rama) is. Minden más légitársaságnál ugyanis a vaj járja. A margarin globális imázsa: művi és olcsó. Hát ha még tudnák az utasok: nálunk minden licenc az eredeti „ócsított” változata.
A londoni Heathrow igazi felemás képet mutat. Az érkezők simán sétálnak ki, míg a British Airways dolgozóinak illegális sztrájkja miatt utastömegek rohamozzák a pultokat. Egyesek már a második napja. Az 1999-ben megindult Heathrow expressz Paddingtonig, a város szívéig 14 fontba kerül. A légkondicionált kocsikban a térelválasztó elemként használt plexin a BBC belföldi hírcsatornája szól nagyon, nagyon sok decibellel azon szint alatt, mint amit nálunk a posztkommunista balliberális harsányság meghonosított. Az Egyesült Királyságban és szerte a civilizált világban viszont tudják: silence is class, vagyis a csönd elegancia. A harsányság genealógiája Rákositól egyenes vonalú leágazás Medgyessyig: az ötvenes évekbeli magyar falvak közhangszóróinak működtetői alapozták meg az üvöltésnek azt a kultúráját, ami az előző ORTT-rezsim idején a súlyosan adós, de érthetetlenül meghoszszabbított engedélyű Sláger Rádióban és társaiban folytatódik.
A baloldali Manchester Guardianként indult mai Guardian napilap csodálatra méltó intézmény. Nem csupán önmagában véve, hanem – ami igazán nem megvetendő – Londonnak azon a területén fekszik, a Farringdon és a King’s Cross földalatti-állomások között, ahol az egy négyzetkilométerre eső vendéglők száma a legnagyobb. Ez ténylegesen egymásba érő éttermeket, falatozókat, betérőket, kifőzdéket, bárokat, kocsmákat jelent. Ami persze nem jelenti azt, hogy a Guardian szerkesztősége egyfajta „caviar gauche” (kaviárfaló balos) újságírókból állna. Messze nem. Sokkal inkább olyanokból, akik szíve emberiességből dobog a globalizmus kisemmizettjeiért, akiknél királyságszerte keményebben kevesen támadják ma, főként David Kelly öngyilkossága után Tony Blairt, a munkáspárti miniszterelnököt, amiért a jelek szerint kormánya feltupírozta az iraki háború előtt a „45 percen belül bevethető” iraki tömegpusztító fegyverekre vonatkozó „bizonyítékokat”. Mintegy másfél ezer ember dolgozik a Guardiannél és vasárnapi kiadásánál, az Observernél. Ebből úgy ötszázan fix állású újságírók. Könnyű nekik: ha kell, akár nyolc emberüket is „rászabadíthatják” egy sztorira. Filozófiájuk hosszú távú. Ők talán Nagy-Britannia egyetlen napilapja, amelynek teljes anyaga elérhető az interneten. Hogy gazdaságilag bejön-e az üzlet?
Peter Preston, a Guardian korábbi főszerkesztője szerint ezt ma még nem tudni. Mindenesetre az iraki háború kirobbanása óta lapjukra naponta mintegy százmillióan (!) klikkelnek világszerte. Elsősorban az Egyesült Államokban, ahol az amerikaiak a Guardianhez fordultak, ha meg akarták tudni, mi is történik valójában Um Kasszar és Kirkuk között. Annyi biztos: a nyitott internetes politikának máris megértek bizonyos gyümölcsei. Míg korábban amerikai politikusok és törvényhozók nem igazán siettek interjút adni a lap ottani tudósítóinak, ma már boldogan teszik, hiszen tudják, választóik közül sokan olvassák a brit lapot az interneten.
A Guardian napi 70-100 oldalon jelenik meg. Olvasótáborának nagy része tehetős menedzser és – természetesen – főként az az értelmiségi, akinek „van lelkiismerete”. Napi mellékletüket, a G2-t fiatal gárda állítja össze, szinte függetlenül az anyalaptól. Büszkén mondják: míg a többi országos politikai napilap veszít olvasótáborából, a Guardiannek még újabb olvasókat is sikerül toboroznia. A Guardian adja ki a hártyapapírra nyomtatott globális hetilapot is, amely a Guardian, a francia Le Monde és az amerikai Washington Post legjobb cikkeinek gyűjteménye. És ők a kiadói a legsikeresebb francia havilap, a globalizmusellenes Le Monde diplomatique brit változatának.
Londonban egyébként új trend bontakozik ki. A „gastropuboké”. Ezek olyan pubok – kocsmák –, amelyek az egyszerű ételkínálatról álltak át az igényes konyhára. A Guardian-épület sarkától 10 méterre lévő, e trendet bevezető Eagleben, London első gasztronómiai kocsmájában lassul le az evés és ivás annak a csodának a hallatán, hogy a magyar jobboldal nézetei szinte tökéletesen megegyeznek az övéikkel. Nem akarják elhinni, hogy a „mi„ „balliberálisaink” valójában neoliberálisok, teljes lendülettel támogatják a globalizmust, annak intézményeit és Busht. De ez már egy új történet.