Akik Magyarországot ellopták

J O B B S Z E M L E

George Monbiot, a Guardian című baloldali brit lap egyik legharapósabb újságírója, számos, nemzetközi sikert aratott könyv szerzője (legújabb könyve a hetekben jelent meg Londonban, Mérgezett nyilak és a senki földje címen), az alternatív Znet Magazin (mottója: Az ellenállás szelleme él) legújabb számában megjelent kommentárja türelmetlen kifakadás a Nemzetközi Valutaalap ellen. Meddig kell még a kétely jóindulatával nézni azokat, akik a globális gazdaságot irányítják? – kérdezi. A Nemzetközi Valutaalap oly sokszor követte el ugyanazt a „hibát”, hogy az egyetlen elfogadható magyarázat magatartására: a katasztrófát művi úton akarja létrehozni.

Joseph Stiglitz, a Világbank volt főközgazdásza már jól dokumentálta (lásd magyarul is megjelent könyvét), hogy a valutaalap miként „vezényelte le” a válságok sorát Thaiföldön, Dél-Koreában, Oroszországban és Argentínában. Eddig azonban nem jelent meg átfogó mű arról, hogy mindez miként történt Kelet-Európában. Nagy Pongrác közgazdásznak a budapesti Akadémiai Kiadónál az idén, angolul megjelent könyve első ízben mutat be erre példát, mégpedig hazánkét.

A kommunista gazdaság kiúttalansága láttán, a nyolcvanas években mindenki úgy látta, hogy új gazdasági rendszerre van szükség. A rendszerváltás után az átalakulás hajnalán számos lehetőség nyílt Magyarország előtt. De mielőtt bárki mérlegelte volna az opciókat, Magyarország naiv és a Nyugatban bízó új kormányát a nyugati hatalmak meggyőzték: nincs más alternatívája, mint az, hogy az IMF-hez fordul.

Hacsak egy ország gazdaságpolitikáját az alap nem hagyja jóvá, írja Monbiot, nem tehet szert külföldi tőkére. A posztkommunista Magyarországnak egyetlen célra kellett külföldi tőke: hatalmas külső adósságának visszafizetésére. Kérhette volna, mint sok más ország tette, hogy adósságának egy részét elengedjék, de az IMF azt állította, ha Magyarország ezt meglépné, elriasztaná a külföldi befektetőket. Talán emlékszünk rá, hogy már akkor Lengyel László, Petschnig Mária Zita, a 168 Óra című akkori rádióműsor, valamint a balliberális lapok, akik és amelyek később oly lelkesen helyeseltek mindenfajta, szintén az alap által javasolt nadrágszíj-megszorításnak, hadjáratot folytattak az ellen, hogy Magyarország adóssága részbeni elengedését kérje, mégpedig olyan vehemenciával, mintha az alap itteni ügynökei lennének.

Az IMF csak egyfajta szabályrendszert tűrt meg. Ez abból állt, hogy a kormánynak korlátoznia kell a rendelkezésre álló pénz és hitel mennyiségét, szélesre kell tárnia kapuit a külföldi tőke előtt, magánosítani kell az állami vagyont és a közkiadásokat meg kell kurtítania. Ezeket a követelményeit azzal támasztotta alá, hogy meggyőzte a posztkommunista kormányokat: kezelhetetlen adósságtól és száguldó inflációtól szenvednek. 1990-ben az alap közölte Budapesttel, hogy inflációs válsággal néz szembe. 1989-ben az árak 17 százalékkal növekedtek. Az igazság az, hogy ezt az emelkedést nem az infláció okozta (vagyis az, hogy a kereslet túllépte a kínálatot), hanem főként a gazdaságpolitikai változások, mint például az áfa bevezetése és az állami támogatások megszüntetése. Az IMF úgy tett, mintha az infláció fő oka a túlzott kereslet lett volna. Ennek ellenszereként azt javasolta, hogy korlátozzák azt a pénzmennyiséget, amelyet a bankok kölcsönöznek. Így 1990 és 1996 között a Nemzeti Bank biztosította azt, hogy a vállalkozásoknak csupán a fele hitel álljon rendelkezésre. Ennek azonnali és megjósolható hatása az lett, hogy a kamatláb magasra szökött, mégpedig 50 százalékra, és Magyarország-szerte vállalkozások szűntek meg. Munkásokat bocsátottak el, fizetéseket csökkentettek és a kereslet meredeken zuhant. „Az IMF – idézi Nagy Pongrácot Monbiot – a magyar gazdaságot mesterségesen békeidejének legnagyobb depressziójába kergette.” 1990 és 1993 között a magyar GDP 18 százalékkal csökkent. Az IMF-kúra nemhogy meggyógyította az inflációt, hanem előidézte. 1993 és 1996 között az árak 130 százalékkal növekedtek. Nem a kereslet növekedése miatt, hanem egyszerűen azért, mert a kereslet nem esett olyan gyorsan, mint a kínálat. De az IMF ismét úgy kezelte ezt az új problémát, mintha azt a nekiszaladt kereslet okozta volna. Ragaszkodott a további gazdasági megszorításokhoz, ami Magyarországot érthetően még mélyebb depresszióba kergette.

Az IMF ugyanakkor Budapesttől azt követelte, hogy adósságterhei visszafizetésére szinte minden lehetséges közkiadást csökkentsen és minden fellelhető vagyonát privatizálja. Teljes gazdasági szektorokat adtak el gyorsan és olcsón azzal az eredménnyel, hogy a külföldi cégek egyeduralkodók lettek a piacon. Ezután Magyarországot arra kényszerítették, hogy a világ egyik legregresszívebb adópolitikáját vezesse be: a kormány jövedelmének 43 százaléka a fogyasztásra kimért adókból folyt be, de csak 20 százalék jövedelemadókból és 14 százalék a vállalkozókra kivetett adókból. Mindezt teljes titokban hajtották végre, miközben úgy állították be, mintha az nem az alap titkos szerződésben rögzített diktátuma, hanem kormányzati akarat lett volna. Másfél millióan veszítették el munkájukat. A foglalkoztatottak jövedelme 24, a nyugdíjasoké 31 százalékkal csökkent. A bűnözés 166 százalékkal nőtt 1989 és 1998 között. Ezt nevezték a kapitalizmus győzelmének.

Érdekes módon azok az országok, amelyek nem hajlandók az IMF keserű piruláját lenyelni, mint Malajzia és Kína, prosperálnak. Amelyek lenyelik, garantáltan súlyos betegekké válnak. De ha ez már ennyiszer megtörtént, miért ismétli meg az IMF a rossz orvosság ajánlását? Ennek csak egyetlen magyarázata lehet: az IMF programjai a nyugati pénzügyi közösség érdekeit és ideológiáját szolgálják.

A szerző végül a dél-afrikai egyházi vezető, Desmond Tutu szavaival példázza a történetet: „Amikor a misszionáriusok Afrikába jöttek, bibliájuk volt, nekünk földünk. Azt mondták: csukjuk be a szemünket és imádkozzunk. Mire kinyitottuk, a biblia a miénk lett, a föld az övék.” A magyaroknak átnyújtották a neoliberális gazdasági ortodoxia bibliáját. A valutaalap pedig a magyarok szemére tette a kezét. Mire kinyitották, a magyar gazdaság külföldi bankok és a külföldi tőkéé lett, a strukturális munkanélküliség pedig képlékeny és kétségbeesett munkaerőt hozott létre. A valutaalap itt is ellopott egy egész nemzetet.