Nicolas Sarkozy

Kissé érthetetlen, hogy az a magyar közélet nem tanúsít semmilyen érdeklődést Nicolas Sarkozy iránt, amelyik tűzbe jön akkor is, ha Timbuktuban fedez fel akár egy harmadik generációs hazánkfiát. Hogy a teljes itteni közöny éppen azt a briliáns francia politikust sújtsa, aki ma Franciaország belügyminisztere, és egyszer akár Franciaország miniszterelnöke is lehet, az már az érthetetlenségen is túlmegy. Az érdektelenség vonatkozik a balliberális és a jobboldali sajtóra is, de az előbbinél egy fokkal jobban megmagyarázható. Ugyanis Sarkozy nem az ő emberük: pontosan annak az ellenkezőjét teszi Párizsban, mint amivel itt Bárándy Péter és a Lamperth–Salgó páros próbálkozik. Ha feltételezzük, hogy az utóbbiaknak is ugyanaz a célja, mint Sarkozynek, vagyis a bűnözés visszaszorítása, akkor a francia belügyminiszter keménykezű politikájával nehéz vitatkozni, elsősorban azért, mert a sikerrel felesleges vitát folytatni. Sarkozy nem akarja megérteni a bűnelkövetőket, hanem a büntetéssel és az ellenük való fellépés szigorával ért el látványos sikereket, amelyekből jobboldali kormánya profitál. Ugyanis a szavazók elsöprő többsége szereti a rendet és a biztonságot. Ha megteremtik, azt a következő választásoknál szavazatokkal honorálja. A budapesti kormány ebből a szempontból is irracionálisan viselkedik, hiszen a szabad demokrata filozófia teljes követésével, vagyis a bűnözők jogainak növelésével és az ítéletek enyhítésével szavazatokat veszít. Vagyis Medgyessynek fontosabb az, hogy a tetőtől talpig SZDSZ-es gondolkodású Bárándy és az SZDSZ komfortérzetéért cserébe saját hatalmát ássa alá.
Franciaországban a polgárok biztonsága növekszik, Magyarországon csökken. A trendet tapasztalva önkéntelenül is felvetődne egy számunkra előnyös csere: nem lenne rossz üzlet Bárándyt Párizsba küldeni, Sarkozyt pedig meghívni miniszternek. Bár ennek a gondolati játéknak első akadálya nyilván a gall fogadókészség hiánya lenne.
A Sarkozy iránt eddig mutatott hazai közöny falát talán sikerül áttörni egy olyan, Franciaországban az idén megjelent könyv ismertetésével, amely Sarkozyről szól. Szerzője Aymeric Mantoux. Címe: Nicolas Sarkozy – a hatalom ösztöne.
Mivel feltételezhető, hogy a magyar olvasót leginkább Sarkozy családi háttere érdekli, idézzünk Mantoux kötete ezzel foglalkozó részéből, amelyből megtudhatjuk, hogy a kommunisták elől egy fillér nélkül Magyarországról elmenekülő, jó vágású arisztokrata, Nagy Bocsa-Sárközy Pál 1948-ban érkezett Párizsba, ahol, egy évre rá, találkozik a nagyon csinos Andreával, későbbi feleségével. A találkozásból szerelem, majd házasság, a házasságból pedig három fiú lett, akik közül a legfiatalabb Nicolas, a jelenlegi francia belügyminiszter.
Nicolas apja hatalmas kastélyban nőtt fel Magyarországon. Nagybirtokos szülei Svájcba küldték iskolába. Ennek az életnek a II. világháború vetett véget. A család egy része az orosz invázió elől Ausztriába menekült. Az apa 1946-ban visszatért Magyarországra. A család javait elkobozták. A családi kastélyt szétrombolták. Semmijük sem maradt. Miután Nagy Bocsa-Sárközy Pál nem akarta, hogy Szibériába deportálják, Németországba menekült. Sárközy ezt követően idegenlégiósnak csapott fel, ahol a hosszú nevekkel nem sokat bíbelődő írnok nevét Pal Sarkozyként jegyezte be. Amikor leszerelt a légióból, Párizsba ment. Első éjszakáját a Diadalív alatt töltötte.
Pál és Andrea házassága hamar szétbomlott. Az anya egyedül nevelte gyermekeit, miközben visszatért tanulmányaihoz, elvégezte a jogot, majd ügyvédként dolgozott. A fiúk nagyon szerették anyai nagyapjukat, aki nem gyakorló gaulle-istaként jobboldali volt. A gyerekeket édesanyjuk minden évben elvitte a francia nemzeti ünnep alkalmából rendezett katonai díszszemlére.
A Sarkozy gyerekek Párizs legelőkelőbb, legdrágább iskolájába jártak. Nicolas a két kitűnő tanuló bátyjától eltérően csupán közepes eredményeket ért el egészen az érettségiig, majd utána beleszeretett a politikába. Szeretett futni, lovagolni, táncolni. És rajongott Johnny Hallydayért.
Sarkozy 1973-ban csatlakozott az ifjú gaulle-isták mozgalmához, majd belépett a gaulle-ista pártba, és annak szorgalmas aktivistájává vált a család lakóhelyén, Párizs elegáns elővárosában, Neuillyben. A gaulle-ista nehézsúlyúak, elsősorban és elsőként Charles Pasqua, ekkor vették őt észre, majd Chirac látókörébe is bekerült. Jacques Chirac, Franciaország elnöke egy alkalommal két perc beszédidőt adott Sarkozynek. Sarkozy a kettő helyett húsz perces beszédet mondott az utcai gyűlés résztvevőinek. A színpad mögött álló gaulle-ista képviselők, az Elzászt képviselő Robert Grossmann és Achille Peretti, Neuilly polgármestere, büszkén mosolyogtak, egymást kezét rázva a fantasztikus szónoki képességről árulkodó beszéd hallatán. „Sarko” beérkezett.
1976 újabb mérföldköve lett Sarkozy életének. 21 éves korában megválasztották pártja, az UDR neuillyi részlege elnökének.
Közben elvégezte a jogot, majd anyja ügyvédi irodájában dolgozott, újságírói ambícióit melegen tartva. 1980-ban felvették a Politikatudományok Intézetébe, ahol politológiai végzettséget szerzett.
Mantoux szerint Sarkozy a családja révén nagy szeretettel ragaszkodott Magyarországhoz is, ahol többször is járt.
De ugorjunk.
A könyv epilógusában azt olvashatjuk, hogy Sarkozy sikeresen vette első évét a Francia Köztársaság belügyminisztereként. Karrierjével még az ellenségei csodálatát is megnyerte. Mára már, írja Mantoux Sarkozy eredményeire utalva, szinte azt mondhatjuk, hogy „mindenki sarkozysta lett”. Sarkozy egyszerre arcátlan, ügyes és emberi. (Innen nézve felsóhajtva megkérdezhetnénk, vajon mi lett volna Lamperth Mónikából, ha Sarkozy papa marad Magyarországon és Lamperthék vándorolnak ki Franciaországba. De hát ez a cikk nem burleszk.)
Aki egyébként Sarkozyről még többet akar megtudni, e könyvön kívül ajánljuk Anita Hausser, a francia tévés újságírónő Sarkozy: egy ambíció pályája című, szintén az idén megjelent könyvét, valamint magának Sarkozynek 1995-ös, igen sok életrajzi elemet tartalmazó kötetét, amely A szenvedély végén az egyensúly címen az Albin Michel kiadónál jelent meg.