Kétmillió halott Szudánban

Szerdán az ENSZ Világélelmezési Programja kétségbeesett kérést intézett a világhoz, hogy segítsenek meg több tízezer éhezőt, akik Szudánból menekülnek a szomszédos Csádba. Az újabb menekülthullám 95 ezer embert sodort magával. A világszervezet mintegy ötszáz tonna élelmiszert oszt szét 14 ezer menekültnek, míg a francia Határok Nélküli Orvosok nevű szervezet a szoptatós anyákat és a gyerekeket vette gondozásba. A hatalmas közép-afrikai országban az elmúlt évtizedben mintegy kétmillió szudánit öltek meg, és négymillió vált földönfutóvá. Hogy a világsajtó miért nem érzékeny ilyen méretű katasztrófára? Ki tudja? Talán nincs elég dél-szudáni szerkesztő és újságíró a médiában…
Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is történik Szudánban. Vannak, akik szerint a konfliktus lényege az arabul beszélő, iszlám vallású észak harca az afrikai dél ellen, ahol elsősorban keresztények és a hagyományos, afrikai vallásokat követők élnek. Vagyis a muzulmán, központosító khartumi kormány visel hadat a függetlenségért harcoló dél ellen. A képet azonban árnyalja, hogy például a sokat szenvedett núbák nem délen, hanem Közép-Szudánban élnek, és közülük sokan mozlimok. Ezenkívül a kormánynak az igen sikeres „oszd meg, hogy elpusztítsd” stratégiája jegyében sikerült megosztania dél-szudáni törzseket, mint például a dinkákat és a nuereket, akik egymást ölik. A helyzetet jól ismerők azonban egyben megegyeznek: a szudáni katasztrófa előidézője Omar el-Basír kormánya, amely a katonatiszt kormányfő 1989-es puccsával került hatalomra.
A kormány zsoldjában álló milicisták házakat gyújtanak fel, kifosztják a lakosságot, erőszakot követnek el nőkön, és gyilkolnak. Mindezt büntetlenül. A kormány szemet huny a rabszolgaszedési akciók fölött is. A déli falvakban és Núba hegyeiben portyázó arab törzsi milicisták rabszolgáknak viszik el a helyieket.
A szudáni kormány a mesterségesen előidézett éhínség fegyverét is bevetette. Elpusztítja a vetést és az állatokat, nem kímélve a nemzetközi segélyszervezetek készletraktárait sem. Az élelmiszer elpusztítását célzó stratégia következtében a núbákat (akikről a nemrégiben elhunyt Leni Riefenstahl világsikert aratott egyik fotóalbuma is szól) megtizedelte az éhhalál. A „sikeresnek” bizonyult taktikát 1998-ban a dinkákon is kipróbálták, amelynek eredményeként több tízezer dinka halt éhen.
1999 óta a népirtást új tényező súlyosbította. A szudáni kormány ekkor kezdett több száz millió dollárt keresni olajexportból, amit részben nyugati olajtársaságok tettek lehetővé. Több pénzen pedig hatékonyabban lehet embert irtani. A kormány célja: a dinkák és a nuerek teljes kiirtása, mert földjükön olaj van. A becslések szerint a készlet nagysága nyolcmilliárd hordó. Az Amnesty International nevű londoni emberjogi szervezet a szudáni népirtást „Az olaj emberi ára” című jelentésében dokumentálta.
A helyszínen megfordultak szerint Szudánban valódi holokauszt megy végbe, és a rabszolgasors maga az életre kelt Schindler listája.
Az amerikai menekültügyi bizottság szerint Szudánban az áldozatok száma nagyobb, mint a boszniai, koszovói, afganisztáni, csecsenföldi, szomáliai és algériai áldozatok együttes száma. Szudánban él a világ legnagyobb, otthonából, földjéről elkergetett tömege. Négymillió belső „emigránsról” és félmillió menekültről szól a statisztika.
Az Egyesült Államok, amely újabban az iraki háború megindítását az elfogott diktátor uralmának embertelen természetével indokolta, holott annak lényegesen kevesebb áldozata volt, mint a khartumi kormánynak, eddig nem sokat tett a népirtás megállításáért. Annyi igaz, hogy a múlt hónap 16-án Richard Boucher, az amerikai külügyminisztérium szóvivője kijelentette: „Az Egyesült Államokat mély aggodalommal tölti el Szudán Darfur tartományában a gyorsan romló humanitárius és biztonsági helyzet. Darfurban a helyi ellenzéki csoportok, a szudáni hadsereg és a vele szövetséges félkatonai alakultak közötti ellenségeskedés miatt a nem kormányzati szervezeteknek és az ENSZ-nek meg kellett kurtítania humanitárius segélyprogramjait”.
Boucher decemberi nyilatkozata is mutatja, hogy a tavaly szeptember 25-én a szudáni kormány és a „lázadó” Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom/Hadsereg (SPLA) előzetes megállapodása nyomán szárba szökött remény rövid életű volt. A helyzet nemcsak Darfurban, de a Núba-hegyekben, Abiei tartományban és a Kék-Nílus déli folyása mentén is romlott.
A svájci Nemzetközi Keresztény Szolidaritás egyik amerikai tagja ezeket a kétségbeesett sorokat vetette papírra, miután visszatért Szudánból: „E távoli országban olyan borzalmak történnek, amelyek kivételesek… Az oroszországi, a németországi, az ugandai, az angolai, a ruandai, a kambodzsai és oly sok más holokausztot ismét felül kell vizsgálni azért, hogy behelyezzük őket azon értékrendünkbe, hogy mi fogadható el, és mi vizsgálandó meg újra e világon. Az emberiségnek minimális viselkedési normákat kell megszabnunk, és ezeket mindenütt azonos módon kell betartatnunk. Míg a népirtást és a rabszolgaságot az Egyesült Nemzetek Szervezete globális bűnként határozta meg, a világ vezetői válogatnak abban, hogy mely népirtásokkal foglalkozzanak… A szudániak fájdalmukban segítségért kiáltanak, és a jóakaratú emberek világszerte válaszolnak…”
Egy orvosnő pedig így emlékezik arról, hogy mit látott egy faluban: „Egy gyönyörű fiatal lánynak a nyakán hatalmas sebet láttam. Megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Csendben mesélte, hogy elvágták a torkát. Hat évvel ezelőtt, 16 éves korában fogták el. A melléig lefutó vágást akkor kapta, amikor elfogása ellen védekezett. Arra nem tudott válaszolni, hogy miként élte túl a sebet. A válasz egyébként egyszerű. Sokan nem élik túl. Vannak, akik igen. Ágyasnak vitték el. Ura házának verandáján kellett aludnia. Majd a féltékeny feleség eladta… Egy nyolcéves fiút is rabszolgavadászok fogtak el. Húga az úton összerogyott. A rabszolga-kereskedők levágták a fejét, és ráparancsoltak a kisfiúra, hogy vigye a levágott fejet. Öt napon át vitte. A forróságban a fej már mállott és bűzlött. Ekkor a rabszolgavadászok ráparancsoltak, hogy égesse el.”
Egy ország kiemelkedő humanitárius tettel hatalmas jóindulattőkére tehet szert a világon, amely minden szinten kamatozik. Ha a magyar kormány az amúgy is kétséges Baumgartner-projektben elásandó pénzt a szudáni menekültek megsegítésére fordítaná, a megtérülés jóval nagyobb lenne, mint amit a Gyurcsány-projekt ígér.