Kiút: regionalitás?

Globális bombát dobott a globalizmusra Horst Afheldt, akinek Az elszegényítő gazdaság – a szociális államtól a kettéhasadt társadalomig szóló könyve mintegy két hónapja jelent meg a müncheni Antje Kunstmann kiadónál. Az antiglobalizációs könyvekkel lassan már könyvtárat lehet megtölteni. Közös jellemzőjük, hogy a mai világgazdasági rendszert alapjaiban bírálják annak káros következményei miatt, és azt tarthatatlannak nevezik. Viszont adósak maradnak a megoldás körvonalazásával. Éppen ez az, ami Afheldt könyvét kiemeli az antiglobalista kötetek közül.
Horst Afheldt 1960-tól 1970-ig a Német Tudósok Szövetségének ügyvezetője volt. Ezt követően békepolitikai, ökológiai és gazdasági alapkérdésekkel foglalkozott a München melletti Starnbergben, a tudományos világ életfeltételeinek kutatásával foglalkozó Max Planck Intézetben. Számos tanulmánya jelent meg a szociális államról, a biztonsági és békepolitikáról. A Hamburgban élő szerző eddigi legnagyobb sikerét az 1994-ben megjelent Jólét senkinek? A piacgazdaság elereszti gyermekei kezét címmel megjelent könyvével aratta.
Mostani könyve kissé a Koestlert is oly erősen foglalkoztató „ahá!”-effektust váltja ki bennünk: mintha valaki becsavarna egy erős körtét, és az addig koromsötét szobát vakító fény árasztaná el. Nem is értjük, hogy eddig mit nem értettünk. Beleértve a neoliberális, fundamentalista, laissez faire világgazdasági rendszer totális csődjét, katasztrofális irányát az élet minden területén. (Aki például a káros kibocsátás előidézte üvegházi hatást kicsinyli, tegye fel magának a kérdést, hogy 2003 karácsonyán miért nem volt hó Stockholmban, de a szibériai Novoszibirszkben sem?)
A globalizáció negatív tendenciáját Afheldt a könyvhöz tartozó színes könyvjelzőjén foglalja össze, három egyszerű grafikonnal. Az első grafikon azt ábrázolja, hogy a növekedés gyümölcseit mind egyenlőtlenebbül osztják el. A példa a Német Szövetségi Köztársaság. A grafikonon négy görbét látunk. Az egyik a vállalatoktól és a javakból származó nettó bevételek összegét, a másik a hazai terméket mutatja reálértéken, a harmadik az átlagos havi bruttó jövedelmet foglalkoztatottanként, a negyedik pedig az átlagos havi nettó jövedelmet mutatja foglalkoztatottanként egy 1950-től 2000-ig terjedő, fél évszázados időskálán. A viszonyítási év 1950. A vörössel berajzolt első görbe az „égig” emelkedik. Fél évszázad alatt ez az érték a tizenkétszeresére nőtt. A második, tehát a hazai termék már szerényebben: ott hétszeres az emelkedés. A harmadik esetben a növekedés alig valamivel a négyszeres fölött van, míg a negyediknél háromszoros. De ez a történetnek csak az egyik része, ugyanis a hetvenes évektől – vagyis a legújabb kori globalizációs folyamatok kezdetétől – döbbenetes változást vehetünk észre. Míg 1970-ig a négy görbe emelkedésének ritmusa nagyjából azonos és mintegy összefogott nyalábban, biztos dinamikát mutatva emelkedik, addig a globalizációs folyamatok megkezdése után a vörös görbe felszökik, míg a bennünket, „kisembereket” leginkább érdeklő negyedik, zöld görbe először stagnál, majd 1992-től csökken! Magyarul: amíg a vállalati és egyéb vagyonból származó jövedelmek felfelé nyargalnak, a mi zsebünkben egyre kevesebb pénz marad.
A második grafikon már az egész világot vizsgálja, vagyis a világ régiói egymáshoz képest mutatott egyenlőtlenségének alakulását. Az „alakulás” nagyon udvarias szó. Ugyanis a valóságban a grafikonból kiderül: a világon az egyenlőtlenség vadul növekedik a nyertesek és a vesztesek között.
Afheldt azt mutatja be, hogy öt régióban – USA, Nyugat-Európa, Latin-Amerika, Ázsia, Afrika és az egész világ – szintén fél évszázad alatt miként alakult az emberek helyzete az 1990-es dollárszintet figyelembe véve. A legjobban az Egyesült Államok járt, amelyet Nyugat-Európa követ. Majdnem egyenlően alakult Latin-Amerika és az egész világ egy főre jutó jövedelmi helyzete. Ázsiáé némileg javult, míg Afrikáé gyakorlatilag 1950-től kezdve ugyanazon a szinten maradt. De amíg Afrika, a világ legszegényebb régiója, és az Egyesült Államok, a világ leggazdagabb régiója között 1950-ben a szorzószám tízszeres volt, addig mára ez harmincszorosára nőtt. Vagyis kiderül azon globalisták álságossága, akik a globális folyamatokat bírálóknak azt vágják a fejükhöz: „a korlátlan szabadkereskedelem és a korlátlan verseny megfékezésével nyilván azt akarjátok elérni, hogy a legszegényebbek nyomora növekedjen”, hiszen pontosan a globális folyamatok idején növekedett a leginkább a régiók közötti különbség és lettek a szegényekből még inkább szegények.
E két grafikon látható a széles könyvjelző egyik oldalán. A hátoldalon ezzel szemben egyetlen, oszlopos grafikont találunk, amely az egész világ nemzeti termékét mutatja a világ lakosságára kivetítve, a fejenkénti állapotot. A Krisztus után 500-ban kezdődő oszlopok azt mutatják, hogy az egy főre jutó érték a legerősebben 1950 és 1973 között növekedett, majd pedig e növekedés üteme 1973 és 1998 között több mint felére csökkent. Vagyis a globalizáció nemhogy javított volna a helyzeten, de erősen rontott. Afheldt szavaival: „a liberális gazdaság így tehát a világgazdaság növekedésére nem kielégítő hatékonyságú.” A neoliberális gazdaságnak egyre kevésbé lesz szüksége alkalmazottakra, munkaerőre, és a megmaradt munkaerő árát is egyre inkább igyekszik leszorítani. Márpedig ha az adatok azt mutatják egy betegről – a beteg gazdaságról –, hogy mintegy húsz év alatt a kapott gyógyszerek ellenére egyre rosszabbul van, akkor igazán ideje megkérdezni, vajon megfelelő-e az adagolt medicina? Afhledt egyértelmű válasza: nem. A gyógyulást pedig, írja, nem a rossz tendenciákat erősítő gyógyszeradagok növelésében kell keresni, hanem pontosan a rosszat okozó tendenciák visszafordításában. A foglalkoztatottak adói csökkentésében, a vállalati adók növelésében és a behozatali vámok drasztikus emelésében keresendők. Amit gazdasági régiók – mint például az Európai Unió – tudnak csak megtenni, ellenállhatatlan erejűnek tűnő érvekkel támasztva alá javaslatát. Nem véletlen, hogy a Nemzetközi Valutaalap receptjének éppen mindenben az ellenkezőjét tevő Kína és India gazdasága fejlődik a leggyorsabban, írja Afhledt, akinek javaslatáról nálunk is érdemes lenne legalább vitát kezdeni.