Szardínia és Medgyessy

J O B B S Z E M L E

Meghökkentő, de tény: a Medgyessy-érát a szardíniák is megérzik. Pontosabban fogyasztói. 1. sz. tény: az Orbán-kormány idején a nagy áruházláncokban még kapható volt portugál, norvég és marokkói szardínia. A szardínia egyszerű étel, de, mint az élet minden területén, ennek is megvan a maga hierarchiája.
A portugál vizekben fogják a legjobb szardíniát, amit a norvég és a marokkói szardínia követ. Ma e szardíniák nyomtalanul eltűntek a hazai polcokról. 2. sz. tény: mára maradt a gyenge minőségű lengyel, horvát, thai és a hasonlóan másod- vagy harmadosztályú szardínia. Hogy miért tűntek el a jobb szardíniafajták, amelyek változatlanul ott találhatók a világ legtöbb országában az élelmiszerüzletekben?
Mielőtt a magyarázat nyomába erednénk, még egy példa. Nagyjából a Medgyessy-kormány hivatalba lépésével egy időben egy kisvárosi Spar nyitotta meg kapuit. A Lajtán túli, hasonló méretű társaihoz viszonyítva erősen korlátozott kínálattal. Mára már a korlátozott kínálatot is olyannyira korlátozták, hogy e Spar csak „alapdolgokat” árul.
Ha feltételezzük azt, hogy az élelmiszert forgalmazó láncok piaci racionalitást követnek – és miért ne feltételezzük? –, nyilván nem önmagukat kívánják megfosztani attól, hogy áruválasztékuk éppoly széles legyen, mint akár anyaországukban, akár azon országokban, ahol külföldi egységeiket működtetik. Vagyis az ok minden bizonnyal a fogyasztókban keresendő. Akiknek egyre kevesebb az élelmiszerre költhető pénzük. Mert azt elviszi a rohamosan emelkedő gáz- és villanyszámla, a gyógyszerár, meg úgy általában a 6-7 százalék között mozgó infláció. Ha pedig kevesebb pénz marad élelmiszerre a pénztárcában, a fogyasztó védelmi mechanizmusából fakadóan olyan stratégiát dolgoz ki, amelynek három potenciális célpontja lehet. Egyrészt csökkentheti a vásárlás menynyiségét, másrészt rosszabb minőségű, tehát olcsóbb árut vásárolhat, harmadrészt pedig csökkentheti étrendje gazdagságát, vagyis, nem is túlzottan képletesen szólva, az avokádó irányából a zsírok felé mozdul vissza, növelve a legveszélyeztetettebb korosztály halálozási arányszámát. Ez történt a jobb minőségű és így némileg drágább szardíniákkal is. Olyan kis tételben találtak csak vevőre, hogy már tartani sem érdemes belőlük.
Vagyis az Európai Unióhoz csatlakozó Magyarországon a kínálat nemhogy kiegyenlítődne a Nyugaton megszokottal, hanem attól távolodik.
Gyakorlati próba: ha valaki Hegyeshalom után betér az első osztrák Metróba – az élelmiszerkínálatot tekintve igazán nem a felső skála birodalma –, ott csupán lazacból legalább tíz fajtát talál, kezdve a mesterségesen tenyésztett lazactól a vadon fogott alaszkai lazacig. Hogy lazackínálatban mit nyújt az itteni Metró-lánc, arra nem kell túl sok időt vesztegetni. Arra sem, hogy Magyarországon az ikrát is „kaviárként” árusítják, „ezeknek minden jó” alapon.
Összehasonlíthatók persze a piacok is. Jobban mondva összehasonlíthatatlanok. Például a Nagycsarnok a bécsi Naschmarkttal, a májusfa köré épített müncheni Viktualienmarkttal vagy a Miguel de Bergue tervezte barcelonai Boqueria piaccal, hogy az élvezetek létrájának az alsó fokától a legfelsőbbig meneteljünk.
A Nagycsarnokban vagy bármely budapesti csarnokban az olyan egyszerű zöldségek sem kaphatók, mint a fekete gyökér vagy a mangold. Nem is beszélve azon salátafajtákról, amelyek a leghétköznapibb londoni Tescóban teljes természetességgel kínálják magukat. A mi csarnokainkban a hentes egyik kezében a cigarettát tartja, másikban a húst. A bennük kínált meleg ételek 2004-ben is a zsírt fröccsentő kolbásztól a grillcsirkéig terjedő skálán helyezkednek el, szemben a Naschmarkttal, ahol a hazai termékektől, mint a príma tiroli sonkától az egyszerűségében vonzó Nordseeben kapható osztrigákon és a hozzájuk leginkább illő, mindig a kellő hőfokra lehűtött chablis-n keresztül egészen az olasz ciabattáig vagy a japán szusiig minden „ebédelhető”.
Hogy ez a piaci igénytelenség mekkora károkat okoz a magyar gasztronómiának, az csak dollármilliárdokban mérhető. Ha a magyar vendéglátás szakemberei ezt felfognák, és nem a magyar gasztronómiai újságírás legkiválóbb – és legőszintébb – kritikusainak, Molnár Tamásnak és Bittera Dórának e lap szombati magazinjában megjelenő írásain sértődnének meg, beszélnének „szakácsolimpiákról” és egyéb hókuszpókuszokról, hanem megértenék a nyersanyagok kiválóságának és gazdag kínálatának fontosságát, valamint ennek szentelnék a figyelmüket, míg a felnövekvő vendéglátós nemzedéket a Bocuse d’Or- és a Michelin-csillagok szellemében nevelnék, lényegesen többet hoznának a konyhára, mint ötven Minardi-istálló utolsó vagy utolsó előtti helyezettje.
Nemcsak itt-ott néhányan, de sokan állítják: a közigazgatásban nem egy tisztviselő „elengedte” magát szinte órákkal a mai kormánynak a hatalomra lépése után. Azóta az elengedés eszkalálódik az élet minden területen. Új erőre kapott a magát nyeregben érző kádárista bumfordiság, a zsíros haj, az ápolatlanság, még a korábbinál is zabolátlanabb széthamuzás és ráhamuzás, és lehengerlően terjed az általános igénytelenség. Az eleganciát jelentő csönd pedig folyamatosan teret veszít. Hányszor van az, hogy egy vendéglőben a zene a pincérek kedvéért bömböl, míg a meghitten beszélgetni akaró vendégeket zavarja.
Tort ül a káromkodás és a mindent beborító silányság. Akár a Kádár-korszakban, a hivatalokban, az önkormányzatokban, de a taxiban is nekünk tesznek szívességet, amiért mi fizetünk: a taxis kénye-kedvére cigarettázik, és olyan hangosan hallgatja a rádiót, ahogyan neki tetszik. Tisztelet persze a jeles kivételeknek.
De a felsőbb középosztályban is ott terpeszkedik az igénytelenség: míg egy nyugat-európai, nem csak az ottani viszonyok szerint jól szituált családnál a műanyag cukortartó vagy a műszálas zokni tekintélye a svábbogarakéval azonos, nálunk az előbbi az asztalon, az utóbbi a lábon kap szállást.
A Medgyessy–Kuncze-féle való világban egyre távolabb sodródunk attól az Európától, amely posztkommunista vezetőink retorikájában naponta hivatkozási pont. Demszky Budapestje mára Bukaresttel versenyez, míg Prága, Ljubljana vagy Tallinn hamisítatlan nyugati fővárosok. És mindezt betetőzi egy volt kommunista titkos ügynöknek az a javaslata, hogy választás helyett a pártok állítsanak közös listát.