A Kormorán-jelenség

Több mint negyed százada tűnt fel hazánkban egy jelenség, amit úgy hívunk: Kormorán. Ez bizony már történelmi távlat. Ami persze még nem indokolná önmagában azt, miért foglalkozunk vele egy közéleti publicisztikában. Csakhogy egyre többen látják úgy: a Kormorán mindig is kiváló zenekar volt, mára azonban nemzeti ügy lett. A nemzeti ébredés egyik sarokköve. Az induláskor talán magukban az alapítókban sem tudatosodott teljes mértékben, hogy az, amibe belekezdtek, valóságos küldetés. Ők esetleg csak azt érezték: fájdalmasan hiányzik a magyar rockzenéből az a vonulat, amely népzenei örökségünket élő részévé teszi a jó értelemben vett könnyűzenének. Kezdeményezések persze voltak: Szörényi Levente vagy a Tolcsvay testvérek már a hatvanas években is beleszőtték dalaikba folklórkincsünket, és ez el is jutott a rajongóknak nemcsak a füléig, hanem a szívéig is. Példájuk azonban nem talált olyan követőkre, akik tartósan tudták volna áttörni a hallgatás falát. Maga Szörényi ugyan a nyolcvanas évek elejétől visszakanyarodott örök szerelméhez, a magyar népzenéhez, és ennek jegyében komponálta egyre elmélyültebb zeneműveit, de a hetvenes években e tekintetben szinte légüres tér volt. Létrejött azonban az a táncházmozgalom, amely az autentikus magyar népzenét tette népszerűvé a fiatalok széles rétegei előtt, és amely kifejezett egyfajta dacos szembenállást is a fennálló, velejéig romlott, internacionalizmust hirdető államszocialista rendszerrel. A táncházmozgalom egyik zászlóvivője az a Sebő együttes volt, amelyben a névadó Sebő Ferencen kívül ott muzsikált Koltay Gergely is. Ő az, aki 1976-ban negyedmagával létrehozta a Kormoránt, tartós hidat képezve a népzene és a rockzene között. Az együttesben az idők során számos tag kicserélődött, de végre, úgy tűnik, állandósult a csapat, a mostani kilencfős felállásban nagyon magukra és egymásra találtak a zenészek. Ma már ugyan csak Koltay van jelen az egykori alapítók közül, de éppen személye a folytonosság – és egyben a folyamatos megújulás – legbiztosabb garanciája. Kezdettől fogva ő írja a dalok legnagyobb részét, a szövegeket pedig teljes egészében. Ez utóbbiak a Kormorán esetében legalább olyan fontosak, mint maga a zene: nemcsak költői színvonaluk, hanem szilárd értékrenden nyugvó, elkötelezett mondanivalójuk miatt is. A Kormorán az évek-évtizedek alatt megteremtette saját eszmei világát, amit a hazaszeretet, a nemzeti hagyományok tisztelete, minden magyar együvé tartozásának megélése, a hit, remény és szeretet megvallása jellemez. Mindezt mélyen emberien, a magunk esendőségét, szenvedélyeit, küzdelmeit, tévedéseit és hétköznapi örömeit is magába foglalva.
A Kormorán zenéje híven tükrözi a fenti érzés- és gondolatvilágot. Dalaik hol megrendítően szép líraisággal, hol vérpezsdítő dinamizmussal, hol katartikus drámaisággal szólalnak meg, minden esetben végsőkig fokozva az érzelmi átélhetőséget. Muzsikájukban szerves egységként olvadnak össze a folkos és a rockos elemek, amit egyedülállóan színes hangszerelés – a szokásos alaphangszerek mellett például hegedű és tárogató – jelenít meg. Az énekelt szövegek kiemelt fontosságát jelzi, hogy – szintén rendhagyó módon – három lenyűgöző hangú szólóénekes tolmácsolja Koltay Gergely dalait, külön-külön és kórusban is a vokális lehetőségek csúcsait ostromolva.
A Kormorán megalakulása óta búvópatakként van jelen nemzeti kultúránkban. Maga a zenekar sokszor hosszú évekig nem adott ki új hanghordozót, ugyanakkor számos, a műfaj kereteit feszegető produkciót hozott létre. Rockoperák, rockoratóriumok, filmzenék, tematikus albumok (mint például az 1848) mellett állandó résztvevői voltak a gödöllői Szabadság napja rendezvénysorozatnak, ahol a nemzeti elkötelezettségű kultúra más reprezentánsaival együtt tartották égve a lángot a ránk zúduló globális tömegkultúra áradatával szemben, dacolva a fogyasztásközpontú, közösségellenes és értéktagadó korszellemmel.
„Felejtsd el az álmaidat, élj, ahogyan élsz, a valóságot nem látod a hírek tengerén. Így mondják a mindent tudók, a lélek gyárosai, kik félnek attól: él még egy hazafi!”
A nagy lélektani áttörést talán éppen a nemzeti oldal 2002-es választási veresége hozta el. Több millióan ébredtünk rá ekkor, menynyire tünékeny és sérülékeny az az éppen csak szárba szökkent érzés, amit úgy fogalmaztunk meg egyszerűen: de jó megint magyarnak lenni! Volt néhány év, amikor úgy érezhettük: a hazafias érzés, múltunk tisztelete és szeretete, a nemzet jövőjébe vetett hitt végre nem csupán egy – paradox módon – kisebbségi szubkultúra sajátja (ide jutottunk ugyanis negyven plusz négy év kádárista–aczélista, majd balliberális nemzetellenes kormányzás után), hanem ismét visszakerültünk a történelem főutcájára, a többszörösen megtört szerves nemzeti fejlődés útjára. Ezt a reményünket, ezt a hitünket roppantották meg 2002 áprilisában. De a szellemet már nem lehetett visszaparancsolni a palackba – a nemzeti ébredés elindult. A Kossuth téri nagygyűlés katartikus élménye azt üzente: csatát veszítettünk ugyan, de háborút nem. A nemzeti oldal a vereség okozta sokk hatására magára talált és megszervezte magát. Megerősödött az a tábor, amely a szélsőséges, értéktagadó individualizmus, a mesterségesen gerjesztett konzumidiotizmus és a kereskedelmi médiakloákák szennyes folyamával szemben visszaköveteli magának őseink országát és kultúráját.
„Gyökerek lent a mélyben, hogy soha el ne tévedj. Harangszó a toronyban, zászló minden kézben. Adják vissza, mi tiéd volt, évek óta várod. Jöjjön el a Te országod, jöjjön a Te országod!” A sötétség újabb éveiben, ebben a posztmodern Bach-korszakban az újjászületett Kormorán fáklyaként világított és világít az elcsüggedt lelkeknek. Koncertjeik és kiadványaik a korábbiaknál is hitvallóbbak lettek, gyógyírt nyújtva régi és új sebeinkre. A szívekben létrejött az az egységes ország és nemzet, ami egyszer talán újra történelmi valósággá válik.
„Szomszéd a szomszédját ismét barátnak nézze, testvér a testvérnek ne legyen ellensége. Ne legyen több határ, mely elválaszt apámtól, ne kelljen a temetőket útlevéllel járnom.” Bár minden zenekar körül kialakul egyfajta rajongótábor, a Kormorán körül létrejött közösség (Kormorán Baráti Kör) nem véletlenül tartja magát valóban baráti körnek. Az együttlét ugyan gyakran csak virtuálisan, a világhálón keresztül jön létre, és csak ritkán „természetes” körülmények között, mégis kialakult a tagok közt egy erős lelki és tudati összetartozás. Ebben a körben nem kérdés, hogy tíz- vagy tizenötmillió magyar alkotja-e a nemzetet, hogy meg lehet-e erősödnünk nemzetként gyökereink újbóli felfedezése nélkül, hogy megújulhatunk-e az örök emberi és isteni törvények megszilárdítása nélkül. A Kormorán a művészet eszközeivel és erejével hozta létre azt a közös hitvallást, amely alapja lehet az új lendületet kapó nemzeti ébredésnek. A hitvallás köré mozgalom szerveződött, amely utat fog törni magának, és újra egyesíti a többszörösen szétszakított, megosztott magyar nemzetet. A Kormorán és a körülötte alakuló, egyre szélesedő közösség megkerülhetetlen tényezője, zászlóvivője és motorja lett a nemzeti újjászületésnek, a nemzeti reneszánsznak.
„Maradjon a tánc, úgy, ahogyan járják, maradjon a szó, ahogy ma még mondják. Ha messze fent az Égben, létezik igazság, hagyja, hogy az anyák fiukat magyarnak mondják!”
Úgy legyen.

A szerző közíró
* Az idézetek Koltay Gergely szövegrészletei A forrás felé című Kormorán-albumról (2003)