A sárkány tornya

Nevezetes lőcsei családból származott a derék Hain Gáspár (1632–1687), a Szepességi krónika és évkönyv megalkotója. A részben latinul, részben németül, pontosabban a helyi német nyelvjárásban írott jeles opus eredeti címe: Zipserische oder Leutschanerische Chronica. Hain maga is köztiszteletben álló polgára volt a cipszer városnak, előbb a helyi iskola rektora, majd a büszke és gazdag település főbírája. Amikor Lőcse delegációt küld Sárospatakra I. Rákóczi Ferenchez, azt Hain Gáspár vezeti. A város nevében ugyanő köszönti – latinul és németül – a városkapun immár fejedelemként bevonló Thököly Imrét. Egyik rokonát, Jánost, aki a Kárpátok barlangjaiban talált „sárkánycsontokról” írt képekkel díszített értekezést, a magyar őslénykutatás úttörői között tartják számon. Amúgy se szeri, se száma azon rokonaiknak, akik szellemük nyomát rajtahagyták a Szepességen, s ha nagy ügyekkel, országra szóló eseményekkel csak ritkán kerültek is kapcsolatba, a történelem mégis joggal tartja őket számon.
Hain Gáspár Kassán született, de gyerekként került Lőcsére, és a középkori emlékeit ma is őrző településnek igazi lokálpatriótája lett. Tulajdonképpen csak részben volt szerzője a nevezetes krónikának: tollforgató elődei munkáját kipótolva fércelte össze élvezetes és tanulságos olvasmánnyá művét – ahogy jelzi – „a kedves utókor számára”…
A megörökítésre érdemesített események sora a tatárjárást követő időkben kezdődik, amikor a szepességi szászok, a cipszerek – legalábbis akiket a szörnyű öldöklés közülük megkímélt – újra nekilátnak porig pusztított településeik felépítéséhez, sőt újak alapításához is. Szívós munkával rendezik soraikat, irtják a Kárpátok vadonját, hogy többek között Lőcse városának alapjait is lerakják. Még hosszú évtizedek elmúltával is óriás tuskók és gyökerek kerültek elő a helybéli házak pincéjéből: a valahai tölgyerdő emlékeztetői.
Amúgy a szorgos munkával felépített város többször is tűz martaléka lett, de pestisjárvány és sáskajárás, garázda martalóchadak és éhínség is gyakori vendég volt errefelé. 1312-ben például „olyan éhínség volt, hogy az emberek egymást ölték és ették, még a tolvajokat is levágták éhségükben az akasztófáról”. Később a huszita hadak pusztítják a jobb sorsra érdemes lakosságot, majd 1443-ban szörnyű földrengés tetőzi az amúgy sem ritka tragédiák sorát. Aztán akkora aszályról számol be a krónika, melyben „a naptól meggyulladtak az erdők”.
Ám az akkurátus tollforgatóknak az országot megrengető események mellett a mindennapok mikrovilágában lezajló emberi tragédiák sem kerülik el a figyelmét. Karóba húzott leányanyáké, akasztófára vont kasszafúróké, gyújtogató szipirtyóé és lótolvajoké, templomfosztogatóké és útonállóké. Bigámistáé, akit lefejeznek – „két felesége volt a megátalkodottnak, amellett egy kurvája is”. Közben új, eddig ismeretlen üstökös lobog baljósan a tetők felett. Felrobban a lőporkészítő Reuter György háza, aztán egyszerre három nap ragyog az égen, jövendő tragédiák előhírnöke. „Július 13-án az öreg hóhér furcsa balesetet szenvedett, mikor két rablót ki akart végezni, az egyiket akasztással, a másikat kerékbetöréssel, megszédült, lezuhant az akasztófa faláról és jobb lábát törte… Késmárkra küldtek az ottani bakóért, aki kivégezte a két szegény bűnöst.” Amúgy a város múzeumában őrzött hóhérpalloson a következő felirat olvasható: „Wenn ich dieses Schwert thue aufheben, so wünsche ich dem armen Sunder das ewige Leben” – vagyis: Amikor lesújtok eme pallossal, a szegény vétkesnek örök életet kívánok. Amiből látható, hogy a hóhérban is érző szív dobog…
A derék cipszerek hol harangot avattak, hol véreső öntözte földjeiket. Aztán újra támadt a pestis. Tyúktojásnyi jég verte el a termést. Kétfejű gyermek született – rossz ómen! –, „mindkét fejének rendesen megvolt minden része: két füle, két szeme, orra, szája és rendes arca”. Gúnydalt költöttek a káposztafalvai „megfattyazó leányra”. Az eperjesi evangélikus zsinaton megszüntetik a „régi ceremóniákat, a latin énekeket, a rorátékat meg az ördögűzéseket”. Korábban pedig még boszorkányságért is kivégzés dukált, ahogy az 1602-es esztendő krónikása jegyzi: „Ez év augusztus 23-án egy boszorkányt, aki az embereknek nagy kárt okozott, lefejeztek, mert gyóntatójának nem akarta megvallani bűneit, s a szentséget sem volt hajlandó befogadni, hanem mikor kivezették, a lelkésznek még azt mondta, hogy nem bűnös, sem Istennek, sem embernek soha életében semmi rosszat nem tett, de egy miatyánkot sem akart elimádkozni, tehát testestül-lelkestül az ördögé lett.” A krónikás mintha maga is bizonytalankodna a szegény asszony bűnösségét illetően, mert szinte önigazolásul fűzi hozzá: „Rá nemsokára nagy zivatar támadt, hatalmas jég esett, és sok becsületes embernek elverte a nyári gabonáját” – ami mintha mégis a megboldogult boszorkányságát bizonyítaná.
A rajtakapott csintalankodó cselédlányokat vasketrecbe zárták, s kitették a piactérre – kinek-kinek örök tanulságul. Az ominózus vasketrec neve a cipszerek nyelvén Katerhauschen...
A Szepességnek saját, királyi rendelettel jóváhagyott jogrendje volt, melynek foglalata a nevezetes Zipser Willkühr. A kisebb kihágásokat kalodába zárással torolja meg, sőt olyan csacskaságra is módot ad, hogy a papságot meg az elöljárókat becsmérlőnek a nagy nyilvánosság előtt háromszor a szájára kell ütnie, ám a karóba húzás, lefejezés, akasztás, sőt – a bujálkodás megtorlásául! – az elevenen eltemetés is szerepel büntetési tételei sorában.
„November 3-án a toronyból a harangozó lezuhant és másnap meghalt”, miközben „Molitor András megbecstelenítette maga vérbeli lányát” – máglyán végezte a megátalkodott. Szabályos háború zajlott a csizmadiák meg a cserzővargák között, s a Tátra egyik tengerszemében „felbukkant egy eleven sárkány, majd a csorbai elhagyott templom tetejére telepedett, s miután néhány napot ott töltött, és senki nem mert a közelébe menni, végül eltűnt…” Korabeli metszeteken gyakran felbukkan a hegyi sárkány, de a hincó is, a titokzatos bányaszellem, a barlangok és bányák kincseit őrző manószerű csodalény.
A martalóchadak garázdálkodását ugyanúgy feljegyzésre érdemesíti az akkurátus krónikás, mint a tetőzsindely alól kilógó verébfészket, melyet a villám lángra lobbantott, s tőle kis híján szörnyű tűzvész támadt. Így örvénylik, zajlik az élet. Tragédiát farsangi bolondság követ. Akasztást fényes lakodalom. Árvizet keresztelő, hetivásárt marhavész. Incifinci ügyeket – Hertel Jakab kereskedőt elválasztják háborgó nejétől, Ries Annától, „aminek oka a férj impotenciája volt” – nevezetes események követnek: „1543-ban gyökeret vert a Szepességben a lutheranizmus”, aminek aztán megjön persze a böjtje is: templomfoglalás, lelkipásztorok gályarabságba hurcolása, felégetett kolostorok. Azokat a református és lutheránus prédikátorokat, „akik a pozsonyi rendkívüli törvényszék előtt nem akartak aláírni” – mármint katolikus hitre térésüket szentesíteni –, kínzás, szomorúság-nyomorúság, munka és szorongattatás után fogolyként elszállították, egy részüket a vízbe dobták, ahol nyomorultul elpusztultak, megfulladtak, más részüket gályarabnak vitték – ezek Spanyolországból írtak az övéiknek… „A pitiáner tolvaj Bittner Györgyöt a szégyenoszlopnál kivégzi”, miközben a „semmirekellő, tolvaj és hitszegő késmárkiak” – a gyűlölt „szomszédvár” képviselői – szorult helyzetükben „golyók hiányában tehéntúróból készült sajttal lőttek a mieinkre”, a jámbor utókor ámulatára és a regénytémát kereső Mikszáth Kálmán örömére!
A szépséges Késmárk szerzőink szóhasználatában közönségesen csak rablóbarlang, s amikor Koch Pál lőcsei szenátor fia „jegyet váltani merészkedik a késmárki bíró leányával”, a sértett lőcsei tanácsurak a szenátort azonnal el akarták csapni tisztségéből. A szepességi Rómeó- és Júlia-história közepébe csöppent jámbor szenátor később úgy eladósodott, hogy „becsesebb ingatlanait mentve 12 ládába zárta és magyar szilvával álcázva” titokban megszökött Lőcséről. Isten nem ver bottal!
A krónikában tüneményesen keverednek a mikroszkopikus meg a nagyszabású események: „1677. május 27-én egy merényi vénasszonyt lopás miatt felakasztottak”, augusztus 18-án viszont „a kurucok rajtaütöttek a korompai nagyvásáron és kifosztották”. Nem sokkal később „Maukisch Donát háziasszonya figyelmetlenség következtében beleugrott a kútba és megfulladt”, miközben „a labancok elfoglalták Dévényt, Tornát és Szaláncot, a kurucok viszont éjszaka megrohanták Kisszebent”. Közben elcsapják a papjukat, aki „furcsa szerzet volt, a rábízott nyájjal keveset törődött, inkább minden jobb belátással és lelkiismerettel szemben szatócskodott”. A szepesszombati templomban elásott kincsre találnak, néhány napra rá „Thököly Imrét egész Magyarország fejedelmévé nyilvánították”, miközben „egy parasztot agyonvert a villám az Őz-hegyen”. Később aztán „nagy viharok dúltak, rengeteg volt a hernyó is, mindent lerágtak a kertekben, annyi fehér denevér lett belőlük, hogy az egész mezőt elborították a város körül…” Az örvénylő-fortyogó események hátteréből – sárkánytorony ide, ördögűzés oda – mindig kiérződik a krónikások józansága. Derék iparosnép a cipszer, hadra csak akkor kel, ha nagyon muszáj. Inkább választott mesterségét űzi, szőlészkedik, vásznat sző, arany kegytárgyakat készít, tárnát váj a hegyek gyomrába, házát csinosítja, vásárra viszi gabonáját és borát, de a história ádáz viharait csak távolból és gyanakodva figyeli. A természet és a történelem viharai épphogy megérintik, azok holdudvarából mégsem vonhatja ki magát egészen, pedig legszívesebben mintha ezt tenné. Malátát főz, malomba viszi gabonáját, miközben a Teremtőhöz fohászkodik, „mert a török és a tatár a Tiszán túl borzalmasan dúlta a vidéket, és ez időben sok embert, kicsit és nagyot hurcolt el rabságba, minket is végpusztulással fenyegetve”. Ám a távoli rettenetes viharok közt azt is feljegyzésre érdemesíti, hogy „szeptember 8-án estefelé férgek tűntek fel, olyanok, akár a szöcskék, tüskés farkuk volt, felülről az Alsó-kapu felé szálltak, aztán a sáncok előtt elfordultak, s a vendégház felé kanyarodtak”. Nem sokkal később „dörgött-villámlott, szélvihar dúlta fel a kerteket, megrongálta és lesodorta a tetőket, a nagy fákat is gyökerestül kicsavarta”. Erre is, arra is figyel, ahogy az egy akkurátus és szorgos cipszertől elvárható, nem csak a garázda „pribékekre”, akik ugyan kurucnak adják ki magukat, ám megfékezésük még Thököly fejedelemnek sem mindig sikerül…
Lőcse városának krónikája főként a XVII. századról fest eleven képet. Arról a viharos időszakról, amikor Hain Gáspár maga vetette papírra a feljegyzéseket. Bár még 1687 után, tehát a város derék főbírájának halálát követő esztendőkből is olvasható a néhány hevenyészett sor, 1713-ban Szentháromság vasárnapjával a feljegyzések megszakadnak. Igaz, örömteli eseménnyel: a lőcseiek ekkor tartják hálaadó istentiszteletüket az újonnan felépült templomban.