A szakszóvá lett regény

Valamikor a múlt évezred vége táján kézről kézre járt első éves főiskolás társaim körében Philip Roth A Portnoy-kór című regénye. A művet több száz oldalas, kabaréba oltott disznóviccként forgattuk, s ahogy az a könynyen olvasható remekművekkel lenni szokott, hamarosan lába kélt a kötetnek. Így igen nagy örömömre szolgált, amikor a minap a Roth-kötet új kiadása nézett viszsza rám a könyvesbolt polcáról – csakhogy tíz év elteltével egészen más Portnoy úr panaszait olvasni. Ugyanis ez a kabarétréfa egyúttal identitásregény is, amely igen komoly kérdéseket feszeget.
Az amerikai zsidó irodalom – nyilvánvaló történelmi okok miatt – egészen más irányba fejlődött, mint az európai társközösségek literatúrája. A holokauszttól biztonságos távolban alakuló írásművészet inkább hasonlít Woody Allen filmjeire, mint Elie Wiesel vagy Kertész Imre műveire. A tengerentúli írók – nyilván a holokauszt tragédiájának közvetlen megélése híján – egészen másképpen közelítik meg a zsidó identitás kérdését, mint európai társaik, és önazonosság-megfogalmazásuk az öniróniával vagy éppen a groteszk humorral is gondtalanul megfér. Nincs ez másként a Roth-regény esetében sem, amelynek Alex Portnoy a főhőse, a harmincas ügyvéd és polgárjogi harcos, aki ragyogó karrierje és politikai sikerei ellenére egy dologban mindig kudarcot vall – mégpedig a magánélet terén. És – ne feledjük, Amerikában járunk, a Prozac és a magánlélekgyógyászok országában! – hol másutt, mint a pszichológusnál keresne gyógyírt problémáira? A Portnoy-kór című regény ennek megfelelően nem egyéb, mint monológ, amelyet a főhős a pszichoanalitikus díványán ad elő hol bődületes humorral, hol pedig szívhez szóló érzékenységgel. Portnoy ugyanis – ahogy magáról mondja – „harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi”, ráadásul képtelen kapcsolataiban úgy viselkedni, hogy az a partnernek is megfeleljen. Mindebben nyilvánvaló szerepe van a gyermekét felnőttkorában is csecsemőként kezelő anyának s a negatív példaképként egyszerre szeretett és szánt, szürke biztosítói ügynök apának is, de ez csak egy része a Portnoy-kór hátterének. A főhős ugyanis folyamatos kényszerességgel küzd saját identitásával – nem zsidó szeretőiről minduntalan latens előítéletességet feltételez, s ennek leküzdéséhez alakít ki rendre csütörtököt mondó stratégiákat, míg Izraelben élő hitsorsosai számára nem más ő, mint az asszimilálódott zsidó negatív mintapéldánya. Mindezt a csődtömeget az elbeszélő azonban mindenféle erőltetett komolykodástól mentesen adja elő, sőt – Portnoy képzeletbeli figurája roppant intelligens öniróniával, s egyszerre arcpirítóan pajzán humorral sorolja sirámait. Az amerikai zsidó identitás regényében így egyszerre keveredik a Szent Ágoston-i hagyományokra is visszavezethető önmarcangolás, valamint a Woody Allent idéző erotomán humor – igaz, a regény jóval azelőtt jelent meg, mint hogy az amerikai film mestere efféle alakokat tett volna meg alkotásainak főhősévé. S hogy a regény jóval komolyabb, mint afféle több száz oldalas zsidóvicc, mi sem jelzi jobban, mint hogy a címben szereplő kórisme az utóbbi harmincöt év alatt bevett szakszóvá vált a pszichiáterek körében.
(Philip Roth: A Portnoy-kór. Fordította: Nemes Anna. Európa, 2004. Ára: 2200 Ft.)