Manapság megint egyre gyakrabban hallani, hogy Oroszországban veszélyes folyamatok indultak meg, Putyin letér a demokratikus útról. Mire véli ezt a hirtelen támadt aggodalmat? Merre halad valójában Oroszország?
– Az elmúlt évtizedhez viszonyítva nagyon is kedvező folyamatok indultak el. Az országnak végre cselekvőképes elnöke van, aki élvezi az oroszok nagy többségének bizalmát, a decemberi választások pedig összhangba hozták a duma összetételét a társadalom valódi hangulatával. A demokrácia helyzetét sem látom oly sötéten, mint mostanában sokan, hiszen azok irányítják az országot, akiket a nép választ. Megjegyzem, az elmúlt évtizedben ez nem egészen így volt, hiszen mesterségesen befolyásolták az eredményeket. Mégpedig éppen a sajtót kezükben tartó liberálisok manipulálták különböző módon a közvéleményt, akik eközben gazdasági, politikai, geopolitikai értelemben egyaránt tönkretették az országot. Most azonban kinyílt az emberek szeme. A liberálisok kiesésében így nincs semmi katasztrófa, hiszen ha igény lesz rájuk, akkor majd visszatérnek a dumába. Ne felejtsük el, hogy olyanok csapnak most hisztériát, akik itthon már nem kellenek, csak Nyugaton. A növekvő Amerika- és Nyugat-ellenesség is összefüggésben van azzal, hogy az emberek úgy vélik, olyan embereket ültettek a nyakukra, akik idegen érdekeket szolgálnak, idegesítik őket.
– Ezeket a politikusokat – Nyemcovot, Csubajszot, Javlinszkijt – ön több írásában is neobolsevikokként jellemezte? Mit ért ezen a fogalmon?
– A bolsevizmus szerintem nem eszme, ideológia, hanem módszer, amelynek lényege, hogy képviselői bármi áron megszerezzék a politikai hatalmat. Ez az ár lehet mások elpusztítása és az államnak okozott, sokszor szinte felmérhetetlen kár is. Oroszország a bolsevizmus több mint hetvenévi tombolása után annak modern változatával szembesült a 90-es évek elején, amikor a reformok, az átalakítás hangzatos jelszavával takarózva egyszerűen tönkretették az országot. Ezekről a veszteségekről nem volt ildomos beszélni, bár mindenki fejében megfordult például, hogy miért kell nekünk a demokráciáért, a szólás szabadságáért olyan területekkel fizetnünk, amelyek mindig is Oroszországhoz tartoztak.
– Konkrétan mire gondol?
– Például a Krímre vagy Észak-Kazahsztánra.
– A sok tekintetben kifordított orosz valóságra jellemző, hogy az imént emlegetett liberális erők egy része nemcsak jobboldalinak nevezi magát, s ez sokakat megtéveszt, de e tábor teljesen kisajátította a demokrata minősítést is…
– Nézze, ez azzal az erősen vitatható, ám bevett terminológiával magyarázható, hogy a baloldalt nevezték mindig haladónak. Figyeljük azonban meg, hogy míg a XX. század elején a baloldal ideológiája a marxizmus volt, addig száz évvel később az amerikai típusú demokrácia. Nem változott tehát más, mint a globalizáció megjelenési formája. A neobolsevik Nyemcov vagy Javlinszkij tehát éppúgy baloldaliak, mint elődeik, akárminek nevezik is magukat.
– A konzervatív–liberális vitákban, de Oroszországgal kapcsolatosan általában – a XIX. század végi pogromokra gondolva nem is minden alap nélkül – időről időre felmerül a zsidókérdés, az antiszemitizmus vádja is. Manapság mintha megint előkerült volna ez a kártya…
– Súlyos tévedés Oroszországot összefüggésbe hozni az antiszemitizmussal. Az említett pogromok sem itt, hanem az ukrán, moldáv részeken voltak. Ez a kérdés mára alaposan feldolgozott, s e munkákból kiderül, hogy bizonyos célok érdekében mindig is felnagyították e veszélyt. Az más kérdés, hogy amikor Szolzsenyicin a Szovjetuniót, a kommunista rendszert ostorozta, akkor a Nyugat hitt neki, míg mikor most a zsidókérdés eltorzítását feszegeti, akkor ugyanezek szemében már valahogy nem hiteles személyiség. Ismét csak a kettős mérce alkalmazásáról van szó.
– A fenti vádak felerősödése a birodalmi gondolkodás felemlegetésével, a hirtelen feltámadt demokráciaféltéssel párosulva érezhetően összekapcsolódik a nemzeti erők előretörésével. Sokan most olyan értetlenkedve nézik mindezt, mintha soha nem tanultak volna történelmet. Nem történik ugyanis más, mint Oroszország felemeli a fejét, megtalálja önmagát…
– Még 1992-ben írtam arról, hogy Oroszország a nemzeti gondolat felemelkedése előtt áll. Az államot megerősíteni ugyanis hazafias, nemzeti ideológia nélkül nem lehet. Hát most elérkezett erre az idő. Mindenkinek elege lett Oroszország folyamatos vezekléséből és megaláztatásából. Az ország felemelte a fejét. S van is mire alapozni, még az oly terhes XX. századot nézve is, hiszen megnyertük a második világháborút, először küldtünk embert a világűrbe, de említhetném a szovjet rendszer szociális téren elért eredményeit is.
– Bele is rokkant a rendszer abba, hogy rosszul mérte fel a lehetőségeit…
– Árnyalnám ezt a sommás kijelentést, hiszen a Szovjetunió valójában elitjének árulása miatt omlott össze. A sodródó Gorbacsov ugyanis a fokozatos átalakítás helyett a globalizáció útját választotta. Ehhez járult az, hogy a világ sem akarta e geopolitikai pólus fennmaradását, s e két erő együttesen szétrombolta a Szovjetuniót. Ráadásul az akkori, majd önmagát, hatalmát átmentett elit is érdekelt volt mindebben, így elárulta a társadalmat. Felismerte ugyanis, hogy a rendszer fokozatos átalakításából nem jöhet ki olyan jól, nem szakíthat akkorát, mint az összeomlásból. Emlékezzünk csak arra, hogy a 80-as évek végén főként a vendéglátásban megjelenő szövetkezeti forma milyen gyorsan kimúlt. Ez ugyanis generációk során át, komoly munkával sem hozott volna akkora hasznot, mint az ország gyors lerablása. Az angol Chelsea-t biztosan nem lehetett volna tíz évvel később ily módon megvenni! Igaz, azzal most senki sem törődik, hogy a szibériai olajmezők feltárásába, kitermelésébe mennyit fektetett be az állam, s Roman Abramovics hatalmas vagyonához ily módon mennyivel járult hozzá minden orosz polgár.
– A rendszerváltás több tekintetben valóban csalódást okozott Oroszországban és Magyarországon is. Sokan érezhetik úgy, hogy ellopták az álmaikat, ellopták a forradalmukat, elvitathatatlanok azonban az elmúlt, lassan másfél évtized eredményei, például a demokrácia vagy a szólás szabadsága…
– Maradjunk ez utóbbinál. Ellenzéki íróként mind az előző rendszerben, mind pedig a Szovjetunió felbomlása után a saját bőrömön érezhettem ennek minden kínját. A kommunizmus korszakára nem vesztegetnék sok időt, a rendszer összeomlása után azonban Jelcint és politikáját kritizálva azt is megtapasztalhattam, hogy a szólás szabadsága is csak a liberális ideológia hirdetőire vonatkozik. Szép lassan kiszorultam a rádiókból, a televízióból, egyre ritkábban hívtak meg beszélgetésekre, s a liberális lapok sem nagyon akartak hallani rólam. Könyveimmel persze nem tudtak mit kezdeni, hiszen a leggyakrabban kiadott, megfilmesített, így a legfelkapottabb írók közé tartoztam. A szólás szabadsága tehát egyáltalán nem úgy valósult meg, mint azt valamikor elképzeltem. A tömegkommunikációt a kommunista ideológia hirdetői után egy évtizeden át a liberális eszme prédikátorai sajátították ki, függetlenül a parlament összetételétől. Az is abnormális volt ugyanis, amikor a dumát uraló kommunisták teljesen kiszorultak a tévékből. A szólás szabadsága lényegében csak három évig tartott, Gorbacsov és Jelcin nyílt összeütközésétől az utóbbi győzelméig. Azóta a liberálisok – különösen a televíziókból – kiszorítottak szinte minden más véleményt.
– Az utóbbi hónapokban ennek éppen az ellenkezőjéről hallhattunk. Az orosz és külföldi sajtó arról cikkezett, hogy egyoldalú médiatámogatás nélkül aligha szerzett volna a dumában kétharmados többséget a Putyint támogató Egységes Oroszország, a választások így szabadok voltak ugyan, de nem tisztességesek…
– Ez egyszerűen hazugság! Ezt legfeljebb a kommunisták vethetnék fel, hiszen ők valóban kiszorultak a televíziókból, a liberálisok – Javlinszkij, Nyemcov, Hakamada – azonban szinte a stúdióban éjszakáztak. Ezenkívül a legnagyobb országos politikai lapok túlnyomó többségét mindennek lehet nevezni, csak Putyin-pártinak nem. A konzervatív ihletésű műsorok, sajtótermékek száma mindmáig elenyésző. Mindent elönt a globalizáció és a harcos, agresszív liberalizmus. Sokakat irritál az is, hogy a híradókban a fogyasztói társadalom minden rezdüléséről értesülhet, de arról nem, hogy mi történik Rjazanyban vagy Tomszkban. Osztankinón ma tort ül a liberalizmus.
– Azért a konzervatív gondolkodásnak is vannak ma már sikeres orgánumai. Ilyen például most a Lityeraturnaja Gazeta, amelynek főszerkesztőjeként sokat tehet a modern konzervativizmus térnyeréséért. Melyek ön szerint e gondolkodás jellemzői a mai Oroszországban?
– Ennek az irányzatnak egyesítenie kell magában a klasszikus orosz gondolkodás, a szovjet típusú civilizáció és a piacgazdaság jó oldalait. Még egyszer aláhúzom, nem szabad kihajítani az ablakon a közelmúltat sem, hiszen az is sok tekintetben az orosz mentalitásra épült. Gondoljunk például csak arra, hogy a kolhoz lényegében a falusi közösségek, az úgynevezett obscsinák alig fél évszázaddal korábban megszüntetett rendszerét keltette életre, kissé módosított formában. Az orosz külön út sajátossága a jövőben éppen az lehet, hogy egyesíti magában a szocializmus és a piacgazdaság tapasztalatait.
– A maga módján a „Lityeraturka” is igazolja, hogy az ön által felvázolt gondolkodásnak van tábora Oroszországban. A nagy hagyományú hetilap ugyanis hosszú mélyrepülés után ma megállja helyét a piacon. A nem túl barátságos környezetben, ami a sajtóvitákból is érzékelhető, miként sikerült ezt megvalósítania?
– Engem azért hívtak a főszerkesztői posztra, mert az akkor szélsőségesen liberális, a 90-es évek közepén Mihail Hodorkovszkij, illetve a Menatep tulajdonában is megfordult lap a csőd szélén állt. Az olvasótábor szinte teljesen elolvadt, a munkatársak nem kaptak fizetést, teljes volt a csőd. Nem véletlenül, hiszen a liberális idiotizmus már oda vezetett, hogy a lapban tíz éven át nem kaptak helyet olyan írók, mint Raszputyin vagy Belov. Csupán azért, mert konzervatívan gondolkodtak. Új fejezetet nyitottunk, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy rögzítve a lap konzervatív alapállását, minden irányvonalnak teret adunk. A példányszám pedig növekedni kezdett, mára megduplázódott, s a hozzánk hasonló típusú hetilapok versenyében felkapaszkodtunk a dobogóra. Újra nőtt a lap népszerűsége értelmiségi körökben, sikerült kilépni a moszkvai keretek közül, és ismét megjelentek a hirdetések. Az újság így ma nullszaldós, ami a kiadó mögött álló, elsősorban a moszkvai önkormányzattal és a hozzá közel álló Szisztyema nevű cégcsoporttal fémjelzett befektetői kört kielégíti. S miután az oligarchák ma már nem etetik tenyerükből az újságírókat, mint néhány éve, versenyképesek vagyunk a fizetésekben is. Mindez elsősorban az ideológiai irányváltással is megőrzött nyitottságnak köszönhető.
– A liberálisok és konzervatívok évtizedes oroszországi egymásnak feszüléséből az irodalmi élet sem maradhatott ki, így ezt íróként is átélte. E viták egyik kicsúcsosodása a posztmodern jelene, jövője körüli polémia. Mit gondol, a 90-es évek orosz irodalmát a határokon kívül szinte kizárólagosan megjelenítő, Viktor Pelevin, Vlagyimir Szorokin vagy korábban Viktor Jerofejev nevével fémjelzett irányzat milyen jövő előtt áll? Érez benne új lendületet, vagy mint sokan állítják, Oroszországban eleve megkésve tört át, s mára túlélve önmagát, elfáradt, kiürült?
– A posztmodernizmus Oroszországban csupán egy szűk, főképp fővárosi értelmiségi kört ért el. Más kérdés, hogy elsősorban e réteg külföldi kapcsolatainak s a médiának köszönhetően mint általánosan elterjedt jelenség interpretálódott. A valóságban azonban az irányzat kis példányszámot jelentett, annak ellenére, hogy éppen az a kör kapta a legtöbb minisztériumi támogatást. Alapvetően annak köszönhetően, hogy az ezzel ellentétes, realista irányzat képviselői szinte kivétel nélkül kritikusan viszonyultak a reformok jelcini módjához, így hamar kikerültek a kedvezményezettek köréből. Paradox módon így azok fejhették meg az államot, akik a teljes szabadság nevében annak megszüntetését hirdették. Ezzel magyarázható az is, hogy a liberális folyóiratokat dotálta az állam, míg a konzervatív Nas Szovremennyiket vagy a Moszkvát nem. Az egyoldalú helyzet mára elsősorban a Lityeraturnaja Gazeta ez ügyben született írásainak köszönhetően változott meg némiképp, s a példányszámokat nézve az is kiderült, hogy az említett mostoha sorsú orgánumok a rideg tartás következtében jobban alkalmazkodtak a piaci körülményekhez, mint a Soros György és az állam tenyeréből csipegető liberálisok. Az orosz posztmodern hangos nyugati sikerei közepette egyébként jelentősen megerősödött itthon a tradicionális irányt követő irodalom, s olyan neveket dobott a felszínre, mint Jurij Kozlov, Vjacseszlav Gyoktyev vagy Jurij Afanaszjev, és az idősebb generáció képviselői, például Jurij Bondarev is új művekkel jelentkeztek. Ezeket az írókat azonban azért sem adják ki Nyugaton, mert az ő világlátásuk nem nagyon illik az Oroszországgal szemben hol lesajnáló, hol tartózkodó közhangulatba. Párizsban, Berlinben vagy New Yorkban jobban szeretnek arról olvasni, hogy nálunk trágyát esznek az emberek.
***
Jurij Poljakov (49) író, publicista, 2001-től a nagy hagyományokkal rendelkező Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője. A bölcsész végzettségű Poljakovnak a 70-es évektől jelennek meg írásai a hetilapban, s 1988-ban megkapta a szerkesztőség által a legjobb publicistának felajánlott díjat. A 80-as évektől tucatnyi könyve jelent meg, s a sikerükre jellemző, hogy némelyikük már a 10. kiadásnál tart. Több művét megfilmesítették, darabjait játsszák a színházak, míg forgatókönyvíróként többek között Sztanyiszlav Govoruhin Vorosilov lövésze című nálunk is bemutatott nagyjátékfilmjét jegyzi. Volt az Orosz Írószövetség titkára, több folyóirat vezetőszerkesztője, illetve kiadója.
origo.hu
Itt vannak a hatos lottó nyerőszámai – ön nyert valamit?
