A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) idén ismét együttműködési megállapodást kötött a kormányzó Szociáldemokrata Párttal. Milyen mértékben járult hozzá a magyar–román kormánypaktum az ország politikai stabilitásához, illetve az erdélyi magyarság sorsának jobbításához?
– A román szociáldemokraták tanultak néhány leckét azokból a tapasztalatokból, amelyeket 1996 és 2000 között, ellenzéki szerepük során szereztek. Az egyik, hogy a magyar kisebbségnek a kormányzásban való részvétele Románia politikai stabilitása, valamint európai arculata számára egyaránt hasznos. A magyarok civilizált, komoly politizálását előbb a jobboldali, később a baloldali román politikusok tanulták meg értékelni. Profizmusukkal, következetes fellépésükkel az RMDSZ képviselőinek az elmúlt években döntő módon sikerült megváltoztatniuk a többségi románok felfogását, éljenek azok Erdélyben, Moldvában vagy Olténiában. Mi ’89-ig azt hittük, elegendő lesz megszabadulni Ceausescu diktatúrájától, és a románok és magyarok által közösen kivívott forradalom pontot tesz a nacionalista-soviniszta exkluzivitás végére. De emlékezzünk csak vissza, milyen mélyről buktak fel a nemzeti előítéletek, milyen könynyű táptalajra lelt a kilencvenes évek elején a nacionalista provokáció Romániában. Rosszabbul is történhetett volna, ha figyelembe vesszük a Jugoszláviában végbement, majd a Koszovóban zajló eseményeket. Elsősorban a román szociáldemokraták nyeresége, hogy képesek voltak tanulni a múlt hibáiból, és a parlamenti támogatottság révén bevonták az RMDSZ-t a kormányzásba. Egy percig sem csodálkozom ezen, hiszen a román kormánypártban – elsősorban Ion Iliescu államfő, korábbi pártelnök szerepéből fakadóan – ma is egyfajta szentimentalizmus él a proletár internacionalizmus iránt. Ehhez a magyar–román közeledéshez hozzájárult még, hogy Magyarországon is a szocialisták jutottak hatalomra, márpedig a budapesti és bukaresti szocialisták kommunikációja között éppen marxista alapú kozmopolitizmus fedezhető fel. De ennek a szolidaritásnak nem is a politikai színezete érdekel bennünket, sokkal inkább az a fontos, hogy 1990 márciusa óta nem voltak etnikumközi összetűzések Erdélyben. A többség ma már nem fenyegető veszélyforrásként tekint a magyarokra, utóbbiak pedig nem diktatórikus, asszimiláló hatalomként fogják fel a románokat. Ennek a szerencsés fejleménynek az RMDSZ, valamint az általa politikailag jelentős arányban képviselt magyar közösség is nyertese.
– Mivel magyarázható mégis a román társadalom és a pártok többségének az aradi Szabadság-szoborral szembeni elutasító magatartása? A szoborcsoportot éppen emiatt állítják vissza csak most, áprilisban az aradi Tűzoltó térre.
– Természetesen felállítják, hiszen az alkotás miatt a Nastase-
kabinet túlélése forgott kockán. Komoly gondokkal szembesült volna a kormánypárt, ha nem fogadja el szövetségese, az RMDSZ régi kérését. Eddig két felfogás feszült egymásnak: a 13 vértanú tábornokot jelképező alkotásban megjelenő demokratikus, európai, illetve az elszigetelést célzó, anakronisztikus értékrend. Utóbbiban öltött testet a többségi nemzet tehetetlen ellenállása bármi iránt, ami azt bizonyítja, hogy a múltban nem volt minden úgy, ahogy ma van. Szerencsére vagy sajnos, de előfordult a történelem századaiban, hogy Erdélyben különböző nemzetiségek uralkodtak ugyanazon a helyen. Nemrég üzletember-találkozót moderáltam Aradon, ahol egy Moþ (jelentése azonos az erdélyi érchegységben élő román népcsoport nevével – a szerk.) nevű helyi köztisztviselő hívta fel a figyelmemet a szoborcsoport különös szépségére. Ezt a normalitás jeleként fogom fel. Nicolae Ceausescu egykori kancelláriafőnökének emlékirataiból tudjuk, hogy a román diktátor és Grósz Károly 1988-as aradi találkozóján a magyar kormányfő engedélyt kért a 13 vértanú emlékművének megkoszorúzásához. Ceausescu azzal a feltétellel egyezett bele, hogy a magyar küldöttség éjszaka helyezze el koszorúit a vesztőhelyen. Ha a kommunizmusban lehetett, akkor ma miért ne történhetne meg ugyanez?
– Romániában most ismét aktuális téma az erdélyi magyarság autonómiájának kérdése. Miért ódzkodik ettől a román politika és a társadalom?
– Jelenleg a régiók Európájában élünk, miközben az autonómiák Európája felé tartunk. Románia eddig enyhébb erőfeszítéseket tett a közigazgatási, kulturális decentralizáció irányába annál, mint amit a magyarok, sőt a románok többsége elvár. Nehéz lesz megvalósítani a régiók európai modelljét, hiszen ki kell békíteni a román többség által elvárt közigazgatási-pénzügyi decentralizációt a kisebbségeknek a kulturális-közigazgatási decentralizációval kapcsolatos elvárásaival. Amikor a közös múltról esik szó, Romániában számos téma ma is konfliktusok forrása. Ez a helyzet az autonómiával is, amelyről csupán egyes charták elfogadása vagy a svédországi, dél-tiroli modell szintjén esik szó a belpolitikában. Nálunk jelentős bizonytalanság uralkodik az EU-csatlakozás mentén, hiszen a magyarországi magyarokkal ellentétben a románok számára még mindig érvényesek a történelmi félelmek. Sokan például a múlt keserű emlékei, illetve a demokrácia rovására írják például az alacsony életszínvonalat, sőt a román társadalom jelentős része úgy véli, jobban élt 1989 előtt. Hogyan érthetné meg tehát egy ilyen ember, hogy az autonómia nem ellene irányul, ha alig hisz a piacgazdaság, a politikai pluralizmus értékeiben?
– Bayer Zsolt magyarországi újságírót nemrég politikai nézetei miatt azzal az indokkal tiltották ki Romániából, hogy veszélyezteti az ország területi épségét. Ön szerint képes erre egy újságíró?
– Nem ismerem a magyar kolléga kiutasításának részleteit. Azt viszont tudom, hogy szabad társadalomban nem lenne szabad léteznie a „vélemény bűnének”. Erről az 1968-as európai megmozdulások jutnak eszembe, amikor német fiatalok csináltak forradalmat Párizsban az ottani egyetemisták élén. Miért ne történhetne meg ugyanaz most is? Egy újságírónak nem kellene fenyegetést jelentenie egy állam számára. Egyébként a romániai sajtószabadság léte vagy nemléte általában akkor kezd foglalkoztatni bennünket, amikor figyelmeztető jelzés érkezik Brüsszelből. Nálunk a sajtószabadság egyelőre nem fejti ki potenciálját, romániai újságíróként szabadabbnak kellene érezzük magunkat, és anélkül kellene beszélnünk a sajtószabadságról, gyakorolnunk azt, hogy erre mások hívják fel a figyelmünket.
– Tavaly fél évig tanácsosként tevékenykedett Adrian Nastase kabinetjében, amelyet a romániai reformok késlekedése miatt nemrég éles bírálat ért Brüsszelből. Ön szerint eleget tud tenni a román kormány az uniós elvárásoknak?
– Előrebocsátom, hogy a kormány munkájáról nincs más véleményem volt tanácsosként, illetve kívülálló megfigyelőként. Az európai integrációval kapcsolatos intézkedések, az e körül zajló viták sajnos nem aktív módon zajlanak Bukarestben. A kormány és a hatóságok a Brüsszelben született kritikus jelentés, vészjelzés alapján hoznak intézkedéseket. Hasonló előreszaladásnak, tűzoltómunkának tekinthető a kormány nemrég történt átszervezése is, hiszen ezek az intézkedések soha nem oldják meg a fontos kérdéseket. A Nastase-kabinet tabutémává alakítja, fetisizálja az integráció kérdését, saját kormányprogramjával téveszti össze a Brüsszelben készített bürokratikus csatlakozási naptárt, sőt politikai túlélését ennek kipipálásának feltételéhez köti. Ami politikai hiba. Hiszen az unióhoz nem a kormány, hanem az egész ország csatlakozik. Nem beszélve arról, hogy Romániában nincs nyílt és őszinte párbeszéd a politikai osztály és az ország kulturális, humanista, műszaki, kapitalista elitje között arról, hogy mit jelent Európa. Sőt, arról sem beszélünk, hogy valószínűleg nem történne szerencsétlenség, ha a kormány nem tartaná be az uniós naptárt.
– A két nép megbékélését sürgető törekvések sugallatára az aradi Szabadság-szobor leleplezésekor felavatják a román–magyar megbékélés parkját is. Miként békélhetnek meg egymással a románok és a magyarok?
– Semmiképpen sem indokolt megbékélést sürgetni. Elegendő lenne, ha a szabadság, esetleg a barátság parkjának neveznék az aradit. De utóbbi is azt sugallja, hogy meg kell barátkoznunk, mert nem vagyunk barátok, és ehhez közös okokra, emlékművekre van szükségünk. Ma sokkal inkább a bennünket összekötő közös eszmékről kellene beszélnünk. Például az Erdélyt átszelő, a két országot összekapcsoló autópálya megépítéséről vagy arról, hogy Románia miként vehetné át az EU-hoz májusban csatlakozó Magyarország tapasztalatait. A kétoldalú kapcsolatok fejlődésének fontos jelét látom a sztráda megépítésében, hiszen ez a magyar és román munkaerő alkalmazását, több magyarországi beruházást és turista érkezését feltételezi. Ezt a gazdasági együttműködést szorgalmazza a Nyugat is, amely azt szeretné, hogy Románia és Magyarország dinamizáló tényező legyen a térség elmaradottabb országai számára.
***
Emil Hurezeanu 1955. augusztus 26-án született Nagyszebenben, Kolozsváron szerzett jogi diplomát. Többkötetes író, publicista, tudósításai, interjúi, kommentárjai számos nyugat-európai televízióban és rádióban jelennek meg. Évekig vezette a Szabad Európa Rádió romániai szerkesztőségét, jelenleg a Deutsche Welle munkatársa, emellett televíziós és rádiós politikai elemző műsorokat szerkeszt Romániában. Tavaly szeptemberben lemondott a román kormányfő politikai tanácsadói tisztségéről. (R. Sz.)
origo.hu
Az online betegútirányítás könnyebbé teheti a páciensek életét
