Az eltévedt távirat

Hatvan esztendeje, 1944. március 19-én a német véderő csapatai a Margaréta hadművelet jegyében megszállták a megbízhatatlannak tekintett szövetségest, Magyarországot.
Hitler 1942-ben – amikor először merült fel a német politikai és katonai vezetésben annak lehetősége, hogy a harmadik birodalom elveszítheti a világháborút – nem hagyott kétséget afelől, hogy az utolsó töltényig kívánja csapatait harcoltatni, s ellentétben az általa megvetett császári Németországgal, esze ágában sincs kapitulálni. Mint mondotta, a vilmosi birodalom 1918-ban öt perccel 12 előtt tette le a fegyvert, ő viszont legfeljebb öt perccel 12 után kész a fegyverszünetre. Elhatározását csak tovább erősítette az 1943. januári casablancai konferencián megfogalmazott angolszász háborús cél, a tengelyhatalmak feltétel nélküli kapitulációjának követelése. Nem hagyott kétséget afelől sem, hogy ha ő hajlandó a keleti fronton feláldozni a német ifjúság színe-virágát, akkor egyáltalán nem kíván tekintettel lenni szövetségesei érdekeire, esetleges háborúból való kilépési szándékára.
Hitler 1938 óta – amikor Budapest elutasította Csehszlovákia megtámadását – fenntartásokkal viseltetett az általa nem eléggé korszerű politikai berendezkedésűnek tekintett Magyarországgal szemben. A német hírszerzés szorgalmasan regisztrálta mindazon tényeket, amelyek megerősítették a berlini politikai és katonai vezetés Budapesttel szembeni bizalmatlanságát. A katonai vádakat a Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplója foglalta össze. E szerint Magyarország nem teljesítette szövetségesi kötelezettségét, amikor 2. hadseregének doni katasztrófáját követően csak gyenge harcértékű, nagy számban nemzetiségiekből feltöltött megszálló csapatokat volt hajlandó a keleti frontra küldeni. S ezek a magyar egységek – amennyiben lehetséges volt – kitértek a Vörös Hadsereg csapataival való közvetlen harcérintkezés elől. Bukarest a honvédség csapatainak Magyarországon való tartására és az ebből Románia területi épségére leselkedő veszélyre hivatkozva tagadta meg további egységeinek a keleti frontra küldését. (A közös határszakaszon állandóak voltak a fegyveres összecsapások, az állítólag megölt és megsebesített több száz román fegyveres miatt Bukarest rendszeresen feljelentette Magyarországot Berlinnél.) A Kállay-kormány angolszász nyomásra elvetette azt is, hogy a honvédség csapatait a Balkánon vessék be partizánvadász akciókra.
A katonai együttműködés elégtelen voltát Berlin a magyarországi politikai rendszer „hiányosságaiból” vezette le. Ide sorolta 1943. szeptemberi jelentésében Edmund Veesenmayer – 1944. március 19. után a birodalom teljhatalmú megbízottja és követe – a parlamentarizmus és a politikai ellenzék létét, a háború- és németellenes propaganda lehetőségét, például a szárszói találkozót. E bűnlajstromban szerepelt „a zsidókérdés megoldatlansága” éppúgy, mint a Berlinben túl kevésnek értékelt magyar gazdasági támogatás.
A német hírszerzés pontosan nyilvántartotta azokat az angolszász hatalmakkal történt titkos kapcsolatfelvételi kísérleteket, amelyekkel az 1942 márciusában kinevezett Kállay Miklós kormánya próbálta meg átmenteni – minél kevesebb ember- és területveszteséggel – Magyarországot a tengelyhatalmak vereségét követő időszakra. E fegyverszüneti tapogatódzásokat megnehezítette – az angolszász hatalmak érdektelenségén túl –, hogy a román és kisebb mértékben a szlovák hírszerzés mindent elkövetett, hogy Budapestet „hűtlensége okán” bemártsa Berlinnél.
Igaz, Kelet-Közép-Európát a brit kormány már 1940 júliusában leírta, amikor egy Németország elleni szövetségért cserében minden térségünkre vonatkozó szovjet igényt hajlandó volt jogosnak elismerni. S a brit támogatás értékét illetően óvatosságra intett mindenkit Lengyelország és Jugoszlávia sorsa, amelyek részben London biztatására vállalták a katonai összecsapást a Wehrmachttal, ám ehhez semmiféle segítséget sem kaptak a brit birodalomtól. Budapest számára ráadásul – néhány teljességgel irreleváns belpolitikai követelésen túl – világossá tették az angolszász hatalmak, hogy nem gesztusokat, hanem konkrét, jelentős német erőket lekötő akciókat várnak el Magyarországtól. Nem hagytak kétséget afelől, hogy egyáltalán nem érdekli őket, milyen áldozatokat követel a magyar ellenállás leverését biztosan követő német megtorlás.
Az esetleges ellenállás esélyeit Keitel vezértábornagy cinikusan, de reálisan ítélte meg, amikor azt állította, hogy Magyarország megszállása, ha a honvédség ellenáll, 12 óra, ha nem, akkor 24. A szövetségesként való bevonulást azért tartotta lassúbbnak, mert akkor időnként meg kell állniuk a német csapatoknak, és végig kell hallgatniuk néhány köszöntőt.
A kurszki hadműveletek leállítását követően Hitler úgy vélte, Németország akkor juthat lélegzetvételnyi szünethez, ha sikerül visszaverni az angolszász hatalmak 1944 tavaszára várt észak-franciaországi partraszállási kísérletét. Ennek érdekében erőinek jelentős részét nyugatra csoportosította, és még némi területi veszteséget is elfogadható árnak tekintett keleten. A fegyverszünethez az utolsó szalmaszálat jelentő stratégia sikerének elengedhetetlen feltétele volt, hogy a mindenütt nyomasztó túlerővel szemben harcoló német csapatoknak ne kelljen az olaszországihoz hasonló kiugrást is „kezelniük”.
Az olasz fegyverletétel hatására a német véderő vezetési törzse már 1943. szeptember 30-án javasolta Magyarország és szükség esetén Románia katonai megszállását. (Sokan a tényeket leegyszerűsítve a román politikai elit ügyességével, illetve gátlástalanságával, avagy – miként Vargyai Gyula – Antonescu marsall Horthyt meghaladó egyéni képességeivel magyarázzák azt, hogy Bukarest végül elkerülte a német megszállást, és később sikeresen ugrott ki a háborúból. Csakhogy Románia behozhatatlan előnyét a német és a szövetséges kegyek elnyeréséért folytatott versenyben döntően a Magyarországéinál sokkal kedvezőbb kiindulási feltételei magyarázzák. Egyrészt Bukarest mind a szövetségesek győzelméből, mind vereségéből profitálhatott, hiszen az első esetben ugyan elveszítette Besszarábiát és Transznyisztriát, de megszerezhette Észak-Erdélyt. Ezzel szemben Budapestnek nem lehettek illúziói afelől, hogy a német vereség egyet jelent egy újabb Trianonnal. Másrészt Bukarest az olajjal olyan stratégiai jelentőségű nyersanyagot birtokolt, amely jócskán megerősítette Németországgal szembeni alkupozícióját.)
Már az első német elgondolás is számolt a Tiszától délre és keletre fekvő területek megszállásában Románia, míg az attól északra elterülő vidékek esetében Szlovákia támogatásával. A német vezetés – a frontokon folyamatosan romló katonai helyzet következtében – bizonytalankodott, hogy az olasz példához hasonlóan lefegyverezze-e a honvédség csapatait.
Nem sokkal a szeptember végi első változat elkészülte után a magyar vezetés több forrásból is értesült a német megszállási tervekről. Többek között a pozsonyi katonai attasé jelentette az erről szállongó híreket. Ennél is súlyosabb bizonyítéknak tűnt az Ukrajnában állomásozó magyar megszálló erők parancsnokának véletlenül a kezébe jutott német távirat. (Az egyik német távíróállomáson lefelejtették a címzésről, hogy a magyar parancsnok mellé rendelt német tisztnek szánják a telegramot.) Így a megszálló alakulatok parancsnoka, Lakatos Géza fehéren feketén olvashatta, hogy alakulatait a német hadvezetés zálognak tekinti, amellyel Berlin nyomást gyakorolhat a megbízhatatlannak tekintett és a háborúból történő kiválását fontolgató Budapestre.
E figyelmeztető jeleket 1943 végén már látta Kállay Miklós kormánya, de alig tehetett ellene valamit. Hiszen gyengén felfegyverzett csapataival legfeljebb abban az esetben lett volna minimális esélye az ellenállásra, ha a szövetségesek elérik Magyarország határait. Erre viszont az angolszász hatalmak itáliai offenzívájának végleges elakadása miatt egyre kevesebb lehetőség volt. Így nem maradt más hátra, mint a honvédség csapatainak összevonása, valamint az ország önálló védelmére tett kísérlet a Kárpátok előterében. Berlin számára világos volt: ha eleget tesz a magyar kéréseknek, akkor a Kárpát-medencébe történő szovjet betörés – amint azt Zsukovék már 1941 elején gyakorolták – elvághatná a Balkánon állomásozó német csapatokat az anyaországtól. S a félsziget nyersanyagai nélkül a német hadiipar rövid távon is megbénulna.
Mindazok, akik felróják az úgymond jelzésértékű ellenállás elmaradását, elfelejtik, hogy az 1945-öt követő rendezésben nem az adott ország háborúban játszott szerepe, hanem kizárólag a győztes nagyhatalmak érdekei döntöttek. Például Erdély hovatartozásának kérdésében a Szovjetunió határainak több száz kilométerrel történt nyugatra tolása. Ráadásul az 1919-es tanácsköztársaság, valamint a sztálini Szovjetunió megtapasztalt valósága a magyar társadalom többségének egyáltalán nem jelentett kívánatos alternatívát. Így a kormány abban sem lehetett biztos, hogy a honvédség feltétlenül követné az addigi szövetségessel szembeni ellenállásra vonatkozó parancsot.
Az 1943. szeptember 30-i elvi döntést követően a Margaréta hadműveletet többször, elsődlegesen a front igényeinek megfelelően dolgozták át, más és más hadosztályok feladatául szabva Magyarország megszállását. 1944. január 26-án elkészült a Margaréta II. hadművelet terve is, amely Románia megszállását irányozta elő, azonban ennek kivitelezése a február végi Hitler–Antonescu találkozót követően lekerült a napirendről. Ezzel párhuzamosan felgyorsult az álcázás miatt immár Trójai Faló néven is emlegetett Margaréta I. hadművelet előkészítése. A március 12-én megszületett végleges döntésben a magyar vezetés együttműködési készségétől tették függővé a román és a szlovák csapatok bevonását. Hitler március 15-én azzal az ultimátummal hívta meg a kormányzót a Salzburg melletti Kleßheimba, hogy a találkozó a keleti front eseményei miatt egy-két nap halasztást sem tűr. A Bécs és Kismarton környéki csapatmozgásokról a szállításvezetőség, a feltűnő német katonai aktivitásról a pozsonyi és a zágrábi magyar katonai attasé is jelentést tett Budapestnek. Kállay miniszterelnök kérdésére – hogy milyen esélyei lennének a fegyveres ellenállásnak – Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök reménytelen képet festett. A két mozgósított magyar hadtestből az egyik Erdélyben állomásozott, a másik akkor vonult fel a Kárpátok északkeleti térségében. A csapatok átirányítása a védtelen Budapest felé vagy az esetleges magyar mozgósítás minden bizonynyal német ellenintézkedéseket váltott volna ki. (Nem szabad elfeledni, hogy csak Erdélyben a magyar erőket messze meghaladó számban állomásoztak román csapatok.) Ezért a vélhető veszélyek ellenére Horthy elfogadta a meghívást, s kíséretével március 17-én útra kelt. Hitler másnap köntörfalazás nélkül közölte Kleßheimban, hogy nem engedi az olasz példa megismétlődését. A német csapatok – függetlenül Horthy hozzájárulásától – 19-én mindenképpen bevonulnak Magyarországra, de ha ellenállást tapasztalnak, akkor csatlakoznak hozzájuk szlovák, román és horvát egységek is.
Aligha vonható kétségbe Dombrády Loránd értékelése, aki úgy fogalmazott, hogy Horthy a lehetetlen helyzetben kénytelen volt beleegyezni a megmásíthatatlanba. S tisztában volt azzal, hogy a legkényelmesebb megoldást jelentő lemondása nem akadályozta volna meg a megszállást. Viszont alkalmat adott volna Hitlernek arra, hogy egy „náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen a nyeregbe”. (Igaz, ennél a változatnál csak alig valamivel tekinthető jobbnak a március 22-én megalakult, immár egyértelműen Hitler bizalmi embereivel telezsúfolt, Sztójay Döme volt berlini követ vezette kormány.) S ami akkor a legfontosabbnak tűnt: a hadsereg főparancsnoki tisztének megtartásával Horthy megakadályozta a mégiscsak valamelyes mozgásteret jelentő honvédség lefegyverzését és a német haderőbe történő beolvasztását.
A megszállás ténye, valamint az azt megelőző esztendők történései kíméletlenül bebizonyították, milyen minimális Budapest mozgástere a nagyhatalmak öszszecsapásában. Egyúttal utólag igazolta azokat, akik pontosan e veszélyeket előre látva utasították el a XX. század elején a dualista monarchia gyengítését.