Beigazolódott balsejtelem

Balsejtelem. Ez volt a címe annak a riportnak, amit előző hét végi Magazinunk címlapján közöltünk, és Péter Tibor bagi gazdálkodóról szólt. Az ötvenhárom jószágot gondozó parasztember arról vallott, hogy napról napra jobban aggódik a gazdaságért, amit tizennégy esztendő verítékes munkájával épített fel magának és családjának. Egyre növekszik a lelkében a balsejtelem: az uniós csatlakozás nem a beígért Kánaánt hozza el, hanem gondot-bajt jelent majd számára. Ha nem lesz kvótája, ha nem tudja teljesíteni maradéktalanul az előírásokat, a hatóság egy nap kiszáll, és véget vet a tehéntartásnak.
Péter Tibor balsejtelme tovább erősödött. Néhány nappal cikkünk megjelenése után váratlanul kiszállt hozzá az állami tisztiorvosi szolgálat. Órákon keresztül vizsgálódtak, de nem találtak semmi különöset. A gazdában közben felrémlett mindaz, amit szülei az ötvenes évekről meséltek. Névtelen bejelentések alapján hurcolták meg akkor a parasztságot. S ugyanígy, névtelen feljelentés alapján hurcolták meg Péter Tibort. Az egyébként negyedévenként menetrendszerűen kiszálló hatóság állítólag egy olyan hölgy telefonja nyomán szánt rá egy délelőttöt a bagi termelőre, aki csupán egyetlenegy alkalommal vitt tőle tejet, és piszkosnak találta azt. A történetben csak az a bökkenő, hogy Péter Tibornál soha nem járt ilyen vevő. A jó hírű tehenészetnek csak törzsvásárlói vannak.
Ne gyártson politikai összeesküvés-elméletet! – dörrentek rá a gazdára a hatóság emberei, amikor szerényen érdeklődött, minek köszönheti a váratlan látogatást. A gazda ennek ellenére nem képes szabadulni a gondolattól: a mondvacsinált vizsgálati indokok igenis összefüggésben lehetnek mindazzal, amit lapunk hasábjain elmondott. Összefüggésben lehetnek azzal, hogy arra merészkedett: nyilvánosság elé viszi a panaszát és a kilátástalan jövővel kapcsolatos gyötrelmét, aggodalmát. Mindazt, amit elmondott, csak megerősítik benne a történtek. Megszólalt, és lám, máris itt a büntetés. Az ötvenes években verték a parasztot – ma finomabb eszközökkel érik el ugyanazt. Nem a testre, a lélekre mérik a csapást. Így okoznak álmatlan éjszakákat, netán családi tragédiát.
Azok is megemlegetik még a születésük napját, akik az utóbbi hetekben, a magyar gazdák jövője érdekében az utak szélén demonstráltak. Szerkesztőségünkbe egymás után érkeznek a jelzések: a rendőrség nem bánik kesztyűs kézzel azokkal, akiknek a traktorját a félpályás útlezárások során felírták. A műtrágyázásra induló termelők erőgépét megállítják, és mindegyiken ellenőrzik, vajon fent van-e a járművön, működőképes-e a tűzoltó készülék. Ez most a legfontosabb a rend őrei számára, csakhogy a gazdák tudomására hozzák: a tüntetés joga ugyan adott számukra, de ha élnek vele, azért utólag jár a zaklatás és a fizetség.
Itt tartunk ma, ilyen hétköznapokat élnek a termelők bő egy héttel az agrárbéke-megállapodásnak elkeresztelt egyezmény ünnepélyes aláírása után. A mosolyoffenzíva hamar véget ért. A termelők éreztették erejüket, ezért a kormány nem feledkezik meg róluk: a veszélyes ellenfelek közé sorolja őket. Az egyezményt alá kellett ugyan írni, de a cél változatlanul ugyanaz. A parasztpolgárság megerősödése nem kívánatos, mert ellenkezik a magyar agrártermelés és a termőföld megszerzésére vágyó nagytőke gazdasági érdekeivel. Ez az alaptézis attól még igaz marad, hogy a kormányt engedményekre kényszerítették a tüntető gazdák. Egyébként ezek az engedmények sem érnek sokat. Ahogy szárad a megállapodáson a tinta, úgy válik ez a szomorú tény egyre világosabbá az érintettek számára. A támogatásokból végzett agrárberuházások után fizetendő áfa kiesése jelenti szinte az egyetlen érdemi tételt a költségvetés számára. Az agrárbéke többi pontját inkább a kirakatba szánta a kormány, azok nincsenek különösebb hatással a termelők mindennapjaira. Ha hinni lehet a híreknek, a tejet ma sem veszik át a gazdák által kívánatosnak tartott összegért a feldolgozók. A reggeli italok előcitálása sem jár majd a hazai tejfogyasztás tízszázalékos növekedésével, miként ígérte azt Szanyi Tibor politikai államtitkár. Lehet kedvezményes a hitel, ha eladósodott az, aki rászoruló. Az sem számít megváltásnak, ha az uniós pénzek mellé kötelezően fizetendő hazai kiegészítés három hónappal előbb kerül a gazdálkodókhoz. Ráadásul ismét bankkölcsönök árán, ami előre nem várt költségeket jelent majd a támogatottaknak.
A kirakatmegállapodás megszületésének rövid ünnepe után újra beköszöntöttek tehát a fájdalmas-küzdelmes hétköznapok. A gondok ugyanúgy gondok maradtak, a problémák nem tűntek el a gazdaudvarokról. A piac farkastörvényei sem változtak, és a nagy hal a továbbiakban is ugyanúgy viselkedik, mint eddig: előbb-utóbb megeszi a kis halakat. A gazdák az utóbbi hetekben megélték azt, hogy mennyire segíti az önvédelmet a közös fellépés. A kormány meghátrálása után azonban nem szabad hátradőlni egyiküknek sem. Legalább ilyen hatásos önvédelemre, ha nem nagyobbra volna szükség a feldolgozókkal és a kereskedőkkel szemben. A piac szereplői a kormányzathoz hasonlóan csak az erő nyelvén értenek, ezért – jelképesen szólva – az utakról sohasem szabad hazamenni. A földművelésügyi minisztérium előtt tanyát vert alföldi gazda demonstrációja lényegében hatástalan maradt. Ugyanígy a magányos termelő szava a piacon sem ér sokat.
A kormány érzéketlenségével, a hatósági túlkapásokkal, zaklatásokkal, valamint a monopolhelyzetben lévő felvásárlókkal szemben ugyanazt a gyógyírt kell alkalmaznia a magyar gazdálkodóknak: az összefogás erejét. Életem egyik nagy élménye volt, amikor a gyakorlatban is tanúja lehettem, milyen gazdasági eredménynyel jár a valódi szövetkezés. A hajdúböszörményi sertéstartók álltak össze a kedvezőbb átvételi árak reményében. A sok kistermelő, egyéni gazda együtt egy olyan nagyüzemmé változott, amelyik képessé vált a legfinnyásabb vágóhíd kívánságainak teljesítésére is. Nagy menynyiséget, kiváló minőségben – ez a piac alapszabálya, aminek ők is megfeleltek, cserébe bevételeik jelentős mértékben emelkedtek. Azon a közgyűlésen, amin részt vehettem, már a közös haszon felhasználásáról folyt a tanakodás. Bölcsen, takarékosan használva jutott belőle gabonatárolóra, szárítóra. Csupa olyanra, amire egyenként soha nem tellett volna, ami segítette a jobb és olcsóbb takarmány beszerzését.
Ezen példák alapján csak azt kívánhatom a magyar gazdáknak: ne vonuljanak vissza, merítsenek a tüntetések emlékéből, használják fel a jövőben is a demonstrációk erejét. Törekedjenek a kölcsönös segítségnyújtásra, a folytonos önvédelemre. Viseljék büszkeséggel, méltósággal a megpróbáltatásokat, és bátran szóljanak akkor is, ha ezért büntetés a válasz. Nehéz sors jut osztályrészül azoknak, akik a paraszti munkát választják ebben az országban. Azok viszont, akik a gazdatársadalom megtörését szeretnék, nem számolnak azzal, hogy olyan emberekkel állnak szemben, akik a végsőkig ragaszkodnak a földhöz és az önállósághoz. Inkább összehúzzák a nadrágszíjat, vállalják az embert próbáló munkát, csak ne kelljen feladniuk azt, amit felépítettek maguk köré. A hatóság zaklatása sem változtathat ezen. Ne feledjük el, a legtöbb gazdának volt honnan tanulnia. Az apák, nagyapák még a verést és a börtönt, némelykor a halált is vállalták a paraszti szabadságért.