Nyugtató kormányzati szavak hangzanak el lépten-nyomon a határon túli magyarság támogatásával kapcsolatban az utóbbi időben, ám a tényeken nem lehet segíteni semmilyen olajozott kommunikációval. A makacs tények ugyanis azt mutatják, hogy több milliárd forinttal kurtítják meg az országhatárokon túl élő honfitársainkra szánt költségvetési összegeket. Annál inkább felértékelődik tehát a civil szféra önzetlen támogatása, az a fajta „segítségdemonstráció”, amellyel öntevékeny emberek anyagi lehetőségeiket latba vetve próbálnak enyhíteni a kisebbségi sors hátrányain. Bibó István-i szóhasználattal ilyen szabadság kis köre az a Hármashalom Alapítvány, amelyet még tavaly nyáron alapítottak fiatal értelmiségiek.
Mint tavaly a Magyar Nemzet is hírt adott róla, elsősorban könyvgyűjtő akciókat szerveztek a Kárpát-medencei szórványmagyarság, annak is főként a legifjabb korosztályai számára. Nemrég Kárpátaljára vittek több mint tízezer kötetet az alapítvány tagjai, s szerény lehetőségeikhez képest komoly előrelépés volt, hogy immáron nem saját személyautóikon, hanem egy kisteherautón szállíthatták adományaikat az ottani magyarság részére. Az Ungvári járás szürtei központi könyvtárában örömmel fogadták a könyveket. Csakúgy, mint az eddigi több helyszínen, Felvidéken és Erdélyben. Legutóbb ugyan a részleges kudarc érzését is meg kellett ismerniük, amikor a délvidéki Szabadkára szerettek volna jelentős mennyiségű könyvet szállítani.
A Hármashalom Alapítvány egyik vezetője kérdésünkre annyit árult csak el, hogy a szerbiai adminisztráció túlzott ügybuzgalma miatt feneklett meg egyelőre a látogatás, ám a jövőre nézvést ez esetben is optimisták. Abban bíznak, hogy az ottani hatóságok is elállnak az olyan feltételektől, amelyek a gyakorlatban teljesíthetetlenek, hiszen a kötetek tartalmáról talán mégsem lehet jogászi alaposságú szinopszisokkal szolgálniuk a jó szándékú adományozóknak. Szerencsére a szlovák, a román és az ukrán illetékesek megértőbbek voltak, így az ottani magyar szórványokban lakó gyerekek könyvtára jelentősen gazdagodhatott a magyar szépirodalom legszebb darabjaival. Az Izsák és Környéke Erdélyi Magyarok Egyesülete, amelynek vezetője a helyi református lelkész, vállalkozott arra, hogy eljuttatja az adományokat Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Tanítóképző Főiskola hallgatóinak és a bálványosváraljai református gyülekezetnek.
Múlt év végén pedig a felvidéki Ajnácskőn adtak át a községi könyvtárnak mintegy ezer mesekönyvet, majd a Zemplén megyei Bélyen jártak, ahol a helyi általános iskolában osztottak szét mesekönyveket, szépirodalmi köteteket. Az alapítvány nem véletlenül választ olyan helységeket, ahol nem él nagyobb összefüggő tömbben a magyarság. Úgy látják ugyanis, hogy az anyaország gondoskodása inkább azokra a vidékekre koncentrálódik, amelyek közismertebbek, s ahol a magyarság talán kevésbé van kitéve a beolvadás veszélyének. S hogy kik az adományozók? Az ősz elején közzétett felhívásra sokan mozdultak meg, s külön figyelemre méltó, hogy sokszor éppen azokból a társadalmi rétegekből, amelyek egyáltalán nem dúskálnak az anyagi javakban – mondta kérdésünkre Simon Attila, az alapítvány kuratóriumi elnöke. S említ egy valóban megható epizódot. Egy nyugdíjas asszony felhívta őket, hogy felajánlaná könyvtárának néhány darabját a nemes célra. Miután pozitív választ kapott, vagy félszáz igényesen válogatott könyvvel átbuszozott a főváros másik végéből, hogy személyesen vigye el a családi könyvtár addig féltve őrzött köteteit. Mint kiderült, az intézmények, könyvkiadók, könyvesbolthálózatok még nem ennyire adakozó kedvűek.
Az alapítvány vezetője azonban arra figyelmeztet: ebben ők is hibásak lehetnek, mivel eddig nem kerestek könyvkiadókat, hiszen maguk sem számítottak ilyen kedvező, hálás fogadtatásra a határon túli kistelepüléseken. Ebbéli „mulasztásukat” a jövőben mindenképpen pótolni fogják, hiszen sok magyarországi könyves cég profilja, választéka alapján eleve feltételezhető az ilyen irányú segítő szándék. Simon Attila ennek kapcsán úgy vélekedik, hogy általában sincsenek kihasználva a magyarországi összefogásban rejlő lehetőségek, pedig az erők megsokszorozását eredményezhetné, ha az egymás potenciális partnereiként működő szervezetek között az információáramlás jobb lenne. Sokszor ugyanis az emberek nem tudják pontosan, kikhez, mely szervezetekhez fordulhatnak, ha használható ötletük vagy úgymond szabad kapacitásuk van a határon túli magyarság megtámogatására. A civil szféra azonban mégis megtalálja az egymáshoz vezető utat. Erre szintén jó példa az észak-erdélyi szórványfalu, Felőr esete, ahol szintén anyaországi civil kezdeményezésből (Julianus Barát Alapítvány) épül a Magyar Oktatási és Művelődési Központ, amelynek könyvtárral való felszereléséhez a Hármashalom Alapítvány is hozzá kíván járulni. Tervezik a Dés és Bethlen közötti színmagyar település, Magyardécse könyvadományokkal való megsegítését, hiszen olyan faluról van szó, amely az egész Kárpát-medencei magyarság számára példaértékű.
A mára egységessé váló környező román etnikumtól övezve is meg tudták tartani identitásukat, nem utolsósorban annak is köszönhetően, hogy nem mondtak le az önálló gazdasági boldogulásról. A falu így cseresznye- és méztermeléséről is nevezetessé vált. Ugyanilyen összefogás viheti sikerre azt a régi tervüket, hogy magyarországi diákokat vigyenek táborozásra határon túli magyar településekre, kinti fiatalokat pedig anyaországi nyaraláshoz segítsenek hozzá. Mikor a felvidéki királyhelmeci gimnáziumba vittek könyveket, megemlítették ezt a tervüket, s rögtön kiderült, hogy az ottaniak is szívest-örömest felkarolnák. Tudnak egy erdei iskoláról a Magas-Tátrában, az iskola igazgatója pedig minden segítséget megadna a csereüdültetéshez. Ami még hátravan: keresni egy olyan magyarországi intézményt, amely szintén fogadni tudná a felvidéki gyerekeket. Az alapítvány képviselői hangsúlyozzák: mindennél fontosabb, hogy a határainkon inneni és túli diákok minél fiatalabb korban megélhessék az együvé tartozás érzését, mert ez a nemzet megmaradásának biztosítéka.
A Hármashalom Alapítvány ([email protected]) egy következő kezdeményezése most körvonalazódik. Amikor Nagyenyeden jártak, a vár oldalában egy kopottas, szerényen meghúzódó emléktáblára lettek figyelmesek 1849. január 7-i dátummal. Kiderült, hogy azoknak az emlékére állították, akik áldozatul estek a szabadságharc alatti császárpárti román vérengzésnek, s ma is ott nyugszanak. A fiatal értelmiségi társaság saját erőből szeretné rendbe hozni az emlékhelyet, s tervezik, hogy más emlékműveket is felújítanának. Úgy gondolják, hogy a néhány tízezer forintos ráfordítással a nemzeti gyökerek megőrzését is elő lehet segíteni. Mivel az alapítvány alig egy esztendeje alakult, jelenleg nem jogosult a személyi jövedelemadó felajánlott egy százalékának hasznosítására. Ezért hatványozott mértékben támaszkodnak mindazok együttműködésére, akik szintén létfontosságúnak tartják a céljaikat.
origo.hu
Így fogták el a magyar kriminalisztika talán legkegyetlenebb sorozatgyilkosait
