Borza Teréz munkáit, mondhatni, jobban ismerik és tisztelik külföldön, mint idehaza. A nyolcvanas évek elejétől kezdve rendszeres kiállítója, meghívottja és díjazottja a legrangosabb nemzetközi kerámia- és szobrászati biennáléknak Itáliától Japánig, Hollandiától Egyiptomig. 1986-os budapesti tárlata óta, amelynek az Ernst Múzeum adott otthont, persze magyar földön is tudják már jó páran, kit kell tisztelni Borza Terézben: a porcelánművészt, aki az egyszerelműek hűségével, szinte megszállottan ragaszkodik választott műfajához és anyagához, és aki a porcelán sok száz éves és igen eseménydús történelmében is képes volt egyedül rá jellemző új formát, rendeltetést és filozófiát adni e nemes matériának. Organikus szobrokat formál belőlük, tíz centiméteres átmérőtől nyolcvan centiméterig akár, leheletfinom fehér alakzatokat, amelyeknek ezerféle színt ad, ahogyan áttűnik rajtuk a fény. Nézi őket az ember, a fenyőoszlopokra helyezett „lebegő”, „szárnyaló” plasztikákat égre emelt tekintettel, és derű költözik a szívébe.
– Amikor az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem – meséli Borza Teréz –, azon tanakodtam, melyik szakot válasszam. Arra gondoltam, a kerámiaművészetet már eléggé „kivesézték”, az agyagművességről szinte minden tudható. A porcelán azonban mint anyag megmaradt sejtelmes titoknak. Azok a nyolcvan centiméteres átmérőjű, gömbölyded formák, amelyek az én kemencémből kerülnek ki, nyugalmat adva a lelkemnek, valóban egyedi alkotások. Hosszú évekig tartó kutakodás, próbálkozás után találtam rájuk, szeretem őket.
Nem kétséges, a bécsi meghívás is annak az összetéveszthetetlen „borzaterézségnek” köszönhető, amely az anyag és a fény kölcsönhatására épít.
– Elsősorban az anyag összetételét kell alaposan ismerni – mondja Borza Teréz. – Kaolin, kvarc és földpát… minél nagyobb a kaolintartalma, annál jobb a tárgy fényáteresztő képessége. Az Iparművészeti Főiskolán töltött évek alatt – 1979-ben kaptam meg a diplomámat – ritkán jutottunk anyaghoz. Legfeljebb akkor, ha valamelyik porcelángyárnál szakmai gyakorlaton voltunk. Én Hollóházára kerültem két alkalommal is, ott kitűnő anyagot használnak… Közben pedig odahaza kialakítottam a magam kis boszorkánykonyháját. A férjem épített nekem kemencét, magas hőfokon lehetett benne égetni a megformált tárgyakat. Ma Hódmezővásárhelyről hozatom munkáimhoz az alapanyagot… A nagy titok pedig abban rejlik, hogy miként lehet áttetszővé tenni a porcelánformák falát. A kínaiak rizsszemeket égettek porcelánjaikba. A rizs elvékonyította az anyagot, a helyén csodálatosan áttűnő lett a kínai porcelán. Tőlük tanulva én más anyaggal vékonyítom el a porcelánt: textillel, papírral… mikor milyen textúra illik a terveimbe.
Elég végigpásztázni Borza Teréz egyéni kiállításainak címét, és máris nyilvánvalóvá válik, hogy a zene s a természet előkelő helyet foglal el értékrendjében. Annak a tárlatának, amelynek hazai „berobbanását” köszönheti, Hommage á Debussy volt a címe, 1996-os kiállításának pedig – amelyen friss zöld pázsiton álltak a művei – Tavaszünnep. Jubileumi bemutatkozása 2003-ban, ötvenedik születésnapján Újjászületés címmel futott. A zene – mondja a porcelánművész –, mióta a világon van, körülöleli az életét. A családban, ahol felnőtt, mindenki énekelt, muzsikált. Testvérei valamennyien a zenei pályát választották, ő zongorázni tanult. De hívta kezeit az anyag, kaolin, kvarc, földpát. A föld anyagából nyert porcelán. Munkáival szeretné visszacsalogatni az embereket a természetbe. Oda, hol minden rossz felejthető, megbocsátható, hol nyugalomra lelünk. Ahol megszűnnek a félelmeink, az aggodalmaink. Ahol rácsodálkozhatunk a teremtés harmóniájára, ahol a csendben kettesben lehetünk Istennel.
– Ezért emeltem föl az ég felé legújabb munkáimat – mondja Borza Teréz. – Az éghez közelítve jobban látszik áttetszőségük, a különböző módon rétegelt felületek fényjátéka. De nemcsak ezért helyeztem őket a magasba, hanem hogy felfelé irányítsam a tekinteteket. Ez részemről életszemlélet és jó tanács a nemzetnek. Azt remélem, hogy a nyers fenyőoszlopok tetejére tett porcelánjaim ott fenn a magasban a bizakodást, a jövőbe vetett hitet is jelképezik. Nekünk büszkén kell társulnunk Európához, hiszen van mivel büszkélkednünk: múltunk, nyelvünk, kultúránk, Himnuszunk a közös Európában is megőrzendő s megbecsülendő érték!
Szép gondolatok, dörmögöm lent a földön, de vajon ki lehet-e fizetni belőlük a villanyszámlát az állandóan 1280 Celsius-fokon hevülő porcelánégető kemence után?
– A művész, amikor alkot, nem gondolhat arra, hogy munkáját el kell adnia – válaszol a földön járó kétkedőnek Borza Teréz. – Elszívja az erejét, leköti a gondolatait a bizonytalanság: vajon én most eladható munkán dolgozom? Természetesen ez nem azt jelenti, hogy én soha nem bocsátom áruba a munkáimat. Hollandiában és Japánban gyűjtőim is vannak.
– Hát követői? Tanítványai?
– Hét esztendőn át voltam a Fiatal Iparművészek Stúdiójának elnöke. Minden addigi kapcsolatomat, külföldi meghívásomat, ismeretségemet átadtam a stúdió ifjú csapatának. Kiállításokat rendeztünk világszerte. Talán sínre tudtam tenni 1993 és 2001 között néhány tehetséges pályakezdő fiatalt.
Kiegyensúlyozott, harmonikus egyéniség Borza Teréz. Nem sok pályatársáról lehetne elmondani ugyanezt. Megkockáztatom hát a kérdést, amelyet művésznek, értelmiséginek föltenni manapság becsületsértéssel ér fel: elégedett embernek vallja magát?
– Nem magammal vagyok elégedett, hanem az életemmel. Az ember önmagával soha nem lehet elégedett. Sok jó történt velem, sokan szeretnek és ismernek, és én is igyekszem szeretni az embereket, összetartani a közösségeket, kisebbeket, nagyobbakat egyaránt. Wass Albertet szoktam idézni: „Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” A bécsi meghívás pedig, amely voltaképpen nem is egy, hanem két kiállítást jelent, hiszen a parlamenti közös tárlattal egyidejűleg egyéni bemutatót is szervezett számomra a Club Alpha – s természetesen közép-európai művésztársaim számára is, miközben osztrák kollégáim közül ketten Budapesten mutatkoznak be, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének a székházában –, olyan, mint amikor a sportoló feláll a dobogóra, és az ő teljesítményének a tiszteletére szólal meg a himnusz.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
