Egy furcsa háború első éve

Világszerte milliók vonultak az utcára szombaton az iraki amerikai megszállás ellen tiltakozva. Az iraki háború kezdetének első évfordulóján a helyes meglátások mellett nyilván sok olyan szlogen is feltűnt a transzparenseken, amelyet könnyű olcsó populizmusnak minősíteni. Azok, akik továbbra is támogatják Amerika, Európa és azon belül Magyarország szerepvállalását az iraki megszállásban, minden bizonnyal ezekkel a demagóg megnyilatkozásokkal hadakoznak majd, ahogy eddig is tették. Pedig az iraki katonai kaland pont azt a küzdelmet zilálta szét, amelynek elárulását ezek az érvelők rendszerint ellenfeleik szemére vetik: a terror elleni háborút.
Közismert példázat a játékelméletben – e tudományág azt kutatja, hogy az emberek miképpen érintkeznek egymással, és hogyan hozzák meg döntéseiket – a buszmegálló allegóriája. Az autóbuszra várva mindannyian szembesülhettünk már azzal a dilemmával, hogy érdemes-e még tovább ácsorogni a megállóban a jármű mihamarabbi megérkezésének reményében, vagy mert már jó ideje nem jött az autóbusz, üljünk taxiba, hogy munkahelyünkről ne késsünk el. A dolog úgy áll, hogy minél többet várunk az autóbuszra, annál nehezebben hagyjuk ott a megállót. Nemcsak azért, mert úgy gondoljuk, hogy ennyi várakozás után hamarosan megérkezik a busz, hanem azért is, mert egyre jobban sajnálnánk veszni hagyni a várakozásba fektetett időnket és energiánkat. A játékelmélet csapdának nevezi a hasonló helyzeteket.
Irak csapda.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után Európában is szinte mindenki egyetértett azzal, hogy ezek a rémtettek nem maradhatnak büntetlenül. A nyugati civilizáció országai felsorakoztak a megtámadott Amerika mögött. Az afganisztáni beavatkozás során – noha ezeket a szempontokat már akkor hangoztatták Washingtonban – elsősorban nem Afganisztán demokratizálását tűzték ki célul, hanem azt, hogy kézre kerítsék a New York-i ikertornyok romba döntésével vádolt Oszama bin Ladent, terrorista szervezetére pedig csapást mérjenek. Afganisztán politikai átalakítása hasznos, ám csupán járulékos következménye volt a terrorizmus elleni küzdelemnek.
Iraknak már semmi köze ehhez a harchoz.
Akik most az iraki beavatkozást ellenzőket azzal vádolják, hogy bírálataikkal a terroristák úgymond társutasaivá válnak, elfelejtik, hogy az iraki hadjárat csupán egyetlen szállal kötődött a terrorizmus elleni háborúhoz: George W. Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök az invázió megindításakor azt állították, hogy Szaddám Huszein iraki diktátor tömegpusztító fegyvereket fejleszt, és hogy ilyen fegyvereket hajlandó a terrorcsoportok kezére átjátszani.
Ezt a szálat David Kay – aki fegyverzetellenőrként a CIA minden iránymutatása ellenére sem tudott ilyen eszközöket felfedni Irakban – egyetlen mozdulattal elvágta, amikor az amerikai szenátus januári meghallgatásán kijelentette: „majdnem mindenben tévedtünk” az iraki tömegpusztító fegyvereket illetően.
Miközben a kudarc miatt a döntéshozók az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is a titkosszolgálatokra mutogatnak, támogatóikkal egyetemben továbbra is kitartanak egy másik érv mellett: Szaddám Huszein embertelen rezsimjének megbuktatása humanitárius és politikai okokból is kívánatos volt. Az érvelés szerint az új Irak az első igazi demokrácia lesz a Közel-Keleten, afféle mintaállam, amely példát mutathat a térség arab országainak, ahol a reformerek maguk bírhatják majd rá az elnyomó rezsimeket a változtatásra. Az elmélet azt jósolja, hogy ekképp csökken majd az arab világban az a kilátástalanság, amely fiatalok tömegeit taszítja a szélsőséges ideológiák felé.
Ez az elmélet szintúgy hibás, három okból is.
Az erőszakos demokratizálás elméletének első hibája az, hogy az iraki háború állandósította és egyértelművé tette az amerikai katonai jelenlétet a térségben. Mindaddig, amíg az amerikai megszállás és a továbbra is megoldatlan izraeli–palesztin konfliktus mártírszerepbe helyezi az arab világot, a térség autokrata uralkodói elégedetten dőlhetnek hátra székeikben, hiszen a nyugati civilizációval szemben érzett düh és ennek megnyilvánulása a szociális feszültségek levezetésének egyben hatékony módja is.
A második kifogás a Közel-Kelet erőszakos demokratizálásával, amely ennek nyitányát az iraki invázióban látja, az, hogy Amerika leghűségesebb szövetségesei a terror elleni hadjárat során maguk is autoriter rezsimek. Elég, ha a terroristákat exportáló, a sariát követő Szaúd-Arábiára, a katonai hatalomátvétellel pozícióba kerülő, pakisztáni Musarrafra – akinek wazarisztáni „terrorellenes” hadműveletei egyelőre kevés eredményt, ám annál több civil áldozatot követeltek – vagy Amerika új szövetségesére, a sztálinizmust idéző Üzbegisztánra gondolunk. Miféle üzenetet küldenek ezek a szövetségek a társadalmi változásokat kívánó helyi reformereknek? Semmi mást, mint hogy Amerika elképzelései a demokráciáról mások otthon, mint idegenben.
Az erőszakos demokratizálás elméletének legnyilvánvalóbb tévedése azonban a teória harmadik hibája. Egy olyan feladat megoldását ugyanis, amelyet a háború utáni Irak kezelése jelent, már a kezdetektől fogva nem lehetett elvárni attól a Bush-kormányzattól, amely a kooperáció helyett az egyoldalú döntésekre helyezte a hangsúlyt külpolitikájában. A háború következményeképpen Amerika népszerűsége drámaian csökkent nyugati szövetségesei és az arab országok körében is. A rangos Pew kutatóközpont közvélemény-kutatásokkal alátámasztva egyenesen azt állítja: az iraki háború aláaknázta Amerika szavahihetőségét a világban.
Az Amerikának támogatást nyújtó országok maguk is nehéz helyzetbe kerültek: csapataik kivonása immár valóban azt az üzenetet küldené, hogy engednek nemcsak az Irakban, hanem a máshol merényleteket elkövetőknek is. Épp ezért talán nem járunk messze az igazságtól azzal, ha kimondjuk, mindazok, akik Irakba masíroztak, belesétáltak Oszama bin Laden csapdájába: igazából az al-Kaida és szövetségesei húznak hasznot a növekvő Amerika- és Nyugat-ellenességből és arab dühből.
Eközben a megszállók arra várnak, hátha valami csoda folytán a terror árnyékában tényleg létrejön az iraki demokrácia, hátha mégiscsak megérkezik a megállóba a várva várt autóbusz.
Pedig Jeffrey Z. Rubin, a bostoni Tufts egyetem néhai profeszszora már régen kiagyalta az ilyen csapdák megoldását. Szerinte előre határt kell szabnunk, mennyi időt szánunk a várakozásra, ehhez a határidőhöz pedig lehetőleg a későbbiekben is ragaszkodjunk. Rubin még hozzáteszi: kerüljük azt is, hogy más embereket kérdezzünk meg a megállóban, mert ha kiderül, mások is ugyanarra a buszra várnak, akkor hajlamosabbak vagyunk tovább várakozni az előzetesen eltervezettnél.
Spanyolországban a most hatalomra jutott szocialisták nem tettek mást, mint hogy iraki szerepvállalásuknak efféle ésszerű határt szabtak. José Luís Rodríguez Zapatero, az új spanyol kormány leendő miniszterelnöke a választások után rögtön kijelentette: Spanyolország kivonja katonáit a megszállt országból, hacsak az ENSZ az év közepéig nem veszi át Irak irányítását az amerikaiaktól.
Egyelőre erősen kétséges, hogy ez a megadott határidőig bekövetkezik.