Egy olcsó állam kisemmizett páriái

Szombat délután, már a sötét beállta után futott be a több mint négyezer romának otthont adó tőketerebesi cigánytelepre az összesen tíztonnányi élelmiszer utolsó negyedét szállító teherautó. A segélyt eljuttató magyarországi szervezetek képviselői azt mondják: minden „háztartásnak” jut legalább egy az ezer darab csomagból, de – amivel a helyszínre érve szembesülhettünk – a telepen annyi a gyerek, hogy nyolcfősnél kisebb család talán nem is létezik.

György Zsombor
2004. 03. 08. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Két hét telt el azóta, hogy a kelet-szlovákiai cigányok éhséglázadást indítottak, s korgó gyomrukra hivatkozva támadást intéztek Tőketerebes, Vásárhely, Nagymihály, Raslavice és több más település élelmiszer-üzletei ellen. A történtek megítélésében azóta sem sikerült kompromiszszumra lelni. Van, aki szerint a randalírozó cigányoknak csak a cigaretta meg a pálinka kellett, mások viszont úgy vélekednek: a szerencsétlen sorsú romák végső elkeseredésükben léptek a bűn mezejére. Legyen azonban bármelyik félnek is igaza, abban nem lehet vita, hogy Kelet-Közép-Európa egyes régióiban, köztük Kelet-Szlovákiában komoly gondokat okoz a szociális ellátottság hiánya és az egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliséggel járó elszegényedés.
Azt, hogy egy-egy adag segély csak felszíni kezelést nyújthat, nagyon jól tudja Bársony János, a Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) jogvédő irodájának igazgatója, az esemény egyik koordinátora is. Reményeik szerint szombati akciójuk mégis túlmutat egy egyszerű gesztuson.
A négy kilogramm liszt, az egy csomag rizs, a cukor, a tészta, az egy-egy liter olaj, tej és egy darab húskonzerv talán néhány napra ha elég, a szervezők azonban bíznak abban, hogy újabb lépésükkel ismételten sikerül felhívniuk a figyelmet az egyre többek által hibásnak tartott szociálpolitikára. Bársony János éppen ezért fontosnak is tartja kihangsúlyozni: nem egyszerűen cigánykérdésről van szó. „A szegénység gondja mindenkit érintő közügy, nem etnikai ügy, nem cigányügy” – fogalmaz a pakkokat lelkesen csomagoló férfi. Mint rámutat, a különbség igazából csak abban rejlik, hogy a romák rendelkeztek a legkevesebb tartalékkal, ők voltak hát az elsők, akik az utcára vonultak.
Minden oldalt meghallgatandó, még a segélyosztás előtt több magyar és szlovák tőketerebesivel is szóba elegyedünk. Az első fiatalember azonban nem szívesen beszél a történtekről, inkább édesanyjához irányít minket. Az asszony elmeséli: fia rendőr, s nem igazán szereti a cigányokat. „Tudják, nagyon sok gond volt már eddig is velük” – magyarázkodik az anya. Bár ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy a terebesiek alapvetően megértők a cigányokkal szemben, s egyikük sem beszél komolyabb indulattal róluk, de félő, ha újabb rablóhadjáratok indulnak, megváltozik a véleményük. Többen felvetik, hogy egyeseknek esetleg céljuk is lehet, hogy szembeállítsák egymással a roma és nem roma lakosságot.
Egy magyar asszony – aki végül útba- igazít minket a segélyosztás színhelyére – elmeséli, férjét régen elveszítette, édesanyja hónapok óta betegen fekszik otthon, ő maga végigdolgozta az egész életét, most mégis megkurtították a nyugdíját, csak azért, mert az magasabb volt, mint a minimálbér. Az asszony szavait több sorstársa is alátámasztja, szavaikból az tűnik ki: bár a cigányokkal ellentétben az elszegényedő magyar és szlovák lakosság sosem fog fosztogatni, bíznak abban, hogy a romák megmozdulásai egyszer talán rádöbbentik majd a politikusokat, hogy mindent azért velük sem lehet megtenni.
Már besötétedett, amikor az RPA és az Oltalom Karitatív Egyesület utolsó teherautója is befut, platóján a csomagokból még hiányzó élelmiszerekkel. „Úgy várnak minket, mintha karácsony lenne” – mutat az elosztóhely előtt gyülekezők felé Bársony János. Kihasználva a „roham” előtti utolsó perceket, ismét beszélgetésbe elegyedünk. Mint mondja, nemcsak a cigányok, a többi terebesi is hálás nekik, hiszen – mint az egyik üzletben a szervezőknek mesélték – teli hassal azért csak másként gondolkodik valaki, mint éhségtől gyötörve.
Az igazgató – aki már eddig is számos segélyakciónak volt motorja szerte a Kárpát-medencében – némi indulattal a hangjában azt mondja: Pozsony úgy kívánt pénzt spórolni, hogy az alapvető európai értékekkel ment szembe. Mint kifejti, az unió kohéziót sürget, azt mondják, a leszakadt rétegek mielőbbi felzárkóztatására van szükség. Amit viszont ma látunk a térségünkben, az ennek épp az ellenkezője. „A szlovák kormány olcsó államot akar, s miközben csökkentették az adókat, ellehetetlenítik azokat, akik a leginkább rá vannak szorulva a segítségre” – fogalmaz Bársony János.
A rengeteg gyereket látva óhatatlanul felmerül a kérdés, mi lesz velük, ha a telepen szocializálódnak, ahol az emberek jó része még írni-olvasni sem tud. Nem oszlatja aggodalmunkat, hogy egy tíz év körüli cigány gyerek – egy azon szerencsések közül, aki legalább az általános iskoláig eljutott – arról számol be, hogy a tanító néni általában reggelente bekapcsolja a magnót, az szól délig, azután mindenki hazamehet. Csoda, hogy még a nyolcadik osztály végén sem tudják leírni helyesen a nevüket? – teszi fel valaki a kérdést.
Megtudjuk, a családok rászorultsági alapon jegyeket kaptak, egy jegyért egy csomag jár. Ahol több a gyerek, oda esetleg két jegy is jutott, így aztán mindenki tudhatja előre, mire számíthat. Látva a tömeget, a sorba állítás tervéről a szervezők hamar letesznek, az ezúttal is éhségre panaszkodó cigányok mégis viszonylag nyugodtan, csak kisebb tülekedések közepette várják a nekik szánt élelmiszert rejtő zsákokat. Mindenki izgatott, mégsem erőszakoskodik senki. A gyerekek élvezik a fényképezkedést, az idősebbek azonban inkább szégyenlősen próbálnak elbújni a többiek mögött. Egyszer csak nyílik az ablak, majd nem sokkal később, nagy vigyorral az arcán, egy férfi lép ki a tömegből, kezében a tízkilós csomaggal. Ő kapta az elsőt.
Miközben a telep lakói egymást váltva járulnak a kiadóhelyhez, hogy bilétájukért megkapják a néhány napra elegendő élelmiszert, olyan – számtalanszor „körüljárt” – témákról beszélgetünk, mint a helyenként százszázalékos munkanélküliség, az előítéletek, a kilátástalanság, a túl korán véget érő élet. Bár a megoldást nem sikerül megtalálni, Bársony János azért azt mondja, biztatni kell az embereket, el kell mondani nekik, hogy országoktól vagy etnikumtól függetlenül még a legelesettebbeknek is érdemes küzdeni alapvető jogaikért. Hogy mindezzel mi érhető el, nem mindig tudható, a reményt, amely a tőketerebesiek arcán minden nyomorúságuk ellenére tükröződik, mégis jó volt látni. A segélyeket szállító teherautók tegnap azonban hazaindultak, s kérdéses, hogy az ottmaradt emberek segélykiáltásait meghallja-e még valaki.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.