Magyarországon nincs olyan törvény, amely alapján a szakszervezetek taglétszámát ellenőrizni lehetne, így az érdekvédők saját adatain túl csupán közvetett felmérésekből, egyes APEH- adatokból lehet következtetni a szervezett dolgozók arányára. Az tény, hogy a rendszerváltás óta kétmilliónál több álláshely szűnt meg és több mint hárommillióval fogyott a szakszervezeti tagok száma – a legnagyobb veszteséget e tekintetben egyértelműen a versenyszféra érdekképviseletei szenvedték el. A rendszerváltás idején mért közel kilencvenszázalékos munkavállalói szervezettség az utóbbi években 20-23 százalékra csökkent. A Központi Statisztikai Hivatal utoljára 2001-ben – ekkor az APEH tagdíjlevonási adataiból hatszázalékos létszámcsökkenésre lehetett következtetni – készített olyan felmérést, amely a szervezett dolgozókról adott képet. Ebben több mint hárommillió megkérdezett közül 615 ezren, azaz a válaszolók 19,7 százaléka jelezte, hogy tagja valamelyik szakszervezetnek. A tagok aránya a szállítás, a raktározás, a posta, a távközlés – 35–40 százalék – az egészségügy, valamint a szociális ellátás területén – 34 százalék – volt a legnagyobb, míg a szervezettség igen alacsony szintje – 4,4 százalék – jellemezte az építőipart és a vendéglátást. Meglepő talán, hogy a szellemi foglalkozásúak között jóval többen voltak szakszervezeti tagok, mint a fizikai munkát végzők körében. Az utánpótlás nehézségeire mutatott rá a felmérés szerint, hogy a szakszervezeti tagság derékhadát a 40–54 évesek adják. Az érdekképviseletek tényleges súlya egyébként a dolgozók előtt sem volt ismert, legalábbis erre utal, hogy a megkérdezettek ötvenöt százaléka nem mert vállalkozni a szakszervezeti tagság megbecsülésére. A válaszolók közel kétharmada viszont a valóságosnál jóval nagyobbnak – a tényleges tizenkilenccel szemben huszonöt százalék felettinek – ítélte meg a munkavállalók szervezettségét. Ennek relatív alacsony mértéke szorosan összefügg azzal, hogy a szakszervezetek szerepét a dolgozók meglehetősen kis arányban ítélték egyértelműen pozitívnak. A megkérdezettek 18,6 százaléka inkább kedvezőtlennek, 31,8 százaléka ellentmondásosnak ítélte meg a szakszervezeteket, kedvező hozzáállás az összes foglalkoztatott mindössze 13,5 százalékát jellemezte. A felmérés időszakában – saját adataik szerint – a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) 300 ezer, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) 274 ezer, az Autonómoknak 130 ezer, a Ligának 100 ezer, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülésnek 90 ezer, a Munkástanácsoknak pedig 53 ezer tagja volt.
– Aktív tagokkal, szakmunkástanulókkal, valamint nyugdíjasokkal együtt összesen 350 ezer tagot számlál az MSZOSZ – közölte kérdésünkre Kordás László. A versenyszféra legnagyobb konföderációjának alelnöke a tagszervezetek éves jelentéseire hivatkozva elmondta, az utóbbi években a kereskedelem, a közlekedés, valamint a nehézipar területén nőtt a taglétszámuk, a fogyás pedig általánosságban megállt. A főként a versenyszférát sújtó gyárbezárások időszakában Kordás tudatos szakszervezet-politikával magyarázta a kedvező folyamatot. Az alelnök szerint ugyanakkor létszám és akciókészség között nincs szoros összefüggés. Franciaországban tízszázalékos szervezettség mellett is – hangsúlyozta – jelentős demonstrációkat tartanak a szakszervezetek, míg Magyarországon legalább húszszázalékos a szervezettség. Kérdésünkre, miszerint szívesen beszélnek-e taglétszámukról, Kordás úgy fogalmazott: az adatok bár nem titkosak, azokat mégis belső információként „a megfelelő óvatossággal, bizalmasan kell kezelni”.
– Van a valóság és van a bemondás – fogalmazott a témával kapcsolatban Borsik János. A stratégiai, közüzemi területek munkavállalóit tömörítő Autonómok elnöke tagságukat 150 ezer főben jelölte meg, hangsúlyozva, hogy ez valós adat. Borsik a hírközlés és a közlekedés területén számolt be új belépőkről, sőt megjegyezte, hogy már csak bizonyos reprezentativitási feltételek mellett vesznek fel új tagszervezeteket. Az érdekvédő szerint a legnagyobb szervezettség a közszférában, a legnagyobb stabilitás és akciókészség a közüzemi területen, a legnagyobb visszaesés és szétforgácsolódás pedig a versenyszférában van. Franciaország legnagyobb sztrájkjait, demonstrációit – jegyezte meg Borsik – ugyancsak a közszféra és a közüzemek dolgozói tartották. Borsik szerint azért kell vigyázni a bemondott számokkal, mert a legnagyobb szervezeteknek elvben a legnagyobb eredményességgel kellene működniük.
Bár egy éve nem mérte tagságát, a közszféra legnagyobb konföderációja megközelítőleg 250–270 ezer aktív és száz-százhúsz ezer nyugdíjas tagot számlál – tudtuk meg Szabó Endrétől. A SZEF elnöke elmondta, az utóbbi években valamelyest csökkent taglétszámuk, bár ebben közrejátszott, hogy sok munkavállalót kiszerveztek a szférából, ahol a rendszerváltás előtt 90, most pedig 35–40 százalékos a szervezettség. Szabó szerint a szakszervezeti mozgalom nem beszélhet sikersorozatról, így magukra nézve is elismerte, hogy az utóbbi időkben olyan „nagy kompromisszumokat” kellett kötniük, amelyek nem tettek jót megítélésüknek. Az érdekvédő rendkívül aktuálisnak nevezte a taglétszám növelésének kérdését, és elmondta: lehet, hogy a jövőben a SZEF már nemcsak szigorúan a költségvetési intézmények dolgozóit, hanem bármilyen közszolgálati feladatot ellátó munkavállalót kész lesz tagjai közé fogadni. Bár különösebben nem foglalkoznak vele, a szakszervezetek tudják egymás taglétszámát – tudtuk meg Szabótól, aki szerint azért számít, ki mennyit mond, mert a munkavállalói oldalon belüli felelősségek és kompetenciák többek között a taglétszám alapján húzódnak meg.
Az elmúlt tizennégy évben folyamatosan csökkent, az utóbbi években pedig a mélypontra esett a szakszervezetek megítélése – derül ki a Sonda Ipsos rendszerváltás óta végzett, különböző társadalmi szervezetek elismertségét vizsgáló felméréséből. 1989–1993 között bár népszerűségük ekkor is fokozatosan esett, a szakszervezetek elismertsége még a középmezőnyhöz tartozott. 1994–98 között – tehát a Horn-kormány és nem utolsósorban a Bokros-csomag idején – kezdődött meg a mélyrepülés, a ciklus végére már csak a munkaadói szervezetek voltak népszerűtlenebbek a szakszervezeteknél. Bár 1999-től valamelyest javítottak korábbi megítélésükön, továbbra is a sereghajtók közé tartoztak a szakszervezetek, amelyek 2002-ben viszont már a munkaadói képviseletekkel együtt osztoztak a társadalmi elismertség ranglistájának utolsó helyén.
Rossz megítélésükben és tagságuk csökkenésében jelentős szerepet játszott egyes szakszervezeti vezetők politikai szerepvállalása, botránya is. Ismeretes, hogy 1994–98 között szocialista képviselőként több szakszervezeti vezető szavazta meg a Bokros-csomagot. Az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platform és az MSZP választási szövetségének köszönhetően 1998-ban is számos szakszervezeti vezető jutott be a parlamentbe, akik ekkor inkább kétes ügyeikkel hívták fel magukra a figyelmet: nagy botrányt kavart például Sándor László MSZOSZ-elnök VIP-hitelügylete vagy Paszternák László egykori vasaselnök balatonlellei üdülőprivatizációja. Bár az MSZOSZ tagszervezetei és Medgyessy Péter közt létrejött együttműködési megállapodásnak már nem volt része szakszervezeti vezetők parlamentbe juttatása, az MSZP nem maradt hálátlan 2002-es győzelmének segítőivel szemben. Bársony András, a nyomdászszakszervezet vezetője a külügyi tárca politikai államtitkára, Sándor László a munkaügyi minisztérium közmunkatanácsának vezetője, Márkus Imre vasutas-érdekvédő a MÁV társadalmi kapcsolatokért felelős miniszteri megbízottja, Vadász János KKDSZ-elnök pedig a közszolgálat reformjáért felelős kormánymegbízott lett – mindannyian helyettes államtitkári rangban.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
