Európai nyomorultjaink

Az érzés évek óta ugyanaz. A vonat elhagyja Dunakeszit, közeledik Pesthez, s az emberben halványul a remény. Az a remény, hogy kilép a Nyugatiból, és aznap tisztább város fogadja. Nem találkozik annyi rosszarcú figurával. Nem lejmolnak tőle megint „vonatra” egy százast, amiért úgyis pálinkát vesznek, és nem kell átlépdelnie a nyomorultakon, akik az aluljáró kövén fekszenek, bevackolva magukat rossz takarók és piszkos paplanok közé. Arcukról a reménytelenségen kívül az árad, hogy te is felelős vagy, amiért ott fekszenek.
Tiltakozom. Nem azért, mert szoktam adni „vonatra”, s nem is azért, mert vannak, akiket pénzzel, ruhával segítek. Másról van szó. Arról, hogy ami az aluljárókban mellbe vágja az embert, az ellen nem tesznek a hivatalosak.
Beszéljünk világosan: a magyar fővárosnak nincs szegénypolitikája. Demszky Gábort, mert nem jár naponta a Nyugatinál, jó volna, ha emlékeztetné valaki a város jobb éveire. Azokra az időkre, mikor egy polgármester, Bárczy István hivatali ideje alatt képes volt a főváros vagyonát megduplázni és bevételeit meghatszorozni. Nem harsogta, hogy Budapestből világvárost épít, mint ön, főpolgármester úr, hanem megcsinálta. Munkával és hozzáértéssel. Mit jelent, ha ez önnek nem sikerült? Hogy se munka, se hozzáértés.
Bárczy idején a szegény családok havi pénzsegélyt, népkonyhajegyeket, orvosságot, ruházatot, orvosi ellátást és ingyentemetést kaptak. Ezt követte a Szegénygondozó Nővérek Társulata, 1930-ban alapították a ferencesek, hogy segítsék azokat, akik munkaképtelenek, akik koldulni kénytelenek. Hat szeretetházuk és két népkonyhájuk volt. 1950-ben Rákosiék szétzavarták őket: a munkásállamban nincs szegény ember, mondták. A bölcs vezér szájával szólnak, akik azt mondják: Kádár idejében nem volt koldus… Tényleg nem, mert elvitte őket a rendőr. S akinek nem tetszett, meg is verték.
És idekívánkozik még valami. Építészek jártak nemrég Indiában, s egyikük elmondta, mi volt rá a legnagyobb hatással. „Egy koldus arca, mikor elvette a pénzt, amit adtam. Büszkeség áradt róla, és én megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthetek rajta.” Nem ez a megoldás, barátaim, de ha eljutunk oda, hogy nyomorultjaink arcán szemrehányás helyett egy napon büszkeséget látunk, a városháza urai el fogják szégyellni magukat. És nem ujjongnak álságosan, mint a jelenlegi főpolgármester a minap, aki szerint nagy ünnep, hogy Budapest tölti be az Európai Uniós Fővárosok Uniójának elnöki tisztét. Ó, Demszky Gábor, ez fantasztikus! És hogyan csinálja majd? Kézen fogja a polgármestereket: a berlinit, a prágait, a rómait, nehogy a Nyugati aluljáró felé sétáljanak? Vagy elviteti őket addig a rendőrrel, mint tette Kádár János?