Feloldható-e a megfagyott történelem?

Miért maradnak ki a történelemkönyvekből a nagy személyiségek, ha éppenséggel nőnek születtek? Milyen társadalmi, szociális, történeti folyamatok alakítói vagy elszenvedői a lányok, asszonyok Közép-Ázsiában a szovjet birodalom széthullása után? Ötvenesztendőnyi hallgatás, intézményeik szétrombolása után honnan jöttek, és miből merítik erejüket a magyar konzervatív női politikusok? Ezekről a kérdésekről beszélgettem Pető Andrea történésszel.
– Nemzetközi kutatások, könyvek, munka, köztük a Rajk Júlia sorsáról szóló életrajz – igazán nem lehet mondani, hogy tétlenkedik. Miért érzi szükségét annak is, hogy női, civil szervezetekben dolgozzon?
– Úgy tartom, nem elég, ha csupán a szakmai körökön belül cseréljük ki az új gondolatokat, szeretném, ha azok minél több emberhez juthatnának el. A nyitottság és a szakmai összefogás tette lehetővé, hogy különböző nemzetiségű kollegáimmal megírjuk A nők és férfiak története a XIX. és XX. századi Kelet-Európában című munkát. Ez voltaképp egy oktatási segédkönyv a középiskolai tanárok számára. Szerzői román, magyar, szerb, horvát történészek. Kilenc nyelvre fordították le eddig, és az interneten is elérhető.
– Hogyan fogadták azok, akiknek szánták? Hiszen a tanárok már azt sem tudják, milyen „irányzatnak” feleljenek meg éppen…
– A Balassi Bálint Intézetben tartott könyvbemutatót és a középiskolai történelemtanárok továbbképzését igen nagy érdeklődés övezte. A tanárok számára is izgalmas kérdés, hogy miként lehet a diákoknak a „megfagyott történelmet”, amely főképp évszámok magoltatásából és tesztek kitöltéséből áll, élővé, személyessé tenni, hogy hol vannak a múltban azok a viszonyulási pontok, amelyek által mondjuk egy XVIII. századi történelmi alak és a mai kor kérdései összekapcsolódnak. Ez a világban való eligazodásuk, önismeretük miatt is fontos lenne.
– Nem praktikusabb úgy élni, hogy bármi szörnyűség történik körülötted, lépj tovább, felejtsd el?
– Ez nem mindig válik be. Egyre erősebb az igény, hogy az egyéni emlékezet által megőrzött eseményeknek nyoma maradjon. Igaz, ezért még sokat kell tenni, mindenkinek a maga területén. A közelmúlt délszláv eseményeivel kapcsolatban egyik tanítványom, egy fiatal nő panaszolta, sehol sem találja írott nyomát, hogy ő és társai civilként mit éltek át Szarajevó ostromakor. Épp akkor érettségiztek, és nem akarták elhagyni a várost. Egy női civil csoportot alakítottak, és noha semmiféle egészségügyi képzettségük nem volt, a sebesültek ellátását segítették, felolvastak nekik. Így aztán én csak azt a tanácsot tudtam adni, hogy nem panaszkodni kell, dolgozzák fel, írják meg mindazt, aminek résztvevői és tanúi voltak. Más ugyanis nem teszi meg helyettük.
– A rendszerváltoztatás hajnalán, majd első éveiben, úgy tűnt, hogy a nyugati világ médiumai, történész- és szociológiai műhelyei kiemelt figyelmet szentelnek a posztkommunista országoknak, ezen belül a nők helyzetének. Ma ennek semmi nyoma.
Nem így látja? (Pető Andrea több kötetet tesz elém. Egy öt éve elkezdett munka eddigi eredményét. A helyszínek, ahol a beszélgetések készültek: Azerbajdzsán, Grúzia, Kirgizisztán, Kazahsztán, Moldávia, Tádzsikisztán, Ukrajna, Üzbegisztán, Oroszország.)

– A nemzetközi kutatócsoport, amelynek tagja vagyok, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy ugyanabban a történelmi helyzetben milyen személyes sors jutott a férfiaknak és milyen a nőknek? Hogyan vészelték át a megpróbáltatásokat, és mit emelnek ki ezekből? A mögöttes évtizedek eseményeivel kapcsolatban igen sok az elhallgatás, a fehér folt. Az oral history módszerével rögzített emlékezések azért hiánypótlóak, mert az oktatásban használt történelemkönyvekben általában csak a hivatalos ideológiát képviselő, leegyszerűsített tudásanyag található. A megrázó vallomások, visszaemlékezések megörökítését, a konzultációkat, a szerkesztést a szóban forgó országokból származó kolleganőim végzik.
Az egyik kötetben az 1990-es bakui vérengzésről beszélnek, amikor a tankok letiporták a békés tüntetőket. A másik helyszín Tádzsikisztán, Dusanbe. Itt azokkal a nőkkel készültek interjúk, akiknek a férjeit, mint iszlám fundamentalistákat, megölték. A beszélgetések során fény derül arra, hogy milyen keserves sors jut e közösségekben azoknak a nőknek, akik özvegyek maradtak. Találkozhatunk békésebb témákkal is, például, hogy miként boldogulnak Kirgizisztán egyik eléggé elmaradott déli részében a női vállalkozók.
– Miért éppen a nők lettek ott vállalkozókká?
– Ennek roppant egyszerű a magyarázata. A férfiak többsége munkanélkülivé vált, a családot valakinek el kell tartania. Egyébként a kényszervállalkozó nők közül van olyan, akiből gyáros lett, és az ottani viszonyok között gazdagnak számít. Örményországban a kutatótársaim arra voltak kíváncsiak, hogy miként alakul azoknak az örmény migránsoknak a sorsa, akiket az egykori Szovjetunió országaiból „kilöktek”. Ukrajnában azt vizsgáltuk, hogy a gazdaságilag legelmaradottabb vidékeken hogyan, milyen viszonyok között élnek a nők. Azerbajdzsánban arra voltunk kíváncsiak, a női életrajzokban miként szerepelnek azok a fordulópontok, amelyekről a történelemkönyvek írnak. Moldáviában a sikeres, fontos társadalmi szerepet betöltő asszonyokat kerestük meg. A témákat egyébként az adott országokban maguk a nők választják, és csak a módszertani, szakmai segítséget adtam nekik.
– Mi jellemzi ma azokat a közép-ázsiai országokat, ahol az interjúk készültek?
– A nagy társadalmi megosztottság, értékválság. Borzasztó nagy a szegénység, ugyanakkor vannak, akik iszonyúan meggazdagodtak. Komoly betegségektől szenved a lakosság, például bizonyos területeken a tébécések aránya körülbelül azon a szinten áll, mint hajdan a cári Oroszországban. Beszélni kell arról a leánykereskedelemről is, ahogyan Közép-Ázsia belső területeiről a lányokat Japánba szállítják. Az ottani női, civil szervezetek elsősorban a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőkön szeretnének segíteni. Megerősödésük attól is függ, hogy éppen milyenek az adott országban a hatalmi viszonyok.
– A megkérdezettek mennyire mertek nyíltan beszélni?
– A nőket a férfiakkal ellentétben mindig meg kell győzni arról, hogy személyük fontos, és mások számára is értékes, amit mondanak. A férfiak a velük megtörtént eseményeket mindig a külső történelmi eseményekhez, személyhez, időponthoz kötik. A női megközelítés jellemzője, ha korról, történelemről és magukról szólnak, a magánszférához, például a gyermekük születéséhez vagy éppen betegségéhez kötik a történelem jelentős eseményeit. E tekintetben mindegy, akár Közép-Ázsiában, akár Európának e térségében folynak a beszélgetések.
– Mi a meglátása, más szempontok szerint szavaznak a nők a választásokon, mint a férfiak?
– Igen. Az Európai Unióba való belépési szándékunkkal kapcsolatos népszavazás során lehetett tapasztalni, hogy megjelent Magyarországon a társadalmi nemek szerinti különbség a szavazásnál. Mintha a nők kétkedőbbek lettek volna, mint a férfiak.
– Lehet ebből érvényes következtetéseket levonni? Miszerint a nemzet sorsát meghatározó ügyekben szavazóként óvatosabbak.
– E tekintetben egyáltalán nincsenek kutatások, és nem lehet általánosítani sem. Az viszont tapasztalati tény, hogy nőkkel meg lehet nyerni egy választást, de ugyanúgy el is lehet veszíteni azt. Személyes véleményem, hogy az 1947-es választásokat a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége nyerte meg a kommunista pártnak. Ami pedig a rendszerváltoztatás utáni időket illeti, az 1998-as parlamenti választásokon a konzervatív oldal győzelemében igen nagy szerepük volt azoknak a nőknek, akik a háttérben, csendesen, a különböző alapítványokban, szervezetekben létrehoztak egy konzervatív összefogást.
– A közelmúltban Napasszonyok és Holdkisasszonyok címmel különleges munkát tett le az asztalra. A könyv témája: a mai magyar konzervatív női politizálás. Miért éppen ez foglalkoztatta?
– Az egyik ok, hogy szerettem volna megismerni azt a női világot, amelyről keveset tudtam. Amikor a Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetet befejeztem, új kutatási témát kerestem. Úgy 2000 őszén meglepődve tapasztaltam, hogy szinte robbanásszerűen jönnek létre a konzervatív értékeket valló nőszervezetek. A baloldali, feminista, liberális irányzatúak száma pedig vagy csökkent, vagy nem változott. Nem tudtam, honnan jöttek ezek a jobboldali nők a közéletbe, kik ők, és hogyan fognak politizálni. Hiszen az elmúlt ötven évben Magyarországon a konzervativizmusnak nem volt tere, intézményrendszereit eltüntették. És egyebek mellett volt itt egy elméleti kérdés is.
– Mégpedig?
– A konzervatív ideológiára igazán nem jellemző, hogy azt szeretik, ha a nők napi tizenkét órában a közösségért dolgoznak, miközben az otthoni feladataikat mások végzik el helyettük. Izgatott az is, hogy a sikeres politikusnők saját életvezetésükben miként egyeztetik össze a konzervativizmus általi életformát és azokat a házon kívüli kötelezettségeket, amelyeket a közéleti és politikai pálya megkíván. Különösen, ha azt tekintjük, hogy a konzervatív ideológiában a családközpontúság, annak prioritása és a nők ezzel kapcsolatos szerepe olyan alaptétel, amit nem nagyon lehet megkérdőjelezni.
– Tehát csak a baloldali, liberális felfogású, nyitottabb életformát élő asszonyok „kiváltsága” lenne a közéleti, politikai tevékenység?
– Ez egyáltalán nincs így. Akik bizalmukba fogadtak, továbbra is azt vallják, hogy a család nagyon fontos az életükben. Ám olyan önálló életvezetési stratégiákat dolgoztak ki, ami irigylésre méltó. Meglátásom szerint ez a hazai konzervatív női politizálás sikerének a titka. Nem kérdőjelezik meg pártjuk hivatalos ideológiáját, a férfiak komoly szövetségesének mutatkoznak. Ám a háttérben elképesztő ügyességgel és diplomáciával dolgoznak azon, hogy az egyes kérdésekben az ő nézőpontjuk is érvényesülhessen. Ezzel szemben a baloldali vagy a liberális politikusnők saját pártjuk férfitípusú politizálását is nyíltan támadják, ha szükségesnek vélik.
– A kötetében megszólaló konzervatív női politikusok nemegyszer panaszkodnak is második vonalbeli szerepükre, vagy éppen arra, ahogyan lekezelik őket. Esetleg, hogy az olyan helyzetekben veszik őket elő, ahol úgymond nőiesen kell megjelenni.
– Nemegyszer megtapasztalták, hogy a pártpolitizálás a férfiak privilégiuma, és ők a nemük miatt kerülnek hátrányba. Nagyon őszintén beszéltek minderről, s e tekintetben mindegy volt, hogy melyik konzervatív párthoz tartoznak. De hogy az említett diszkriminációt miként dolgozzák fel, és milyen módon válaszolnak erre, annak módja már pártok szerint különbözik.
– A magánélet, a boldogság és a megpróbáltatások igen nagy hangsúlyt kapnak a kötetben. Egy tudományos munkában miért oly fontos mindez?
– Mert a női önállóság, az autonómia kialakulásában meghatározó szerepe van a szerelmeknek, a másik nemhez való viszonyulásnak.
– Igen részletesen közli a huszonhárom interjúalany adatait, ám nevük nélkül. Eszerint mégsem vállalták önmagukat?
– Én ajánlottam ezt a formai megoldást. Nem akartam, hogy a témát a későbbiekben „bulvárosítsák”. Úgy gondoltam, nem az az érdekes, hogy melyik pártban kivel mi történt. A jelenség a fontos. Az, hogy igen komoly értékek mentén megjelent egy új réteg, a konzervatív női politikusoké. Továbbá az érdekelt, hogy miként tudnak bekapcsolódni a pártok jelenlegi rendszerébe, esetleg hogyan tudják megkérdőjelezni a kialakult viszonyokat.
– A magyarországi jobb- és baloldali férfidominanciájú politizálás feszültségeit jól ismerjük. De miért áll szemben annyira egymással a családpolitikai és a nőpolitikai megközelítés, hisz az élet dolgaiban azonosak a problémák?
– Mert mindkét irányzat alárendelődik a mai, pártpolitikai polarizálódásnak. Ez nagyjából meg is öli azt a lehetőséget, hogy kompromisszumok szülessenek, s mindkét oldalon javuljanak a nők esélyei. Nem szólva arról, hogy nem beszélnek egyforma politikai nyelven. Sokakat közülük kifejezetten taszít az elmúlt ötven év kommunista típusú, egyenlősítő nőpolitikai nyelvezete, miközben az említett időszak bizonyos pozitív eredményeit nem kérdőjelezik meg. Ezen túl van még egy igen komoly gond. Nevezetesen sem az egyik, sem a másik irányzat messze nem tart ott, hogy azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel az Európai Unió alkotmánya az esélyegyenlőséget segíti, kellően élni tudjon. Itt nagy vákuum van, amelynek a betöltéséhez igen nagy szükség van a női szervezetek mozgósítására. Az érdekérvényesítés pedig két szinten, a pártokon át és a civil szervezeteken keresztül történhet. A jövőt illetően ezért annyira érdekesek a különböző típusú konzervatív női szerveződésekben rejlő lehetőségek.
– Nem zavarja, hogy maga az esélyegyenlőség kifejezés alighogy bekerült a köztudatba, máris üres szólamnak tűnik?
– A tartalom elfelszínesedése nagyon zavar. Hiszen a szolidaritás, az egyenlőség eszméjéről van szó, ami nemcsak számomra kulcskérdés, hanem az Európai Unió jövője szempontjából is.