Hogyan legyél humorista

Kedves szerzőm nekem az a bizonyos szalontai nótárius – vezette be úgy 1995 felé Hódmezővásárhelyen önálló estemet Kovács Imre Attila. (Nehezteltem is rá, miért beszél másról, ráadásul hosszan.) Titokzatos egyidejűséggel viselte az Akadémia hatalmas-kelletlen főhivatalnokságát és a tölgyek alá húzódó költőséget. (Nem bevezető író, nem is az utána következő önálló estes, hanem valami… Valaki! Aki aztán fénylik!) Ölébe ejtett kapcsos könyvébe örök verseket farigcsált, s mikor betelt, bajsza két szárnyán átevezett a ködtakarta túlsó partra.
Amit írt, annak egy része ránk szakadt az oskolában, s kezdetben úgy is bámultunk rá a padok lövészárkaiból, mint a fölébünk kormányzott lánctalpas tanterv ágyútorkolatába. Bumm egy ballada, durr egy béna hadfi, meg Lacfi, csak amúgy félvállra. Például enyhe büntetésfélének szánták A walesi bárdok bemagoltatását, amivel tökéletesen elérték a nevelési célt, hiszen emiatt az ezüstnyírhajú, ordításra szakosodott igazgató bácsinál is jobban utáltuk Edward királyt.
Akkor még egészen jól értettük az eszmei mondanivalót: ma valahogy nehezemre esik átlátni a poétikailag szőtt, direkt literátus kukucskálásra hézagolt szitán. Azért sejtem, hogy itt valamit nagyon elszúrtak (Edward meg az ötszáz égetni való pol-beates). A hozzáállásukkal volt baj, egészen egyszerűen és döbbenetes mértékben nem volt humorérzékük. A király előléptethette volna a zúgolódókat udvari bolonddá, s attól kezdve minden panasz és felségsértés évődésszámba ment volna. – Nosza, még valami zaftosat, te csörgősipkás! – így Edward. – Kegyes vérbarom – így a bárd –, szűk lukú tű a te agyad, de hátha átjárja a történet fonala, plim-plim, te enyvszagú hősszerelmes, mákos kefir és szöges nyalóka és leptoszom gumizsiráf, satöbbi és übersatöbbi.
Csak hát a király meg a többi mogorva bárd rideg északi férfi volt, homlokukat hó födte, merev tekintetüket vörösfenyő gerendák dúcolták alá, s kitanulták, hogy mi illik egy balladában. Igen, áldozatot kell hozni, akár a kincstári ész, akár az öntudatosan kipengetett művészet a tét. És semmi kacagás, léhaság, vörösre pingált ping-ponglabda az orr helyén. Manapság sokkal nagyobb a hajlandóság a lisztes képű, fülig festett szájú visszabeszélésre, többen a csörgőjüket ráznák a hatalom felé, s nem az öklüket, elfogadnák a bolond szerepét, műpúpot szíjaznának a hátukra, és spenótzöldre festenék a hajukat, csak hát eltűnt, megszűnt, áthelyezték, betiltották az udvart, nyugdíjazták a tűznyelőt, a medvét lelőtték, az udvarhölgyek végkielégítést kaptak, s a királyra nem akar emlékezni senki. (Ez már sok[k] volt nekem, türelmetlenül várakozva ott Hódmezővásárhelyen önálló estem kezdésére… tehetetlenül hallgattam ezt a – nálam jóval mívesebb – szöveget, nagyon vártam már, mikor lesz végre vége, itt most viszont bosszúból megnyújtom még egy „idevágó” Hamvas-szövegrésszel is, nem annyira az olvasóra, mint inkább a papírra való tekintettel, mivel a közhely szerint az türelmesebb…) A történet legutóbbi kétszáz esztendejére visszanézve az ember bizonyos idegenszerű aggodalmat alig vagy egyáltalán nem fojthat el. Nemzedékről nemzedékre tervszerűen tűnt el a világból, felülről lefelé először a király, aztán sorra: a főpap, a főnemes, az államférfi, a tudós, a katona, a művész, s vagy örökre elveszett, vagy helyébe kétes, gyanús alak lépett.
Voltak, akik a rendet helyre akarták állítani, ahogy Napóleon megkísérelte, hogy újra méltóságot szerezzen a királyságnak. Elvétve akadtak főpapok és főnemesek, akik meg akarták menteni a papot és a nemest. Államférfi, tudós, katona, művész is akadt néhány. Az ilyesmi azonban elszigetelt vállalkozásnak látszott. Mert talán nem egyes uralkodócsaládok tűntek el, hanem a királyi ember; és nem a főpapság és a főnemesség halt ki, hanem a papi és arisztokrata lény. És talán nem is halt ki, csak visszavonult és helyét feladta. És talán nem is gyengeségből tette, hanem jól megfontoltan és higgadt belátással. Elvonult, mert a rejtélyes, sötét járvány áldozatává lett emberiség jelenlétét nem érdemelte többé, s méltatlan lett arra, hogy uralmával megtisztelje.
De a nagy emberi helyek elvesztése és a nagy emberek visszavonulása végzetesen félelmessé csak annak válik, aki hallja, hogy a sötét járványba esett tömeg minden alkalommal, mikor hely elvész, mikor nagy ember viszszavonul, mikor a helyreállítás egy kísérlete kudarcot vall és elbukik, milyen diadalittasan ujjong. A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett. Úgy folytatódott, hogy mindenki elkezdett igényt támasztani a papságra, aztán az arisztokráciára, aztán a tudásra. Nem nagy dolog, szóltak. Mindenkiből lehet uralkodó, pap, tudós, művész. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Mindnyájan mindent tudunk, és ha nem tudjuk, megtanuljuk. Mintha megtanulható lenne a királyság, a főnemesség és a papság.
Amikor a királyok ezt hallották, leköszöntek; a papok, a tudósok, a katonák, az államférfiak szintén. Volt néhány, aki szavát fölemelte, azt szétmarcangolták. A többi azt mondta: ha ez nektek uralom, legyetek uralkodók; ha ez nektek nemesség, legyetek nemesek. (…) Megindult a világ nagy átfestése visszafelé, beszennyezni mindent, ami tiszta, lerángatni azt, ami nagy, eltaposni, akinek feje kiemelkedik, és megmérgezni azt, ami egészséges. Így vész és veszett el az állam, a nemzet, a nép, a munka, a nemesség, a játék, az ízlés, az igazság.