Bár másfél évtizede dúl a többpártrendszer és a demokrácia, a szólásszabadság igencsak sajátos helyzetben van. Mindenki lelkes és pozitív, amikor a vélemények sokszínűségének elvi kérdéseiről van szó, de a gyakorlatot tekintve ott tartunk, hogy ha a mi sziklaszilárd véleményünk ellenkezőjével találkozunk, akkor lemondjuk az újságot, üzenjük a szerzőnek, hogy demagóg hülye, minek ír az ilyen, csalódtam magában és egyebek. Ezért aztán a média inkább távol tartja magát azoktól a témáktól, amelyek megosztják a tisztelt nyilvánosságot. Pontosan ilyen a nőkkel kapcsolatos bármiféle megállapítás, ami túlmutat a közhelyeken, és másfajta megközelítéssel próbálkozik.
Az idei nőnap a szemérmetlen kampány jegyében folyt. A miniszterelnök úr nagy ívű programjainak hatását valamiképpen tompítani kellett, de az sem volt hátránya az ünneplésnek, hogy addig sem kellett beszélni a gyógyszerárakról vagy a gázszámlákról. Az idei nőnap képmutatási rekordokat döntögetett. Mindenki megszólalt, persze szigorú válogatásban, nehogy a szokásos paneleken túllépjünk. Az esélyegyenlőségi miniszter ugyanolyan közhelyeket tálalt elénk, mint a filozófusnő, az újságírónő vagy a megszólaló miniszterek, pártférfiak. Megtudjuk, hogy nagyon nehéz nőnek lenni, hogy nagyon nehéz a karriert és a gyermeknevelést egyeztetni, hogy nehéz összepasszítani a háztartást és a férfiak önzését, hogy nagyon nehéz a női méltóságot, tiszteletet kivívni és megtartani.
Még szerencse, hogy nem olvasták előtte az ügyeletes trendi magazin főszerkesztőnőjének megállapítását, aki azon örömének adott hangot, hogy milyen jó, hogy a nemek között lassan elmosódik a határ. Gyorsan olvasunk is néhány csókolózó leszbikus párról, hátha kedvet kapunk vagy kapnak mások is a nemek határának elmosásához. Nem folytatok tudományos kutatásokat nőügyben, nem vagyok miniszter, de azért néhány gondolat eszembe jut ilyenkor, a hivatalból ünnepelt nőnap és az anyák napja között. Először is az, hogy a hajléktalanokkal készített beszélgetések során kiderült: a homelessek 80 százaléka férfi, túlnyomó többségük a válás után kerül az utcára, illetve az aluljárók hideg kövére lakónak. Ráerősít erre a most formálódó törvény, amelyik kitilthatja a férfit a közös lakásból, hivatkozva a családon belüli erőszak elszenvedőjére, a feleségre, annak úttörő becsületszavára. Ami vagy igaz, vagy nem igaz. A példa Amerika, ahol bizonyos kilométeren belül nem szabad megközelíteni a sértettet. Igen, csakhogy Amerikában sok a kiadó lakás, és némileg magasabbak a fizetések az itthoniakhoz képest. Ha itthon kitiltanak egy férfit a közös lakásból, plusz váláskor megítélnek egy mégoly méltányos összeget is a gyermektartásra, nagyon valószínű, hogy sikerül az illetőt az utcára vagy a tartós nyomor szintjére taszítani. És akkor marad a kérdés: elkövethet-e az a férfi akkora vétket, hogy ekkora büntetés járjon érte? Vagy finomabban fogalmazva: csakis a férfiak okoznak a családon belül jóvátehetetlen károkat a feleségüknek vagy a gyermekeiknek? Ismerve a házasulandó ifjú hölgyek és urak szocializációját, hangos válaszom az, hogy nem.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NaNe) mozgalom képviselői tüntettek a nőnapon, és nagy kartonokon mutatták be, évente hány nő esik a férfierőszak áldozatául. Készséggel elhiszem, hogy van ilyen, de azt már kevésbé, hogy minden héten egy nő halálát okozza. Akkor a magyar temetők agyonvert feleségekkel lennének tele. De ne kötözködjünk, a férj veri a feleségét… Kapcsoljuk be találomra az egyik kereskedelmi csatornát, ahol két férfiú azon elmélkedik, hogy az asszony valóban csak verve jó, hogy mindennap be kell takarni a nőt, különben elkanászodik, ha jól csinálja, ha rosszul, le kell keverni neki a napi pofonokat, mielőtt elbízza magát. Megjelenik a harmadik szereplő is, az aktuális feleség személyében, aki elmondja, neki úgy hiányzik a napi verés, mint a falat kenyér, az igazi férfi kordában tartja az asszonyt, az igazi férfi üt. NaNe-aktivisták, kapcsoljátok be néha a televíziót, nézzétek a beszélgetőshow-kat. Például arról, hogy hogyan csaljuk meg a párunkat, mit tegyünk, ha szeretjük a szomszéd feleségét, mit tegyünk, ha a szomszéd felesége szeret bennünket, mit tegyünk, ha a szomszéd felesége és a mi feleségünk beleszeret egymásba.
Mióta erre külön miniszterünk van, számolatlanul folyik a szó a női méltóságról, a tiszteletről, a nők megbecsülésének fontosságáról. Ami akár igaz is lehetne. De milyen tisztelet az, amikor a parlamentben azon vitatkoznak, hogy a prostituáltak hol és milyen feltételek mellett árulhatják hasznosabban magukat? Tudományos és közjogi zsargonba csomagolva az élő hús kimérésének módozatait, a szerelem tangabugyiba süllyesztett árfolyamáról és bárcásításáról értekeznek a képviselők, miközben szemük sem rebben. Női méltóság? Hol van itt női méltóság, amikor huszonöt nő szó szerint mindent megtett volna azért, hogy egy teniszbajnok, ha időlegesen is, az ágyába cipelje őket? Most ennek a fordítottját látjuk, egy szőke nő húszmilliós ruhatárral, rózsadombi bérelt lakásában, egy nagy hálószobában igyekszik elmélyíteni huszonöt férfival az ismeretségét. Hátha az egyik beválik férjnek is. Hátha.
De nem kell hosszasan keresgélnünk az okokat, hiszen az úgynevezett valóságshow-kba állítólag úgy megy a beválogatás, hogy a jelentkezők azt mondják, mindenre hajlandók. Komolyan gondolja egy nő, amikor ezt állítja? Lefeküdni a kamerák előtt vadidegen fiúkkal, levetkőzni, mindent megmutatni önként, leszbikus hajlamokat fitogtatni, más nőkkel csókolózni, pletykálni, fúrni, kibeszélni, ostobán vegetálni, sodródni, naponta berúgni, akár verekedni is estéről estére? Ez lenne a női méltóság, ezzel kellene kivívni a férfiak tiszteletét? Vagy az Anyacsavarral? Ahol kicserélik az anyát egy másik anyára, végül is az anya cserélhető, nem? A kereskedelmi csatorna programigazgatója szerint volt, aki kifejezetten ezért jelentkezett. Mármint bizonyítandó, hogy ő kicserélhetetlen. Különös útja a bizonyításnak.
Nézzük a fordítottját a fentieknek. Mire használják a nők az intézményesített nőnapokat? A férfiak megszégyenítésére, hibáik szüntelen felhánytorgatására. A legsúlyosabb bűn a nők alacsonyabb bére. Ritkábban hallani, hogy hol. Akkor ugyanis már csak döntés kérdése lenne, hogy a női béreket felzárkóztassák a férfiakéhoz. De addig is nyitva marad, hogy mennyivel keres többet egy építészmérnök, mint egy építészmérnök nő, mennyivel többet egy szülészorvos, mint egy szülészorvosnő, mennyivel többet egy angolnyelv-tanár, mint egy nyelvtanárnő, egy ügyvéd, mint egy menő ügyvédnő. Mivel a munkahelyek nyolcvan százaléka magánvállalkozás, és a munkabér alku kérdése, itt kellene a női érdekeket igazán védeni, nem a munkahelyi szexről elméleteket gyártani. Bár elhiszem, hogy az utóbbi téma sokkal szaftosabb.
A második gumicsont a férfiak családi hierarchiában elfoglalt helye. Nem mosogatnak, nem mosnak, nem főznek vasárnapi ebédet, nem porszívóznak, nem akarnak lemenni a közértbe, nem foglalkoznak a gyerekkel. Nehéz hozzászólni ezekhez az évtizedes női panaszokhoz, nagy részük igaz. Csak hát amíg egy nő fél kézzel és szívesen elővarázsol egy vasárnapi ebédet, ez a férfiak által prezentálva, egy kaotikus konyhát eredményezve még délután öt órakor sincs készen. Mellesleg még nem hallottam férfit, aki azt hányta a felesége szemére, hogy miért nem igyekszik nála több pénzt keresni, miért nem szereli meg közös autójukat, és miért nem teszi rendbe a szerszámoskamrát.
Sok mindent elárul a tény, hogy a válókereseteket rendszerint a nők adják be, alapos meglepetést okozva ezzel a férfiaknak. De nem lehetne néha elemelkedni a mosogatódézsa régiójából? Legalább egy grádiccsal feljebb? Mondjuk oda, ahol mindkét nem önazonosságát elfogadjuk, és nem a különbözőségeinket akarjuk a másikon leverni?

Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla