Kerekasztal

Illa kerek, / nád a berek, / kerekasztal / sose kerek – harsogták gyerekkorukban teljes öntudatlanságban Rákosfalván az utcajankók, akik összejöttek a kis település patakpartján. Kiterjedt nagy rét vette körül a folyócskát, amely még szelídségesen csörgedezett azon a régi honterületen, ahol hajdani királyok tették le hatalmas esküjüket az ország legszebb füvére. Rákosfalvából – nevét is a patakocskában akkor még fellelhető rákocskákról kapta, amelyekből ha vígan nem is, de komótosan eléldegélt a morc húshoz szokott ember és közvitéz, aki a döntő pillanatban nem sajnálta odadobni rongyos életét a királyért, a hazáért, na ja, volt király, volt haza – utóbb Szigligeti Ede méltóságos vagy inkább nagyságos, de mindenképpen nagy színiíró csinált fáintos üdülőhelyet kipihendeni teátrumi izgalmait.
Régente itt élt Jezovics, s most, e viszontagságos belháború és lélekháború idején az irodalomnak eszébe ugrott: itt csináltak életében először kerekasztalt a nagy gyöpön. Futkároztak, szaladgáltak boldogan – mindenféle édesek és szarjankók, hatházi nyomorfiúk és fehér galléros, nyápicabb úrigyerekek, elsötétült tekintetű vagánykák, bukásos elemisták és szorgalmatos zsidó fiúcskák, akik naprakészen hozták a tízórait – sajna, el is vétetett sok alkalommal tőlük –, no meg kihúzott mellű tisztikölykök, amíg csak rá nem jöttek: k i c s i a r é t.
Pedig a rét, a rejcsur – amely a Reitschule szóból származott, németesen – végeláthatatlan volt, elterjedt egészen Kőbányáig, keletre fölfele meg az apró, hajlékony kiserdőig, hol az észbontóan szépséges szánkázás megvalósult.
A nagytanács összeült. Komoran és fontoskodón, akárcsak valami felnőtt egység, kié melyik rétecske legyen, melyik csapaté legyen egy-egy oly domb, mely alig látszott ki a földből. De a tulajdon az tulajdon, a birtok birtok, a mezsgye mezsgye. Eladdig jól eljátszottak, labdáztak, ha volt egy darab rongylabda, futkostak, mint Isten hátán a libabőr.
Előreejtett, térdre tett kézzel üldögéltek ott a tavaszos füvön – lassan úgy érezték valami titokzatos ösztönzés „kapcsán”, nékik társadalommá kellend lenniök. Főnök kell, alávetett, szolga és tiszt úr. Egy csapásra megszűnt a gyermeteg demokrácia: alá- és fölérendeltségek rejtett hálója fonta bé a kis lurkófejeket.
Meg akartak egyezni a „területre” – ahogy fennkölt orral mondták. Ki fut erre, ki fut amarra, ki játszik itt, ki játszik ott.
A pszichológiából magyarázott csoportdinamika hatotta át remegékeny, előháborús lelküket. Eladdig jól elvoltak egymással, sőt kedvelték, ugratták, nyúzták egymást, de a legmélyebb gyerekbarátsággal. A fő ellenség egybefogta őket: ha jött a halőr, iszkoltak közösen, de százfelé, senki őket el nem fogá, csöpp ezüst zsákmányaikat, halacskáikat mentették meztelen zsebükben. Isten fénye rájuk esett, bozontolta meleg buksijukat. Mindenki óvta a másikát. Ez volt a kis préri ideológiája. Emlékszik, egyszer a kis göndör szatócsfiúcskát hajszolta a halőr, hogy csöpp zsákmányát elszedje tőle – minden a Rákosmenti Halgazdaságé volt, az ötdekás sügér is, a remegő páncélú rákocska is –, űzte a halőr a zsidócskát, akit később a világháború még nagyobb futásra késztetett. Ismerték a halőr „útvonalát”. Jezovicska jó nagy fene gödröt ásott a száguldó (ó!) patak mentébe, elfödte gallylevelekkel, patakhomokkal – a halőr akkorát esett, hogy az OTI-ban sem tudták helyrehozni, pedig az akkori betegbiztosító perelni akarta Jezovics családját, sőt őt magát is bezárni.
Nos, a nagytanács kerekasztala nem tartott nagyon sokáig. A fent említett csoportdinamika természetes törvényei szerint immár nem a fő halőrt, hanem egymást kezdték utálni. Egy-két fanyar vezérke, erőszak-Matyi hamar kezébe akarta kaparintani az irányítást, kinek melyik füvecske, területecske jusson. Az ilyenből dőlt az agresszió, ahogy ma mondanák. Cselezett, szervezett, irányított, befogta naivabb leánytársait, kik bárgyatag epekedéssel követték a daliát – „üsd a fejét, ahol éred, ezzel is a füvet véded!”
Minden fűszálat maguknak akartak. Mohón és idővel egyértelműen. Jezovics, kiben eme „kihatolási erőszak” (lásd: csoportterápia) nem fejlődött ki, kábultan nézte, hogy potyognak az ütések a hatházi gyerkőcök boglyas fején, a menekülni akaró kertvárosi kisiparosgyerek kobakján. Megvalósult a társadalom, helyesebben a kerekasztal összeállt a jótét erőszakszervezet (az állam) talaján.
Eladdig… eladdig, míg meg nem jelent Csendes Ádám kertészfiú, kinek természetes birtoka volt a patak mente, ebből éltek az apja veteményeivel. Jezovicsnak máig sincs fogalma arról, hogy ez az egyszerű és vaskos kertészgyerek hogy bújhatta az akkor még ellenségesnek számító angol nyelv könyvét, de angol nyelven hirdetett igazságot a nyomorult gyerektársadalom csoportszerkezetében. Álla előreállt, mély szemüregben bennülő, gomb világító nézőkéi voltak, sűrűre nőtt haja olyanra volt nyírva, mint a Rákos mente füve, kapáláson, gyomláláson, egyelésen, kaszáláson izmosodott karjával akkorát húzott be a nyegléskedő-erőszakoskodó ficsúrnak, hogy az behullott a patakágyba.
– No comment – mondta Ádám előkelően, s ebbe belenyugodtak, csak két évre rá vették észre, hogy a kis szatócska eltűnt a világ borzalmas kerekasztalából.