Kórházi lepedő

„Hall engem valaki? Ébren vagytok? Üzenni szeretnék a feleségemnek…”
Kinyitom a szemem, és az első pillanatban magam sem tudom, hol vagyok. Aztán rájövök: a baleseti kórház egyik kórtermében fekszem, a mentő hozott be. Nem ég a villany, halvány fény szűrődik be az ablakokon, fehér ágyak sorakoznak egymás mellett. Zsúfolt a kórterem. Cserélődnek a betegek, egy-egy mentőkocsi után nagy a sürgés-forgás. Van, akit idehelyeznek, van, akit továbbvisznek, műtőbe kerül vagy az intenzív osztályra.
Olyan közel van a szomszéd ágy, hogy átnyúlhatnék a riadtan beszélő beteghez. Este hozták be, egy baleset szenvedő áldozata. Önhibáján kívül került a teherautó kerekei alá. Nem találtak nála személyi igazolványt, eszméletlen állapotban hozták ide. Az előbb nyerhette vissza az eszméletét, és most üzenni szeretne. Haza, a feleségének. Lehet, hogy gyermekei is vannak, és várják otthon. Hol késik a papa?
„Hall engem valaki?”
Senki sem válaszol. Mintha aludna az egész kórterem. Vagy szándékosan hallgat mindenki, mert ugyan ki vinné el az üzenetet az itt fekvők közül? Mindenkinek a maga baja és keserve fáj, az egész terem egy reménykedő pihegés, talán nyitva is van mindenkinek a szeme, mint az enyém. De hallgat. Talán nem is figyel ennek a betegnek a rebegő, hebegő vallomására, aki csak mondja, mondja élete szomorú történetét. És ahogy hallgatom, rádöbbenek, nem is az ő története ez, hanem a nemzet történelme: a szenvedésé, a kiszolgáltatottságé. Minden szavát le kellene jegyezni, hogy megmaradjon az utókornak, sohase felejtsék a jövendő nemzedékek.
Mondja a beteg a nevét is, de nem értem. Csak azt, hogy valaha kulákként kezelték az apját, kitelepítették a szüleit, velük ment Ebesre, a Hortobágyra. A termelőszövetkezet elvette a földjüket, lesöpörték a padlásukat, házukba a párttitkár költözött, és őt nem vették fel később az egyetemre.
Ezt mondta el, pihegve, szaggatottan, erőtlenül. A megaláztatást, a kiközösítést. Amikor behívták munkaszolgálatosnak, elvitték Hódmezővásárhelyre a táborba, onnan Nyíregyházára, s amikor szabadult, sehol sem kapott munkát, napszámba járt, alkalmi feladatok elvégzését bízták rá. Kulákcsemete volt. Megbélyegzett. Nem volt párttagsági könyve, nem lehetett besúgó sem, ugyan ki bízna meg egy becsületes magyarban, aki nem vallja magáénak a vörös csillagot és a sarló-kalapácsos lobogót?
Aztán összehozta a sors egy másik páriával, egymásba szerettek, családot alapítottak, és gyermekeket nevelnek. Nekik akar üzenni most ez az ember. Ha elvinné valaki gyors lábakkal, és bekopogtatna a szerény lakás ablakán: „Jaj, istenem, az István – vagy a Péter, a Jóska – ott fekszik egy kórteremben, és lehet, hogy meg sem éri a reggelt! De valami fontosat akart még mondani, talán okulásul vagy csak tanácsnak szánva. Hallja valaki?”
Ilyenkor az ember még egyszer visszanéz az életben megtett útjára, újból felviharzik benne a fájdalom, amelyet elszenvedett, s el akarja mondani valakinek. Mert a fájdalom is olyan, mint az öröm, meg kell osztani valakivel.
Olyan ez, mint mikor az ember visszatér a házához, és megzörgeti az ablakot, mert valamit otthon felejtett.
Hallom még nyöszörgő hangját, azt ismétli, ki tudja, hányadszor, hogy orvos szeretett volna lenni, embereket gyógyítani, de a kommunizmus lefogta a kezét. Hallgatom, ugyan kihez is beszél? Az életét kéri számon.
Aztán hirtelen fény önti el a kórtermet, valaki csengethetett a nővéreknek. Nagy a sürgés-forgás, megérkezik az ügyeletes orvos is. Körülállják az ágyat. Később ismét csend lesz. Úgy rémlik, mintha csak álmodnék. A kórházi éjszaka rémes víziója!
Egy nővér szépen összehajtogatott, vasalt lepedővel siet be. Megpillantom a lepedőre nyomtatott feliratot: Semmelweis Egyetem.
Letakarják vele a halottat, majd kiviszik. Arra gondolok, lám, az egyetem mégis elküldte érte legalább a lepedőjét. Orvos akart lenni…
Vajon létezik-e olyan nagy-nagy fehér lepedő a világon, amellyel örökre le lehetne takarni a szocializmus hazug építésének kísérteties korát? Hogy az emlékeinkből is kitöröljük végre.